Nekem alig maradt képem, ami kézbe fogható,
mondjuk, a fejem tele van a négy év pillanataival
és ehhez, ha úgy veszem, semmi sem fogható
mégis, ha bárhol is régi pannonhlami fotókra lelek,
olyan az, mintha egy rólam szóló, titokban épült
múzeum falai közé lépnék: mindent ismerek,
minden én vagyok, minden egyes csálé szemüvegre
és ócska melegítőnadrágra rögvest ráismerek,
méghozzá kitörő örömmel, mint aki az őssejt
tenyészetéből kezd elővarázsolni valami élőt.
Mert minden él, dobog, keringőzik, viszket ott
bennem, nincs nap, hogy ne kerülne szóba,
ne látnám fényképnél is elevenebben az arcokat,
a folyosószögleteket, az árnyékokat, ne látnám
a hálótermi sötétet, és ne érezném hozzá
a szagokat, a tömjénfüsttől a könyvtárporon át
a büdös zokniig. Amikor ma az internet áldása
folytán egy sereg 1970-1974 közötti képre
bukkantam, egy pillanat alatt valósággal
kiszakadtam a jelenből, nem az iroda békés
zsongásában ültem, hanem ott álltam
a nagykapu csillagjegy- és foglalkozás ábrái
előtt, és nem a messziről jött, csodálkozó vándor
félszeg mosolya terült szét a képemen,
aki magában még suttogja is, hogy jé, ilyen
is van, hanem az örökös jelenlét végtelen
nyugalmába ágyazódó bizsergés birizgál,
ahogy az egérrel kattintgatva egyre-más elém
ugranak a harmincvalahány éves pillanatok.
Látom a domboldalt, az évszakok fényét,
a mozdulatokat és látom a fiúk szemét,
ahogy néznek. Mert nézzünk bármerre is,
mi mindig ugyanazt látjuk. Fotók ide vagy
oda, erre vagyon csodálatos képességünk.