December 30-án meghalt Deák László barátom, az Orpheusz Kiadó vezetője, aki a Túl élőt is szerette és egyengette az útját. Amennyire tehette. Mert a könyv készülődése párhuzamosan zajlott az ő készülődésével is, ami ebből a világból való eltűnést jelentette. Pontosan 25 évre ismertem meg az akkori Magvető 389 éves szerkesztőjét, akinél kevés elevenebb fantáziájú, humorosabb és értőbben olvasó emberrel találkoztam. Három közös munkák volt, már mint Orpheuszos vállalta prózaírói utam egyengetését. Aztán jöttek a mindenféle bajok, főleg az utolsó pár évben, Laci betegségével. És bár régi lendületéből vesztett, optimizmusából, viccelődős-csipkelődős kedvéből alig-alig. Persze, ez az ősz és a tél már rémes volt. A hörgések a telefonba, a látvány, ahogy egy testet felfal a rák. Amikor karácsonykor utoljára beszéltünk, a könyvről esett szó, hogy megvan, ő is kézbe vette. Örülök, mondta. Most szomorú vagyok, de mégis, én is örülök. Hogy ismerhettem Deák Lacit.

Itt ötvenegy sort kell írni arról, amiről nem nagyon lehet.
Elképzelem, bár nem nagyon tudom, a szülőt, aki megkapja a hírt, hogy a gyerekét, aki gyógyszerészhallgató Pécsett – márpedig kevés békésebb szakma van, mint a gyógyszerészé – egy tavaszt idéző novemberi napon lelőtték.
Lelőtték.
Nem autó ütötte el, ami, bármilyen fájó is, de már-már hétköznapinak számít; nem egy tízemeletes tetejéről ugrott ki, önként vetve véget életének, mint azt az utóbbi időben megtették mások.
Nem, nem ez történt. Gyógyszerészhallgatóként gyakorlatra ment. És sosem fog ott állni egy patikában, kis mérlegre téve porokat, aprócska súlyokkal méricskélve.
Mintha a sors, vagy ki tudja, micsoda, kicsoda, sokszor egyáltalán nem méricskélne.
És az a másik? Ahogy mondani szoktuk, az ámokfutó? Olvassuk, hogy zavart volt az utóbbi napokban. Összeveszett a barátaival. Egy lövészegylet tagja volt, ezért lehetett fegyvere. Valami versenyen 24. helyezést ért el. Biztos bosszankodott akkor, magának bizonygatta, ennél jobban tud célozni. Sokkal jobban. Hát most megtette.
Eddig Amerikából érkeztek efféle hírek, aztán Németországban történt pár eset, egyszer még Finnországban is. Csodálkoztunk is, nahát, már a finnek is, hová jut a világ.
Megborzongunk, könnyeket ejtünk, gyertyát gyújtunk. Nagyjából ennyit lehet tenni. Vagy nem is tudom. Mi következik? Ezentúl motozás lesz az egyetemen, detektoros ajtó, mint a repülőtéren? Lehet, hogy ez megint egy lépés egy más, rettentőbb világ felé. November 26-a volt, Virág napja. De milyen virágé...


(Dunántúli Napló, 2009. november 27.)

Emir Kusturicát utolérni, no, lehet, hogy oda az Interpollal kellett
volna szerződni. Első menetben még arról volt szó, hogy ő legyen a
CinePécs zsűrielnöke, de mivel ez ügyben más nevek is bekerültek a
kalapba, egy ideig csönd volt. Aztán kiderült, hogy a Cigányok ideje
című, 1989-es filmjéből ő maga rendezett egy punk operát a parizsi
Bastille-ben, természetesen szép sikerrel, és ebből is, jobban mondva,
erről is van egy film, amit magyarországi ősbemutatóként levetítünk
majd a CinePécs záróestjén, az alagútban. Természetesen jött a nagy
ötlet, hogy akkor erre a vetítésre jöjjön a Mester, pénz, paripa,
fegyver a rendelkezésre áll - csak érjük el valahogyan.
Nekem jutott a nemes feladat, tehát Kusturica után vetettem magamat.
Volt egy alaptelefonszámom, ezt hívogattam először. Huszonnegyedszerre
fel is vette egy szőke női hang, és közölte, hogy Mister Kusturica el
van utazva. Kérdeztem, logikusan, hogy meddig lesz távol, mikor tér
vissza. Azt ő nem tudja. Írjak e-mailt, vessem benne képernyőre, hogy
mi az óhaj, és majd ha visszajött, megmutatják neki. Nem írtam, mert
már tudtuk, hogy mindez miképp működik, még a zsűrielnök-szervezés
során e-mailek tucatjai szálltak Belgrád felé (is), de egyre sem
érkezett válasz.
Épp szabadkai barátom, Bosko Krstic író járt Pécsett és magával hozta
Mester Istvánt, minden mozisok mozisát - no, gondoltam, Szerbiából
jött, mozis is, hátha tud valamit Emirünkről. Tudott is. Meghúzta a
Drehert és csak legyintett, Azt ti sose kapjátok meg! - mondta
bölcsen. Valahogy éreztem, hogy igaza van. De rögvest felajánlotta,
hogy jöjjek át Szabadkára, levisz hozzá. Valami fa-falut épít Belgrád
mellett, minden fából van, még a vas is, most csak ez érdekli, filmmel
nem is foglalkozik. Ingattam a fejemet, hogy ejnye-bejnye. Azt mondták
búcsúzóul, hogy azért majd próbálkoznak. Nem sok reményt fűztem hozzá,
hogy lesz belőle valami.
Ám pár nap múlva Bosko jelentkezett, és lediktált egy mobilszámot, de
előtte a szavamat vette, hogy soha, sehol, senkinek nem árulom el,
honnan szereztem. A Mester zsebében fog csörögni.
Hát... - nem tudom, csörgött-e.
Van ilyen szám, gondolom, mert a harmadik kicsöngésre szerb (csak az
lehetett) nyelvű automatahang jelentkezett, valami "rozsem rezecse"
kezdetű szöveggel. Vagy azt mondta, hogy a szám jelenleg nem
kapcsolható, de az sem kizárt, mindennek ellenére, hogy azt közölte
velem, hogy ilyen számon előfizető nem található.
A "nem található" biztosan igaz volt.
Aztán bejöt a képbe Diot úr. Ő francia és Kusturica franciaországi
menedzsere, vélhető volt tehát, hogy a párizsi operafilm ügyei kapcsán
lehet vele egyezkedni. És tán még azt is tudja, hol-merre jár Emir.
Nem tudtuk meg, hogy tudja-e. Sokadszori telefonhívásra ott is egy
titkárnő vette fel a kagylót, ám ellentétben belgrádi kolléganőjével,
ő nem tudott angolul. (Persze, itt azt is meg kell jegyezni: én sem
szerbül, sem franciául nem tudok - úgyhogy egy szót se!) Azt hiszem, a
projekt itt akadt meg végleg.
A légyeg, hogy film lesz, a cigányoknak most nagyon ideje van.
No és még valami: közben, mondhatni véletlenül megismerkedtem Jiri
Menzellel. Úgyhogy lehet, hogy jövőre sokkal könnyebb lesz
sztárrendezőt toborozni. Csak akkor hol marad a kaland?

Minden nap jön. Előbb a fülledt meleg, ami a bőrt, a húst is leolvasztja a csontról. Aztán meg kobaltszürke, hirtelen fölénk terpeszkedő ég, amiből úgy zúg alá az eső, mintha megnyitnák odafent a zuhanyt. Jéggel, mert úgy az előkelő, meg hőség is van, jól esik ilyenkor a jég, figyelmesek.
Mint a trópusi területeken - mondják, Angliában meg hónapok óta semmi, az meg sivataggá fog átváltozni.
Szóval ilyen a más világ? Egyszerűen csak más lett, mint eddig volt...
Így éldegélünk hát. Úgy tűnik, amúgy alig változott valami. Reggel van meg este, tesszük apró-cseprő dolgainkat. Én is írok tovább, mert hogy hátha...
A forgatókönyv-írás közben a filmes kollégák már kisütötték, hogy nekem kellene alakítanom a zugügyvédet, akit a főhös (és ez igazi kulcsmotívum az elkárhozás útján) lelő. Egy percig sem haboztam igent mondani. Elvégre néha meg kell hóni kicsit a folytatáshoz. Az is lehet afféle vihar, vagy mi a csuda.

Bizony a krízis mindenkit megvisel. Hallhatjuk naponta, hogy kőgazdagjaink mekkorákat buktak, volt – teszem azt – nyolcvannyolc milliárdja az istenadtának, és hipp-hopp, már csak negyvennégy milliárdja van; lássuk be, elég rémes vérveszteség.
A celebhírek az alsóbb néprétegeknek kevesebb teret szentelnek. Pedig csak figyelni kell.
A bölcsészkar melletti házsor egy konténerében kotorászik egy nő. Ahogy dolgozik, hallom a morgását:
– Semmi használhatót nem dobnak ki, a rosseb egye meg, csupa szarság!
Felegyenesedik, észrevesz. Ajakbiggyesztve hozzáteszi:
– Ez a válság nagyon betett nekünk, ne tudja meg...