Keramitköves folyosón kopognak a szavak
Hallom: „Jaj csak megöregedni nem szabad”
Hosszú sötét folyosó ablak nélküli falak
egy sóhajtás minden az akarat csak matat.

Hallom: „Hatvanhét volt amikor meghalt Édes.
Eszembe jut most leszek ugyanannyi éves”

A huszonegyedik századi képalkotó módszerek
a legbelsőbb tájat festi le az ultrahang-ecset
s a test végtelennek hitt sötétjéből elődereng
a vese a has mindegyikből egy kis szelet

Hol ki szelet vet(t)
ott a halál nem arat?

CD-lemezen utaznak körbe az alkotott képek
mint a világűr olyan: pöttyök ködök apró pontok
a professzorok a képernyőről lassan egymásra néznek
lehet-e megjavítani amit valaki (Valaki??) összerontott

És ott fekszik a test a zölddel terített műtőasztalon
formára ugyanaz ki piacra jár ebédet főz varrogat
de most csak valami halvány massza szinte lom
beteg-anyag ami lám mennyi nemes feladatot ad

vérét veszik belényúlnak
kivesézik finom ujjak
szabják-varrják hogy jó legyen
használható élő és eleven

Némán horkolva tűri már nem töpreng azon
hogy mivé lényegül át itt a műtőasztalon

Erőm elveszik
testem üres kamra
vérem elfolyik
kinek van hatalma
életem felett?
Bugyborgó felelet

Még alszom micsoda intenzív álom jön
a dupla csőrű oxigén fújókát megfordítva
vámpír leszek s körberöpködöm a szobát
s végállomásként visszatérek ím a saját
testembe és lógok fejjel lefelé a lélek-csövön

Ők lesznek az ember: a gépek
pittyegnek kacagnak mesélnek
szörnyülködnek s ha kell picit
jajgatnak is ám közben teszik
a dolgukat: lélegzetet vesznek
vért vezetnek megetetnek
bonyolítják az anyagcserét
– csak az álmom az enyém

Kettőezernyolc február hét
tojjásárga és kobaltkék az ég

Linóleumpadlós folyosón kopognak a szavak
Mondom: „Húsvétra már szaladsz mint nyúl”
Áll a sebészeti osztály ajtajában új hálóing rajta
mosolyog Aztán ez a nap is véget ér bealkonyul