Akárhányszor elgurulok a 2-es villamossal a Stadiongassén, és már sötét van, mint valami mesében, a sűrű erdőben látni a fényt: a fák-bokrok között, ott messze fény dereng. Csillogás itt is, ott is, piros jelek.
Voltaképp csak ennyi.
Hogyne tudnám, hogy a városháza előtti téren most zajlik a széles földön híres karácsonyi vásár, Christkindlmarkt, a Kisjézus kiárusítása. Millió fabódé, és minden, ami egy karácsonyhoz kellhet, dísz, fabábú, népi iparművész és tűzzománcos alkotásai, plüssállat, tíz kilós Malacka, továbbá egy sereg olyasmi, ami nem karácsonyfüggő, ezért mindig elkel, csoki, nyalóka, sültgesztenye, perec, kolbász, forralt bor, felnőtt- és gyerekpuncs.
Tudom, mert ott jártam december első napjaiban, végigtolakodtam néhány soron, megfogdostam néhány izét, aztán elmenekültem. Mi vagyok én? Turista? Nekem itt dolgom van, vagy mi a szösz. Jöttem írni. Mindent leírok, kíméletlenül.
Döcög a 2-es villamos, és mindig odanézek. Majdnem úgy, mint aki vágyakozik: ott, kérem, ott zajlik a messze földön híres bécsi karácsonyi vásár.

A Kohlmarkton, a Grabenen csak elvétve hallani német szót. Az orosz a leggyakoribb, és mi tagadás, lassítok, sőt, kirakatnézést imitálva meg is állok, hogy megszemléljem az oroszokat. Többségében nő, földig érő bundában, roskadozva az aranytól, kezükben a legdrágább boltok hercig kis zacskóival.
És örvendek, amikor el-elkapok egy szót, pányimájú, igyom, kátorüj,búdosseje. Annak idején én Szergejjel leveleztem, ha nem is túl sűrűn, de a tagozaton ez kötelező volt. Csomagot is küldtünk egymásnak. Az ő pakkjában érkezett valami bakelitdarabra emlékeztető csoki, Misa-macis olimpiai matrica és kitűző, valamint vízfestéket, ami a hosszú úton ripityára tört. Cserébe szandált kért Szergej, szandált, mert azt nem lehetett kapni a nagy Szovjetunióban.
Vajon mi lehet vele? Lehet, hogy itt sétál ő és Szergejné is, és mellettem méregetik az Etienne Aigner bőrtáskákat, Szmátrí, tolká 3500 euró. Nem is olyan drága.

Pont négy eurót kell fizessek a virsliért és a pohár sörért. Egyenként halászom elő őket a zsebem mélyéről, így aztán van időm megszemlélni mindegyik. Az első német, a sassal, a második olasz, a harmadik francia, a negyedik szlovén… Osztrák épp most nincs közte egy sem. És persze magyar sem, nem is lehetne. Ha majd 2014-ben, ahogy mai ígéret szól, virslizek ugyanitt, vajon előkerül-e a zsebemből a szlovák, a lengyel vagy román egy eurós mellett végre egy hazai?

Vendéglátóm, Frau Gruber még ebédre is meghív. Ajándékot viszek neki, az írók legpöffeszkedőbb ajándékát, saját művemet. Most jelent meg egy kis írás a K2 magazinban, afféle karácsonyi szám; a keresztanyámmal zajlott hóbortos, egykori ünnepekről írtam, az szerepel benne szépen, németül. Az elmaradhatatlan májgombócleves fölött udvariasan megköszöni, ígéri – mi mást is tehetne? –, majd elolvassa. Aztán elmeséli, ő hogyan járt.
- Egyszer én is írtam karácsonyi mesét, de botrány is lett belőle. Nem nagyon tudok kitalálni történeteket, mindig abból dolgozom, amit látok-hallok. Egy öregotthon közelében laktam, ahol az egyik évben gyilkosság történt. Pontosan szentestén, ráadásul mindennek az oka a szerelem volt. Adott két férfi, akik ugyanazt a nőt szerették – az ilyesmi életkortól független, elhiheti. Nyilván, az ünnep, a ki kit köszönt meg és kinek a szobájában kérdése kiélezte a helyzetet. Végül az egyik öreg agyoncsapta a másikat. Ugye, ez olyan anyag, amit csak nagyon picit kell színezni, épp csak „szerkeszteni” valamennyire. Megírtam, és megjelent egy antológiában. Na, hogy én azért mit kaptam… A sok szent, fahéjillatú történet között egyszer csak feltűnik egy áporodott szagú öregotthon, kibolyhosodott kardigánban meg papucsban csoszogó vénemberek, akik undok módon szerelmeskedni akarnak, aztán meg ölnek december 24-én! Pedig… hát nem erre mondja azt az ember, hogy Jesszusom?

Az e-mailben az állt, hogy a hotel mindössze három percre van az állomástól, gyalog jöjjek, véletlenül se taxival, mert akkor egy egész városnéző túrára számíthatok, és ráfizetem a gatyámat is. Nofene, itt is ez a seft megy? Liverpoolban?
Ballagok hát, húzom a bőröndömet. A Lime Streetre kilépve szemerkél rám az eső – igen, ez valóban méltó fogadtatás. A Britannia Adelphi Hotel már látszik a következő sarokról. Kívülről, aztán belülről: well… Nemhiába a Titanic leendő utasainak fogadására épült újjá jelenlegi formájában. A műmárvány oszlopok mögött valószínűleg ott fülel a liverpooli Miss Marple, mert rejtélyekben bizonyára 2008 végén sincs hiány.
Például rejtély, miképp jöttek rá az itteniek, hogy a jövőre nézve egyetlen mentsváruk lehet: a kultúra. A polgármester, Warren Bradley elégedett mosollyal néz rám másnap, miközben dióhéjba préselve nyújtja át a város történetét:
- Tavaly ünnepeltük a fennállásunk 800 éves jubileumát. Idén azt, hogy Liverpool mintegy ötven évnyi lejtmenet után újból megmutathatja, hogy létezik.
Ha valaki nem tudná (és valószínű, hogy e kies hazában is akadnak ilyenek jónéhányan), 2008-ban Liverpool Európa Kulturális Fővárosa. Mint a reklámszlogen mondta: mert megérdemli.
Annak, idején, minden rossz kezdetekor, a Nagy Világválság idején majdnem 1 millió lakosa volt a városnak – ma 440 ezer. Erre lehet mondani, hogy „csak”, de tényleg. Érezni is homályosan, mintha sokan nem lennének itthon… Sehol a tömeg, dugók, zsúfoltság. Mint amikor valaki egy túlontúl nagy kabátban szinte elvész.
A polgármester még szolgált egy-két elképesztő adattal: a belváros és kikötő rekonstrukciójára, és az utóbbi teljes átstruktúrálására nem kevesebb, mint 8 milliárd fontot költöttek az utóbbi öt-hat évben. Megépült az Echo névre hallgató auditórium és a Szent György Terem, ami egyedül 24 millió fontba került. Bradley hangsúlyozza: nem épületeket húzta fel, hanem várost építettek. Nem vásárlókban és fogyasztókban gondolkodtak, hanem városlakókban.
Ezek persze bőven lehetnének szlogenek is, de egy-két nap alatt az ide csakis Beatles- és Liverpool FC-tudattal érkező gyanútlan látogató megbizonyosodhat róla, hogy a kincstári szöveg tényleg kincsekről szól.
Az Európai Kulturális Parlament ülése például az öreg kontinens első, valamikor az 1880-as években kialakult kínai negyedének kapujában álló Blackyben zajlik. Ez sem megvetendő példa: egy néhai metodista templomot úgy alakítottak át kultúrműhellyé, hogy a nagyfőnökön kívül az összes munkatárs úgy nevezett önkéntes: utcáról összeszedett 17-55 év közötti munkanélküli, csavargó, kilátástalan helyzetben élő férfi és nő. Itt pedig kivirultak, és ugyanúgy, mint a maga a depresszióból kilábaló város, látják, hogy még e földi életben is lehet szó egy más(ik) világról. Bill Harpe, a meglehetősen sajátos külsejű, usánkát, hosszú, ősz copfot viselő, folyton teát kortyoló alapító elégedett a fejleményekkel, nemrégiben itt jártak londoni barátai, akik hét éve nem voltak Liverpoolban, és leesett az álluk.
- Úgyhogy most örülünk, de a kérdés az, mi lesz jövőre meg három év múlva. Véget érnek az ünnepségek, elkezdenek fogyni a vendégek, és tartani lehet tőle, hogy a pénz sem lesz annyi, mint most. Ezen kell tehát dolgozni, hogy ami létrejött, ne néhány évre szóljon, hanem akár generációk számára. Akik a pénz szagára gyűltek Liverpoolba, már most elhúztak, nekik már a londoni '12-es olimpia a következő nagy falat…
A buszos túra aztán felvillantja Liverpool többi arcát is. A történelmi központra egyszerűen azt lehet mondani, hogy szép. Nagyon angol, ezernyi jellegzetes házikóval, mindegyikben kocsma, ráadásul meg a kultúrfővárosi év tiszteletére megszépült régi és megépült új épületcsodákkal. Az Albert Dokkban, ami valaha Európa legnagyobb kereskedelmi kikötőjének központja volt, ma ismét büszkén loboghatnak a zászlók: mintegy százhúsz, különböző rendű-rangú létesítmény készült el az amúgy elég alaposan megbombázott falak között. Hotel, bolt, kávézók, éttermek – és természetesen múzeumok. A Rabszolgaság Történetének Múzeuma (mintegy utólagos jóvátételként a világ felé: a belépés egyedül itt ingyenes), a Liverpool Tate Galéria és mindenek felett a Beatles Múzeum, ahol a négy gombafejű karrierjének állomásait járhatjuk végig. A legújabb koncertcsarnok a volt vámhivatal büszke kőtornyai előtt pedig még el sem készült, ami nem jelenti azt, hogy a zenei élet emiatt csorbát szenvedne: tucatjával rendezik idén (is) a fesztiválokat a városban, legutóbb a nem kis felhajtással járó MTV Gálát, épp Sir Paul McCartney jelenlétében.
Az azonban a közvetlen citytől néhány utcára is jellemző, hogy üres, vak házak állnak mindenfelé, kongó, épp csak a némi esztétikai jóérzés miatt kifestett raktárak. Viszont szemét szinte sehol, rikító zöld kocsikat toló, láthatósági mellényt viselő utcaseprők tűnnek fel rendre, párban, és eltüntetnek minden csikket, papírgalacsint. Ez, speciel, kultúrfőváros-fíling.
Szóval, a központ kipipálva.
Aztán jönnek Engels Frigyes A munkásosztály helyzete Angliában képi illusztrációjának máig beillő negyedek. Todge Lane, Edge Hill – az a közös bennük, hogy kétszintes, piros téglás házakból álló végtelen hosszú utcák követik egymást. És mindegyik üres. A házak is, az utcák is. Úgy nevezett „regeneration area”-k, a teljes pusztulat a jelen helyzet szerint, és majd, egyszer, ezekből is lesz valami. Kell hozzá pár milliárd font megint. De valószínű, meglesz az is. Néhány utcába bevándorlókat telepítettek, itt jobbról is, balról is üres minden, nincs kivel hajba kapni. A fiatalok, mondják, már sokkal inkább tolerálják az idegeneket, mint a korábbi generációk.
A parkok általában focipályában végződnek. Choda (a csoda tudja, honnan való eredetileg; rekedt, tájszólásos angolt beszél, lehet hegyezni az embernek a fülét), az alkalmi idegenvezető meséli, hogy mindenki csak a két nagy csapatot, a Liverpool FC-t meg az Evertont ismeri, de amúgy majdnem száz egyesület működik a városban és környékén. Egymás mellett vagy hat-hét rendes, nagy méretű focipálya, és szombat délután lévén, mindegyiken meccs zajlik a borongós, őszi időben. Rikító szerelésben, szponzorfeliratokkal, lelkesen kergetik a bőrt. A pályát övező korlát mentén nagykabátos férfiak kiabálnak és lengetik az öklüket.
Ez is Liverpool, úgy látszik, nagyon is az, és ezek szerint a kultúra része.
Aztán a szombat esti láz. Tíz után pezsgőbb a belváros, mint a korábbi napok „elméleti” csúcsforgalmi óráiban. A szeszes italt árusító boltok automata ajtaja nem is tud bezáródni, annyian jönnek-mennek. A hihetetlen számú kocsma és lokál, tömve, a cigisdobozokon itt is feketén díszelgő, ijesztgető feliratok láthatólag nem hatják meg az ifjúságot. Hol van még a halál? – hiszen kedves városuk most van feltámadóban. Iszom egy Guinnesst, korábban sosem ízlett igazán, ez egy új fajta, Red névre hallgat, eléggé bírható. Aztán vissza az Adelphi Hotelba, én, a megkésett Titanic-vendég, és különös zsivajra leszek figyelmes: a hatalmas, tizenkét karos rézcsillárokkal díszített bálteremben bokszviadalt tartanak, az Arany Kesztyű Kupát. A terem közepén felállított ringet kerek asztalok veszik körül és liverpooliak ülnek ott tömött zsúfoltságban, rikoltoznak és habzó söröket gurítanak le a győztes sikerére, a vesztes bánatára egyaránt.
Eljátszom a gondolattal, meg kellene kérdezni egyiket, másikat, vagy a csapost, mit szól a kultúrfővárosi eseményekhez, meg egyáltalán, milyen ma liverpoolinak lenni. De aztán nem forszírozom. Hiszen látható-érezhető.
Suhayle, a fekete bőrű önkéntes, a Blackyben azt mondta, 2008 már azért megérte, mert azok – mint például ő –, akiknek esélye sincs utazni, találkozhatott sok-sok idegennel, külföldivel – például velem, illetve további a 8 millióval –, akik, ha úgy tetszik, idejöttek hozzá.
Ugyanis, ha belegondolunk, mi másról is szólna az élet, mint jönni, menni, találkozni, látni, hallani, érezni, mindazt, ami csak adatik.

Ja, és még valami:

Olyan, hogy liverpooli, nincs is, ugyanis ők magukat scousernek nevezik (legfeljebb liverpudlinak). Többek között erre a névre hallgat a helyi ételspecialitás is (scouse), ami egy serpenyőben pirított zöldségegyveleg, a krumplis-répás-káposztás gezemice, csak kevéske hússal. Mellé, mint afféle tengerésznépség, kétszersültet rágcsáltak még. Hogy mennyire valós a jelenléte a mai liverpooli konyhában, nem derült ki, ugyanis a néhány nap alatt sehol sem érezték úgy a vendéglátók, hogy scouse-t tálaljanak a messziről érkezett kedves vendégnek.

Milyen jó lenne az álmokat megjegyezni. Kellene egy szerkezet, ami kibányássza belőlünk, úgy, ahogy láttuk őket. Levetíthető lenne, nem kellene szavakkal mesterkedni, bár inkább ügyetlenkedni.
Most kétszer sikerült.
És már egyik sem álom, hanem valami szöveg. Mint bármi más, akár a porral oltó készülék használati leírása.
Sok-sok betű, szó és mondat.

(Hétfő)
A parkolóban kifröccsent majonézes tubus, mintha odahokiztak volna. Rögvest ez jut eszembe.
Csoda-e az éjszakai álmom után.
Megérkeztem egy különös intézetbe, ahol – úgy éreztem – sok időt fogok tölteni.
Egy ötven feletti, magas nő jön elém, erősen festett, de a szeme kisírt. Rögvest azzal áll elő, hogy most közölték vele: ki van rúgva. Közel hajol hozzám, beleszuszog a nyakamba, kinyújtja a nyelvét. Érzem, hogy legszívesebben kefélne. Ehelyett rábíz egy nénire, olyan apácaféle, mamuszban totyog előttem, a nehéz ajtókat alig tudja nyitni, segítek neki.
Zegzugos épület, sok lépcsővel. Nyögök már, a bőröndöm nehéz. Aztán egy kerengőfélébe érünk, négy oldalt körben oszlopsor. Itt van az én szobám is.
Gyereksírást hallok a szomszédból. Na, gondolom, szépen vagyunk. Elméletileg tudom, mennyi időt kell (lehet, nem is kell, kötelezően – én jöttem, mert jó) itt töltenem, de meg nem tudnám mondani pontosan.
Lenézek, hirtelen több emelet magasból látom az igazgatónőt. Egy padon ül, előrenyújtott lábbal, a ruhája alatt a keze, bizonyosan önkielégítést végez. Valamiért azt érzem, le kellene rohannom hozzá, de hogy is tehetném, amikor ki se pakoltam.
Lesz még elég idő az effélére. Már amennyiben. Hiszen nem ezért jöttem ide.
A gyereksírás erősödik, fura, tompa zajok társulnak mellé, mintha vernék a szerencsétlent.
Újból lenézek, a nő sehol, az én vénséges kísérőm bóklászik az udvaron, szemetet szed, mint a régi parkőrök, hegyes botra döfi a papirosokat, banánhéjat. Bemennék a szobába, az ajtó azonban zárva. A fenébe, nem nyitotta ki az öreglány az ajtót? Kulcsot nem kaptam. Mérgesen rángatom a kilincset. A gyereksírás abbamarad, mintha elvágták volna. A következő pillanatban kinyílik az ajtó, a nő áll a szobában. Hosszú szipkából cigarettát szív, földig érő, dohányszínű selyemruha van rajta. Látom, hogy a csomagom, amit oly keservesen cipeltem fel, már az ágy mellett áll. Mintegy menekülésképp még
egyszer kihajolok a kerengő korlátján, megnézni, mi van az öreganyóval. Összekucorodva alszik az udvar sarkában, a hegyes vasbot mellette fekszik, még mindig rajta van a sok összeszedett szemét. Mire visszanézek, a nő az ágyon ül, szétterpesztett lábbal, a hosszú szipkát a puncijába illeszti, nevet.
Ajtócsapódást hallatszik. Kiugrom a folyosóra, ahol egy mezítlábas, pelenkás gyerek ácsorog. Nem lehet eldönteni, fiú-e vagy lány. A szeme narancssárga, akkora, mint egy-egy narancs.


(Szombat)
Törökországban vagyok, elhagyom a hotelt. Hosszú, esti főutcán bandukolok végig, sok a nyitva tartó vendéglő, boltocska. Egy telefonfülke szinte vonzani kezd, valamiért onnan akarok telefonálni. Bemegyek, bezárom az ajtót, pénzt dobálok be a készülékbe, közben folyamatosan pásztázom az utcát, lesem, mintha én nem lennék látható, hogy mi történik. Egy vékony, szíjas izmú férfi egy gyümölccsel, zöldséggel megrakott kordét húz el előttem. Távolabb egy lépcsősoron fiatalok ücsörögnek, üvegből iszogatnak. Azt, hogy kivel beszélek, illetve, kit akarok hívni, nem tudom. Ha a telefonálásra, mint tevékenységre gondolok (mert közben azért eszembe jut), egy régi típusú, elegáns bérház egy lakása jelenik meg a szemeim előtt, kietlen, hideg eleganciával berendezett, terem méretű szobák sora. Három vagy négy egymás után. A legutolsó szoba egyik saroktükrében látom meg a thonett asztalkán álló telefont – annak kellene csörögnie hívásom nyomán, de azt hiszem, mélységes csend van.
Aztán rossz érzésem támad, szinte biztosra veszem, hogy itt a telefonfülkében kilopták a farzsebemből a tárcámat. Odakapok, tényleg nincs meg. Kirontok az utcára, ahol egy pajeszos, cigarettázó fiatalember angolul rögvest azt kérdezi, hogy tényleg elrabolták-e a tárcámat. Felajánlja, hogy segít, addig is meghúzhatom magamat nála. Ezt szinte természetes megoldásnak véve elfogadom. Egy hetvenes évek bútorzatát idéző lakásban ébredezek, a másik ágy bevetetlen, összetúrva. Már reggel van, rémlik, mi történt velem, és az is, hogy ki kellene menjek majd a versenypályára, elvégre ma rendezik a futamot, dolgoznom kell, bár a belépőm sincs nálam, nem tudom, mi lesz. Bemegyek a fürdőbe, ami csak egy kis kabin, még az sem, falusi budira emlékeztet hirtelen. Hátsó fala nincsen, valami homályos helyiségben folytatódik. Meztelen nő áll ott, fürdés után törülközik, hatalmas mellét csábítóan dörzsölgeti a fürdőlepedővel. Hasonlít egyik alsós tanítónőmre, akitől állítólag megkérdeztem, hogy mért nincs férje, és ettől sírórohamot kapott. Egyáltalán nem izgat fel, inkább megkérdezem gyorsan, hol van a Jóska. Megsértődik, bevágja az ajtót, ami az előbb még nem is látszott.
Erre a mozdulatra előkerül az esti srác, javasolja, hogy menjünk. Elmagyarázom neki, hogy nincs semmim, pénz, bankkártya, igazolvány elveszett, még jó, ha a hotelemben maradt, esetleg. Szótlanul bólogat, sietősen megy előttem. Lejtős utcákon ereszkedünk le, a környező házak erkélyén, de az út mentén is sok a burjánzó zöld, szinte nehéz szagú növény. Egy hat-hét fős társaság ül nádszékekben egy teraszon, ahogy elhaladunk mellettük, az hallom: - És a Batthyanyi Pisti…
Csak ennyit.
Megállok. – Maguk magyarok?
Ősz hajú, Rodolfo-bajuszt, a nyakában selyemsálat viselő férfi néz fel a székből.
- Mi itt mind Batthyányiak vagyunk – mondja.
Megfogja a kezemet, paskolgatja. A hölgyek szinte visítanak.
- És szokott találkozni a Kimivel is? – kérdi az egyik öregasszony, a fejét ingatva. Tehát mindent tudnak rólam. Vagy máris elmeséltem?
Leültetnek, hogy meséljek. Felnézek a magasba, a sok egymás fölé épült ház fölött az égre.
Látom, hogy az általam Jóskának nevezett fiú az egyik bokor tövében guggol, lódenkabátja a földig ér. Hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva szinte kétségbe esve szívja a cigarettáját.
Jó érzéssel nézek végig a társaságon: biztos helyen vagyok, sok-sok Batthyányi között. A paddock-belépőmet sajnálom csak kicsit, de valamiért biztos vagyok benne, hogy meglesz.

Na szóval, alakul ez a boldog új év is. Például egy új területtel, ami a film. Nem vicc, bár néha magam is csodálkozom rajta. A történet annyi, hogy Papírforma címen még 2000-ben írtam egy forgatókönyvet Márton András ötlete alapján, és egy picit házaltunk vele, aztán csönd lett, majd megint ajánlgattuk, és megint csönd lett. Míg végül megismerkedtem a Fade In társasággal, azaz Hegedűs Bálinttal és Kriegler Gáborral, akik ráharaptak erre, és elkezdtek bíztatni, hogy van ebben annyi, hogy dolgozzak rajta tovább. Ez volt még tavaly augusztusban. Jó, nekiveselkedtem, át is írtam az elejét alaposan, annak fényében, hogy Bálint szerint a két nagy mítoszra, a disszidálásra és rendszerváltásra kell kihegyezni az egézet, ez ugyanis még nincs meg filmen.
Aztán beadtam az egészet a Filmjus Alapítvány pályázatára, és ott olyan jól szerepelt, hogy beelőzte Gothárt, Enyedit, Deák Krisztát, Grünwlaszkyt...
Erre fel jöttek az érdeklődők, és köztük egy bizonyos Csaba Lucas, vagyis előbb az itthoni mendzsere, Mercel Attila. Aztán maga Csaba is, akivel még decemberben ismerkedtem meg, ráadásul teljesen beleszeretett a könyvbe. A srác roppant szimpatikus, igazi self made man, kiment Kanadába 19 évesen, megtanult profi szinten angolul, és elhatározta, hogy amerikai sztár lesz. A vicc az, hogy jó úton halad feléje, mert megkapta egy hollywoodi szuperprodukció főszerepét, a cseh királyzt játssza benne. És már most van bukéja, itthon is kezdenek rá felfigyelni. Ő meg akar valami olyat, amit nagyon az öv: és a Papírforma ilyen. Hajtja. Egyre többen pörögnek a dolog körül, találkozgatunk emberekkel, Bacsó olvasta, szerette, tanácsokat akar adni, például... Szóval itt tart most, meg körülbelül annál a sejtésnél, hogy 20 millió dollárból meg is lehetne csinálni. Producer kerestetik! Mert amúgy imádni fogják. A főszerepben Csaba Lucas, rendezte... na, ki?
Majd megírom, ha tudom.

Szóval az úgy volt, hogy a sellyei faszobrász táborba mentünk Dórával, aki az én 12 éves lánykám. Az autóban ott volt a diktafon. És a Brit Nagydíj utáni végtelen, ormánsági délutánban elkezdtük a társalkodást, rá a felvevőre. Fogyott az út, mi meg jól szórakoztunk. Oda és vissza.


Rádióinterjúk



1.

Jó napot kívánok. Köszöntöm önöket a Művészek és alkotásaik mai műsorában. Velem szemben áll� de hát mutatkozzon be!
Kis-Túri-Kovács-Szabó Lajos. Művészeti fafaragó, szobrász és csempéző mester.
Köszöntöm. Nos, azért vagyunk itt, mert pár perccel ezelőtt nyílt meg első önálló kiállítása. Ami, valljuk meg, rendkívül eredeti. Mindjárt itt az első alkotása, aminek a címe: Porzsák belülről.
Igen, ez az egyik legjellegzetesebb alkotásom, ennél már csak a Gyomor éjszaka az, ami a szívemhez még közelebb áll. Mert az a nagy igazság, ha szabad elmondanom, hogy az ember csak a külsőségekre figyel, de én igazából a belsőségekre koncentrálok, ami a belül van, az a fontos, ami mélyen gyökerezik az emberben, illetve, a porszívóban. Azt szoktam én művészetté tenni.
Tehát ez azt jelenti, hogy bizonyos lelkiállapot jelenik meg egy-egy tárgyban?
Igen, igen, pontosan. Egy lelkiállapot tárgya s egy tárgy lelkiállapota. Tehát, aki mondjuk, lenyel egy vasszöget, és a gyomrába kerül az a vasszög, attól ő egy bizonyos lelkiállapotba kerül, és ezt próbálom meg ábrázolni.
Nézzük például ezt a porzsákot, belülről. Közönséges szürke porzsák � mit fejez ki, milyen lelkiállapotot? Szomorúságot talán?
Leginkább arra gondolhatunk ilyenkor, hogy bizony porzsákból vétettünk és porzsákká leszünk.
Elgondolkodtató. De haladjunk tovább. Erről a művéről mit kell tudnunk a kedves Mesternek?
Nos, ez az én nagylábujjam.
Ó, ez csodás. Mi volt a mű ihletője?
Arról van szó, az ember amikor e földi világban jár-kel, mindig a nagylábujja az első, ami érinti a földet. Ennél fogva sokkal jellemzőbb rá a nagylábujja, mint az arca vagy a keze vagy szeme. Ezért úgy szoktam mondani, hogy a nagylábujj a léptek tükre.
Értem. Hihetetlenül érdekes. További jó kutakodást a belsőségekben és adassék még a Mesternek sok lépés e földi világon.
Nagy nap ez a mai!



2.

Jó estét a Szulák Andrea Show nézőinek. Mai vendégem Lajos, aki egy szomorú történettel fog nekünk szolgálni.
Szia, Andi�
Nos, Lajos, meséld el a történetedet.
Ez egy tényleg nagyon szomorú� többet mondok: tragikus történet! Ott kezdődött, hogy elmentem a piacra. No, és� igazából csak egy kis petrezselymet akartam vásárolni. De aztán azzal jött nekem az egyik kofa� azt hiszem Rózsi néni� Nem, nem, az a tojásos� A Teri néni� Az sem, hanem a� na, a Bözsi, Bözsi néni. Szóval, hogy van neki finom disznótorosa. Le is húzta rögvest az egyik kosár tetejéről a konyaruhát, amivel be volt takargatva. Hát ott vigyorog ki nekem a szemembe ilyen gyönyörű karéj véreshurka, májashurka, kalbász� Te, Andikám, elmondom neked, én igazából nem vagyok egy nagyétkű ember, hát mit eszek én, semmit� elélek én kenyéren és vizen, úgyis harminc évig börtönben voltam, megszoktam. De a hurka, az a májas, az a kalbász, a szívem belerepedt rögtön. Kérdezem a Teri�, nem, Bözsi nénit, mennyiért adja, mondja, hogy mennyiért adja. Jól van, megalkudtunk. Hát én olyan izgatott lettem, Andi, tudod�
Igen�
Hazamegyek, hát egészen a torkomban lüktetett már a szívem. Akkor elővettem a kis tepsimet szépen, belehelyeztem ezeket az aranyos hurkákat, érted, meg a kalbászt, aláöntök, ahogy kell, egy kis vizet neki, meg egy kis babérlevél bele, hogy az íze azért meglegyen. És berakom a sütőbe, hadd süljön. Jaj, istenem, olyan éhes lettem rögtön, amint becsuktam a sütő ajtaját, de hát, persze, meg kell sütni, amit meg kell sütni, ugye? Nem lehet nyersen enni azt a dolgot.
Hát persze.
Na ugye. Szóval sült, sült az a készség ott a sütőben, és amikor már majdnem elkészült� De komolyan mondom, Andi, épp ránézek, épp jó lesz, mondom, meg se bököm a villával, mert kireped, pedig azt szeretem, hogy amikor eszem, akkor repedjen fel a hurka. Nyúlok a sütőbe, és húzom kifeléje, amikor csöngetnek. Eszem a zúzáját, akárki is legyen az. Gyorsan kikapom a sütőből, nehogy elégjen nekem, amíg kiszaladok meg beszaladok, kirakom oda, de csak úgy a hodekli tetejére, egy kis deszkára. Hát� nem-e a szomszédom az, a Sanyi bácsi, aki most jött meg a sógorától, Ausztráliából. Képzelje el, Andikám, ez a Sanyi bácsi egy nagyon érdekes firma ám. Egész életében szinte az utcából ki nem tette a lábát, nem hogy a városból, Budapesten sose volt. Hanem az a sógora meghívta Ausztráliába. Hát nem elment rögtön? Azt mondja, ő már mit veszthet, ha lezuhanik vele a repellő, megvan már 71 éves a Sanyi bácsi. Otthon dolgozott mindig, mert suszter volt. Mondom, hát csak meg kell hallgatni egy csöppet, egy pár szóra. El is kezdte mesélni, hogyan is volt a repellővel, és addig-addig mesélt, hogy egyszer csak a fejemhez kapok, hú, a kutya mindenit neki, Sanyi bácsi, hát jöjjön már be, most sült ki a hurka meg a kalbász, olyan maga nem evett Szidneyben vagy hol� Bemegyek gyorsan a konyhába� Hát, Andikám, most nem azért mondom, nekem a szívem kiugrott a helyéről. Mert mit látok? Egy üres tepszi állt a konyhában. Egy kinyalt üres tepszi.
Te jó ég. Hogy történhetett ilyesmi?
Mindjárt megtudod. Mert volt nekem olyan jó szívem, hogy amikor az a csatangos, lucskos kutya a télen bekéredzkedett hozzám, befogadtam. Nevet is adtam neki, meg minden, az lett a neve, hogy Tüske, mert volt neki egy tüske a lábában. Rendes állat, olyan szép korcs kutya, na. Egy baja van, rettentő falánk. Ez a Tüske minden megeszik. Többet költök rá, most ezt így hidd el, Andikám, mint magamra. Én nem tudom, honnan keveredett elő, de bement a konyhába, és egy falásig mint megette a hurkát, a kalbászt, mind. Ott álltam, patakzott a két szememből a könny. A Sanyi bácsi meg nem értette, én mért örülök ennyire, hogy ő megjött Ausztráliából. Mondom, nem ennek örülök, bár nagyon örülök, hogy visszatértél épségben, de az a Tüske visz bele engem a sírba, mert én ezt nem élem túl. De aztán túléltem, persze, mit nem él túl az ember, aztán itt vagyok, ni. Így szól az én életemnek a legfrissebb tragédiája. Mit mondjak még, Andikám, mit? Kell ennél nagyobb csapás?
Rettenetes. Együtt érzünk veled mindannyian. És köszönjük, hogy itt voltál velünk ma este. Várjuk továbbra is megrázó történeteiket, amiket az élet írt. A viszontlátásra.


3.

Köszöntöm Önöket a Makár Rádióban. Pontosan 19 óra 8 perc van. És a vonal másik végén hűséges hallgatónk, Tutyi, a hajléktalan.
Szervusztok, édes barátocskáim, itt vagyok én, Tutyi, megint a legjobb formámban. Hát miért is? Mert itt a nyár� itt a nyár� repülök, mint a madár. De ez nem igaz amúgy, mert Tutyi ide vagy oda, nem tudok repülni.
Apropó nyár, Tutyi. Hogy s mint telik? Hová mész nyaralni?
Hát én már nyaralok. Itt nyaralok per pillanat a Jókai utca és a Rákóczi út sarkán. Nyaralási tevékenységem, mintegy aktív pihenésképp a kérdegetés. De nem nagyon adnak. Mert túl meleg van, tán azért. Ezért elhatároztam, hogy elmegyek nyaralni a sétáló utcába, és ott végignyaralom a szemeteseket. Hátha kinyaralok belőlük valami kis kaját, mondjuk.
Hát Tutyi, mit is kívánhatnánk mást ezek után, mint jó nyaralást. Tutyit hallották itt, a Makár Rádióban. Jöjjenek a hírek.
És a hírek után folytatjuk szórakoztató összeállításunkat. Pontosan 19 óra 15 perc van, továbbá 29 fok itt, a Makár Rádió stúdiójában� És a vonalban másik állandó vendégünk, Borbála néni.
Jaj, aranyoskám, hát meg kell veszekedni ebben a melegben� Három macskám is megdöglött, nem bírták a hőséget!
Ne mondja! Melyik három?
Az Inci, a Finci és a Cinci.
Szegények� Mikor haltak meg, ma?
Igen, ma csaptam agyon őket.
Agyoncsapni tetszett őket?
Hát bizony, agyon kelletett őket csapni, mert volt nekem egy kis láboskában tejecském, és azt mind megitták, pedig annak ki kellett volna tartson a jövő hét közepéig, mert elfogyott, teljesen elfogyott a nyugdíjam. Mondom magamnak, félrerakom ezt a kis lábas tejet, legfeljebb lesz belőle aludttej, mire megeszegetem szép lassan. Erre ugyanúgy jártam, mint a Lajos bácsi, itt a szomszédban. Ugye, annak meg megette a kutya az egész tepszi kalbászt meg hurkát, mert átjött hozzá a Sanyi bácsi, aki megtért Ausztráliából. Én tegnap még csak röhögtem a Lajos bácsin ezen a tepszi-üggyel, ő is azt mondta, hogy kinyúvasztja a Tüske nevű kutyáját, de aztán ő mégse bántotta. De amikor én ma megláttam, hogy a kis láboskám teljesen üres, és az a három dög macska ott nyalakodik a szélin, nem kegyelmeztem nékik, a húsklopfolóval egyenkint fejbe kapirgáltam őket, aztán kis nyúvadtak tőle mind.
Nos, elég rémesen hangzik. Erről jut eszembe: Borbála néni, megy valahová nyaralni?
Attól függ, hogyan nézzük. Amikor nyár van, mindenki nyaral, mert nem tud mit csinálni. Úgyhogy én itthon is nyaralok. Egy új otthonkát vettem fel, mert a téli meleg volt ebben a dög időben, és ennek nincsen ujja és nagyobbak rajta likak. Kell ennél jobb nyaralás?
Örülünk, ha jól érzi magát. Köszönjük szépen, ez volt tehát Borbála néni. És akkor most: zene�