Kelés fél nyolckor. Ugyanolyan szürkeség uralkodik mindenen, mint decemberben szinte végig. Pedig már a Megváltó is megszületett, csakhogy ez nem efféle külsőségekben mutatkozik meg.
Vasárnap, igazi csönd. Állok az ablakban, és egy teremtett lelket sem látni sehol, autó sem mozog. A Strozzigassén húz csak el nagysokára a 13/A busz, innen látom, hogy teljesen üres.
Jól belátni a szemközti bérház ablakain. Nem nagyon divat a függöny. Először ezt Velencében tapasztaltam, amikor este vaporettoztam a Canale Grandén, és lehetett nézegetni befelé a kivilágított palotán ablakain. Mintha múzeumban lettünk volna.
Itt azért más a helyzet. Egy férfi pólóban, egy bögrével a kezében sétál a szobában, majd leül távolabbi szegletben az asztalhoz. Számítógép áll rajta, lámpácska ég. Te jó ég, egy osztrák író! Elkezdi a mai penzumot: „Áll valaki a szemközti ház ablakában. Szakállas manusz, kezében kávéscsésze. A háta mögött íróasztal. Lámpa ég rajta. Nyitott laptop. Akármi legyek, ha nem írni fog…”

Még egy teljesen konkrét novellaötletem van, amivel „végezni” akartam. Annak állok neki.

Azt mondta az Ahasvérus:
a hasvírus
okozza a vérhasat.
(Előszilveszteri kacaj)


Írni úgy kell, hogy ütögeti az ember egymás után a billentyűket. Sokat, sokáig. A huncut számítógépen azt is látni, hogy hányat ütött már le, tehát egy bizonyos idő eltelte után ki lehet jelenteni, hogy JÓ SOKAT írtam már. És akkor még nem számítom a mintegy mellékesen elküldött néhány e-mailt, a saját honlapon való bigyerészést. A világon minden, de minden több-kevesebb betű.

Déli 12 után kidugom az orromat. A nap kisütött, de marha hideg van. A kaputól az autóig való alig pár méter során eldől, hogy ebből most nagy, egészségügyi séta nem lesz. Viszont ki kell használni, hogy jóformán üres a város, bármerre kényelmesen el lehet gurulni, anélkül, hogy nagyon figyelni kéne a közlekedésre, sávváltásra. Végigjárok régi helyszíneket, ahol nyolc-kilenc éve napi ritmusban fordultam meg, és nem kis elégedettséggel tölt el, ahogy minden gond nélkül lelek rá az Anschützgassére, és onnan szépen vissza tudok kanyarodni az Aussere Mariahilf-re. Aztán végig a Gürtelen, ki, egészen a Grinzingig, és megint vissza, ezúttal a Dornbacherstrassén. Mintha egy valamikori, biztonsággal játszott zenedarabot porolnék le, mert bármikor jól jön, ha játszani tudom, végigfutottam az ujjamat a hangszeren.


Délután meg alszom, mert így dukál. Ez távolról sem a lustaság jele, tetszik tudni, inkább az elmélyült munkáé. Mint amikor a nem valóságosról beszélünk, az sem a hazugság feltétlenül. Ellenkezőleg. Úgy hívják: vágyakozás.

És akkor munkára fel, drága billentyűim!

És akkor vissza, már amennyiben van visszaút.
Este már a Strozzi Cafében ülök, mert ez a Strozzigasse. És ez nem véletlen. Mert hogy. Ide vezérelt a sors. Illetve a SORS.
Amikor 2001-ben amolyan mondva csinált irodalmi projekttel töltöttem itt az időt, nyáron, hivatalosan a Bécset megjárt Kosztolányi Dezsőt kerestem a kietlen josefstadti bérházakban. Így akadtam rá a Strozzigasséra is, ahol a naplója és Brennernek írt fájdalmas levelei tanúsága szerint néhány hónap erejéig meghúzta magát.
A 34. számú ház. Frissen renoválva. A kapu fölött ma a 32-34. szám díszeleg. Egy bécsi ház, állapítom meg, magamra erőltetve a flegmát. Közben már valami űz befelé, s mindent megfogdosok, a nyitott kapu kilincsét, a lépcsőház falát, még a kukatárolóba is belesek, azzal az együgyű, szent zarándoklelkesedéssel, hogy a Dezső itt járt, a Dezső itt búsongott, talán egy-egy szomorúság-molekula még maradt 104 évvel ezelőttről, bármennyi bú és baj történt is azóta ebben a házban is.
A jelzett 7. számú lakásban Reischlék laknak, felmenni nem lehet, csak kaputelefonos bejelentkezés után. Sajna, egy eltökélt hívőhöz méltatlan módon nem érzem magamban az erőt, hogy egy efféle recsegő kis készülékbe szabatosan el tudnám magyarázni, mi a csudának is kell nekem mindenképpen felmenni az első emeletre.
Inkább kimegyek az udvarra, a háznál is magasabbra nőtt fák feketén, télbe burkolózva. Nézem a gumislagot, néhány a fal mellé rakosgatott téglát, mint valami szent ereklyéket, amik mesélni tudnának, hogy hol volt, hol nem volt, a világon egyszer...
De nem érzelgősködjek már annyit, 1904-et írunk, Dezső 19 éves, és baja csak annyi, hogy szomorú.
Miután a 40-es számú ház falán felfedezem Lesz Kurbasz neves ukrán színházi rendező emléktábláját, aki 1908-ban töltötte itt napjait, hirtelen nagyon pucérnak tűnik az ÉN házam, friss sárga fala. A sarkon lévő kocsma kissé megvigasztal: Zum Narrischen Kastanienbaum (az Őrült Gesztenyefa) nevet viseli. Puncsot hirdet a táblára krétával rótt felirat, van kajszipuncs, eperpuncs, gyerekpuncs. Dezsőnk ősszel lakott itt – hát persze, akkor érik a gesztenye, csak ontja a gesztenyefa a termését, mint költő a verseket, csoda, ha megőrül?
A Strozzi Cafében a pincérlány magyar, Kingának hívják. Ez még nem az én bennfentességem, első este egy éltesebb hölgyet hallottam, így hívta, a nevét kiáltva, és a lány perdült is a pult mellől. Az előttem heverő Jelenkorra pillantva kérdezte akkor, Magyar?, én meg valami olyasmit feleltem, meglehetősen nagyképűen, hogy Hát persze. Víner sniclit ettem salátával, sörrel, és Kinga az estebéd végeztével reményét fejezte ki, hogy még sokszor találkozunk.
Ha beülök néha, messze nem minden nap, vagy szolgálatban van, vagy nincs. Ahogy az már csak lenni szokott. Hiszem egy költő is ilyen: vagy ír verset, vagy nem.
Vajon, ha megkérdezném egyszer, tudja-e, hogy itt, a szomszéd házban lakott 104, lassan 105 éve Kosztolányi Dezső, lenne-e rá bármilyen hatással is? Egyáltalán az, hogy K. D. De olyan értelmesen csillog a szeme. Nem létezik, hogy azt felelné, Bocsánat… nem jól értettem, kicsoda? Kosztolányi?

Amikor 1977 tavaszán Galántán jártunk, keresgéltük egy ideig, hátha meg van jelölve a ház, ahol Kodályék laktak. Nem találtuk. Apám bekukkantott egy udvarra, ahol egy idősebb pár tevékenykedett. Az asszony állt hozzánk közelebb, tőle tudakolta apám, beszél-e magyarul, mire közölt, hát persze. Nem tudná-e megmondani, hogy Kodályék házát merre találjuk? A felnézett, összehúzta a szemét, majd hátra kiáltott az embernek. Valami Kodályékat keresnek! Te tudod, hogy merre laknak?

Most épp a Meztelen diplomata megy a tévében, és ez jó. Azért, mert újból bizonyítja, hogy a karácsony valami időn kívüli dolog. Eleve murisan hangzik, hogy a Jézuska 2008 éves lett, pedig ez a (tény)megállapítás pontosan az időről szólna. Ám ez a december 25-e és 26-a, számomra most már régóta, a benne éléstől függetlenül egy távoli idődimenzió. Ott áll középen a fa, a sok-sok dísszel, amik nagy része évtizedek óta, mondhatni „öröktől fogva” ismerős. Ennek a fának az árnyékában, pardon, a fényében zajlik minden. Az ücsörgés, a papucsos csoszogás egyik helyiségből a másikba; itt bekapunk egy porhanyós kiflit, a szalonban egy szaloncukrot, még tán a lépcsőfordulóban is akad egy kis maradék koszt, amibe csak úgy bele lehet csippenteni. Karácsony másnapján már másnaposak vagyunk a bejglitól, haltól, káposztától. Kell ilyenkor ez a Meztelen diplomata, biztonságérzetet ad. Ezt néztük harminc éve apámmal, ezt néztük húsz éve az egyetemi albérletből hazatérve, ezt néztük tíz éve az új lakásban, és most is. Ha a gyerekek esetleg megkérdik, mi ez a gagyiság, miféle művészfilm ez, lepisszegjük őket. Az a film, édesfiam, olyan, mint az angyalka. Jön, biztos, hogy jön, lehet neki örülni. Várni, aztán akár el is lehet felejteni. Mert úgyis jön megint.

A Bencés Öregdiákok Szövetsége nagy csomagot küldött, fél tucat szép kivitelű naptár volt benne 2009-re. Na, örvendtem meg, lehet osztogatni, nem mintha ezzel gondoltam volna egy az egyben megoldani az ajándékkérdést. Két nap telt el az ünnepből, amikor öcsémuram észrevette, hogy szerepel benne az egyik versem, rögtön valamelyik januári lapon.
Nézzenek oda!, vettem kézbe a kiadványt. A vers fölött kétségtelenül az én nevem állt, de nem nagyon rémlett maga a szöveg. Ráadásul a címe szerint egy sorozat I. darabjáról volt szó. Aztán lapozgatni kezdtem. És ért a meglepetés, egyik a másik után. A vers II., III., IV., V., majd végül a VI. része is ott szerepelt, szépen elosztva az egy esztendő alatt. Mire a hatodik részt is elolvastam, valami kezdett derengeni. Tényleg, úgy október tájt telefonáltak egyszer, hogy felhasználhatják-e egyik művemet. Ó, hogyne, részemről a megtiszteltetés, mondtam a mobilba, és máris mással foglalkoztam.
Tehát ez itt a „közös mű”, ami egyben honorárium is, jöttem rá. Ráadásul rátaláltam egy versemre, ami a jelek szerint nem ment teljesen veszendőbe.
Nem hiába a karácsony az újra és újra megszületés ünnepe.

Anyukámtól kaptam egy konyhai kendőnek használható ruhaanyagra nyomott naptárt: 1965-ből. Születési évem, szép színes, a hónapok és a napok franciául szerepelnek rajta, és magát a naptárt szőlő, paradicsom, paprika, mázas kancsó, fonott üveg, serpenyő, szelídgesztenye és egy vaskondér rajta öleli körbe. Igen csak kedvem szerint való díszletek. Aztán eszembe villan, hogy Bécsben, az Academián, ahol a decembert töltöttem, a liften is szerepel a gyártási évszám, ami ugyancsak 1965. Ott, akkor eltöprengtem rajta: ha nem lenne ráírva, erre a liftre a legrosszabb szándékkal is legfeljebb azt mondtam volna, hogy 30 éves. Mert igazán jó állapotban van, és sebesen száguldozik fel s le. Rám vajon mondaná-e bárki, a LEGJOBB szándékkal is, hogy hát… úgy saccra… mondjuk 30 éves lehet…

Németnek Bécs, magyarnak Pécs – indulás. Megyek, mint a kisangyal.
Átkelni a Dunántúlon észak-dél irányban mindig szép feladat. Szerencsére szinte tavaszias az idő, a fények, a színek nem az ádventi naptár utolsó előtti ablakát festik.

Szeretek átgurulni a falvakon, amikor nem túl sietős, és csak nézni, mintha lenne mit nézni, mert igazság szerint mindig van. Mint ahogy engem is megnéznek annyian, mintha falun még lenne valamiféle – lehet, hogy tolakodónak is érezhető – kíváncsiság az emberekben, No lássuk, ki az, aki erre jön.
Sokszor nézek bele a mellettem elsuhanók szemébe, arra az egyetlen pillanatra nagyon mélyen, hogy szinte ők jönnek zavarba, ez már egy másik fajta, majdnem felkiáltás, Mi az ördög, ki lehet ez. Magammal húzom a tekintetüket, ahogy elhaladok, húzom magammal a fejüket, fordulnak. Aztán lehet, hogy elküldenek anyámba, és én voltaképp megyek. Legalábbis arrafelé.

Mennyi-mennyi helységnév hazáig, amiknek nevét viseli (viselte) valaki, akit ismerek. Legalábbis hallottam róla. Kezdve rögvest Sopronnal, bár csak annak a szerencsétlen színésznőnek a neve ugrik be, a Soproni Ágnesé, akit feldarabolt a fia. És aztán a többi, Cenk, Káld, Újkér, Sárvár, Sümeg, Hévíz, Keszthely – egytől egyik tartoznak hozzájuk emberek. Arca van a helységnévtábláknak.

Balatonszentgyörgy előtt, a Zala-híd mellett mindig megszemlélem azt a kis, fehérre meszelt, nádban bújó őrházat, amiről ’81-ben Tijó nevű osztálytársam bemesélte, hogy az a Matula bácsi kunyhója. El is bicajoztunk oda az öcsémmel a tikkasztó hőségben, és óvatos cserkésztük be, mert – ki tudja – még az is elfordulhat, hogy tényleg ott leljük az öreg Matulát, pipázás közben. Ezzel szemben senkit sem találtunk, a házban a fal mellett néhány csónak állt, evezők, továbbá egyéb vízi és nyári felszerelés. És a következő percben megjelent egy tagbaszakadt, bajszos és morcos ürge, elkezdett üvöltözni, Matula kunyhója ám!, elhúztok innen a jó… Voltaképp melegebb éghajlatra próbált elküldeni, de a legmelegebb akkor épp ott volt.
Mi ez a házikó? Emlék? Kamaszkor? Kaland? És hányszor suhantam el már előtte úgy, hogy mindez az eszembe jutott? Ha útitársam volt, biztos, hogy – ha nem is minden részletében – felemlegettem a Matula kunyhóját. Az biztos, baromira hiányozna, ha egyszer csak jönnék, és nem állna itt.
Hány ilyen mozaikkőből áll az élet?

És akkor végre, magyarnak Pécs… Az utóbbi egy hónapban legalább egy tucatszor kellett előadnom, mi is van itt, még az osztrákok is hallottak róla, hogy 2010 meg kultúrfőváros – naná, ők is most kezdenek majd Linzzel, jött meghívó a nyitányra, de oda nem lesz érkezésem.
Szóval, hogy ez a Pécs, tetszik tudni… Hát igen, nem, de mégis, azt hiszem, azért igen, ja, hát az nem, sajnos, lehetett volna, persze, majd meglátjuk, végül is, még egy bő év…
Gurul be az ember, már úgy értem befelé, végig a Zsolnay út kopott, szürke házacskái között; lehet mondani: megjöttem, épp úgy azt is, hogy hát ez hihetetlen. Amúgy meg, melyik fővárosnak nincsenek rejtegetnivaló kerületei, utcái? A külcsín pedig nem a belbecs. A kultúra hihetetlen felmagasztosító erejéről nem is szólva.

Úgyis várjuk a mennyből az angyalt. És nem csak december 24-én kell várni. Jól tudjuk, isteni ajándékaival az év bármelyik napján meglephet bennünket – ha jók voltunk.

Itt mindig fúj a szél, mintha hegyen lennénk. Megismeri az ember a bécsi szelet, ha hosszabban itt tartózkodik. Mert pár nap esetén azt hihetnők, hogy pech, így kifogni a szeles időt. De aztán kiderül: a szél van olyan fontos, mint bármi, amiről azt hisszük, az az igazi bécsi. Mint mondjuk a szelet.

Félig munkaként, no meg a kíváncsiság is hajt, megszervezem, hogy találkozhassak a Filharmonikus Zenekar igazgatójával, Dr. Hellsberggel, elvégre jön az újév, az újévi koncert, majdnem bulvár és mégis komoly.
Itt minden nagyon komoly. A Musikverein épülete (természetesen, Őapostoli királyunk, Ferencjóska kegyes adományából emelték), már a cím is tökéletes: Bösendorferstrasse 12. Elhatározom, meg fogom kérdezni, vajon tudnak-e róla, hogy létezik egy magyar nyelvű színdarab ezen a címen, Bösendorfer, a maga idejében jó nevű szerző Karinthy Ferenc írta. De aztán ez elmarad, ugyanis dr. Hellsberg annyit mesél, hogy győzőm jegyzetelni.
- Hány évre előre van tele a naptáruk? – kérdem.
- Bizony, 3-4 évre előre kötünk le programokat. A fő tevékenységünk a két bécsi, bérleti sorozatunk, de mivel ezek a bérletek 20 évre előre elkeltek, az utóbbi időben beiktattunk egy pót-koncertsorozatot is. A naptári évünk eléggé be van táblázva azáltal, hogy vannak olyan fesztiválok például New Yorkban, Luzernben vagy Japánban, továbbá ünnepi játékok, mint a salzburgi, ahol biztosan szerepelünk. A meghívások folyamatosan érkeznek, és azért évente néhány alkalommal igyekszünk olyan helyekre is elmenni, ahonnan már nagyon régóta hívnak vagy esetleg még sosem játszottunk.
- Tehát ha, teszem azt, Pécsről befutna egy meghívás, talán 2015-ben teljesíteni is tudnák?
- Ki tudja, lehet, hogy sokkal előbb! Mindig vannak meglepetések.
Aztán – hiszen hivatalosan ezért jöttem – a hamarosan esedékes újévi koncertről faggatom.
- Ez a Bécsi Filharmonikusok legfontosabb szereplése, vagy csak a leghíresebb?
- Nos, ez egy olyan koncert, aminek legalább a dátuma biztos: január 1. Kétségtelen, hogy a közvetítés révén egyfajta világszenzáció lett belőle. Épp most jövök a tévés jogokat kezelő svájci cég irodájából, és jelenthetem, hogy rekord várható, 70 ország vette meg a közvetítés jogát. Ez különös, megható érzés, hogy milyen messzire, mennyi emberhez jut el a muzsikánk. Magam 1978-ban vettem részt először a koncerten, és annyit mondhatok, hogy mind a mai napig különös élmény a számomra.
Ám a fő kérdés, hogy mi legyen a műsor. Itt tekintettel vagyunk arra, ha egy-egy zeneszerzőnek jubileuma van. 2009-ben, ugye, Haydn-év lesz, ezt nem hagyhattuk ki a számításból, hiszen Haydn-mű még sosem szerepelt az új évi koncert műsorán. Amúgy, természetesen, a műsor mindig tisztelgés a Strauss-család művészete előtt. Az év során alig játszunk Strausst, legfeljebb néha, ráadásként – a valcereket, polkákat az újévi koncertre tartogatjuk.
Első ízben vezényli a zenekart a január 1-i fellépésen Daniel Baremboim, aminek nagyon örülünk. Aztán elhangzik egy Haydn-mű, mint említettem, továbbá a műsor második felét a „magyar Johann Straussnak” szenteljük: részlet csendül fel a Cigánybáróból, játsszuk az Éljen a magyar!-t, aminek partitúrájára Strauss maga írta oda, hogy „A nemes magyar nemzetnek ajánlom”.
A nemes magyar nemzet. Hát igen. Fura dolog ez az egész osztrák-magyar összegabalyodás. Ez a Monarchia-dolog. A bukott forradalommal, Haynauval, Sisivel, az aranykorral. Habsburg Ottó 1966-ig ki volt tiltva Ausztriából, Bruno Kreisky jóvoltából térhetett vissza, szinte kegyként. És mindeközben a Habsburgokból éltek, részben. Nincs olyan hivatalos épület, a „békeidőkben” emelt palota, múzeum, kávéház, ahol ne a császár és Erzsébet fogadná az embert. Ők adják az otthonosság érzés, a nemes magyar nemzet fiainak és leányainak is.

A Burgon megyek át, kedves 2-es villamosom megállója felé. Középkorú nő kérdezi útitársait, természetesen magyarul:
- Gyerekek, melyik a Mária Terézia-szobor?
Nem bírom megállni, hogy ne legyek oly igen segítőkész. Mutatok előre, a két múzeum között tömbként magasodó alkotásra.
- Az ott, elöl, az a nagy – mondom.
- Ja, jó. Köszi. Mert a Mária Teréziánál kell találkozni négykor, megy haza a busz.