Ciccio. Mint aki van.
Nem tudom, mit akar,
mért mondogatom folyton
a nevét. Fekete-fehérben látok
egy hátranyalt hajú kamaszt,
kinôtt zakóban, poros úton.

A kávéházban ülök,
s bár mindig efféle füstös,
kopott helyekre vágytam, nem
érzem jól magam. A pincér
öregasszony, agyonmosott, kockás
férfiing rajta. Ahogy leteszi
a kávét, a szódát, a szemembe
néz, s látom, abban a pillanatban
tudja, nem örülök neki.

A képes magazinban falusi
lakodalomról szóló képriportot
nézek. A vôlegény bandzsa,
a menyasszony a gyöngyös
párta alatt bamba, bajszos.
Mégis valami szent, sárga
boldogság az arcukon. Aztán
a roskadozó asztal. A tánc.
Hirtelen nagyon fáj, hogy
már nem járok esküvôkre.
Majd, hamarosan más
következik. Egy esküvô –
két temetés, legalább.

Ciccio, mondom, barátom,
te senki. Egy kövér ember
fehér sisakot csap a fejébe,
el innen, el, motorra ül.
Látom, az izzó napsütésben
a kôkerítésen ülve, akik itt
maradnak, szalámis zsemlét
tömnek a szájukba. A motoros
ôrült, azt hitte, most
szabad lesz, néhány perc
múlva már halott. Ami
végképp nem tartozik rám,
de mondják: napra pontosan
akkor halt meg, mint az apja.
Az is motoron. Tényleg, érzem
a nyakamban, a gigámban,
torkig vagyok ennyi élettel és
halállal. Miközben semmit sem
tudok. A nap pedig… – teljesen
felesleges megjegyzéseket tenni
arra, ami hozzám képest örök.