vers ::
A szavak meglátogattak Kremsben
2004
Beleérintem az ujjam
és évgyűrűket vet a víz.
Az élet vize zöld
és végtelen vizihulla.
A nyakamig ér a víz.
Ráfújok és millió szét-
rebbenő évgyűrűt
vet, mint vetne akár
utolsó leheletem is.
Nem tudom, akkor lesz-e rá
agyam meg szívem,
hát inkább most gondolom:
hiszen csak tegnap voltam
gyerek, minden arcra, ízre,
szagra emlékszem. Csak
azért, mert sokmindenre
emlékszem, mért jelenti
azt, hogy eltelt az élet?
Nézem a lábamat: ez lenne
az, egy régi láb? Azt hittem,
örökké ezen fogok járni.
*
A hatalmas platánfa
december ötödikére teljesen
lecsupaszodott, a Láthatatlan
Kéz az utolsó levelét is
elvette tőle. De az eget nyársaló
kopasz ágak között látható
lett a folyó túlpartján
a göttweigi apátság, ami
eddig láthatatlan volt.
*
Lejátszom.
Rekordot állítok fel Memoryban (37
másodperc, 21 fordítás) nyolc óra
egy perckor, a legjobb időt (177
másodperc) érem el az Aknakeresővel is,
a közepes táblán, nyolc óra kilenckor.
Tejköd úszik az ablak előtt.
Minden láthatatlan. Minden fehér.
Azt gondolom: olyan ez, mint
a halál. Aztán ezt: így még
ki is lehetne bírni.
*
A rádióban őszi verseket mondanak.
Potyogó levelekről. Mindent feloldó
ködről. Mindent eltűntető hóról.
Osztrákok, akik valaha kinéztek
az ablakon. Belefacsarodott a szívük:
tenni kell valamit, bármit. Aztán a papír
fölé ültek, és leírták fekete betűkkel,
hogy nem lehet tenni a világon semmit.
*
A tenyeremet fényképezem.
Makróval az összegyűrt markomat.
Nézem a képet, amit a lencse
látott. Domborulatok,
hullámok, ráncok, árkok.
Végtelennek tűnik, ijesztőnek is.
Egy táj, ahol semmi sincs.
A két sötét vonal, mint
egy-egy mély szakadék.
Tudom, nevük is van
a tenyér-térképen: az egyiké
élet, a másiké szerelem.
*
Jönnek, kiválnak a ködből.
Fényszóró, szélvédő, arcvillanás.
Én erre, ő arra.
Másodpercenként elsuhan egy élet.
*
Ha készül róla fénykép, az jó.
De nem baj, ha nem. A pillanatok
örökítőspirálja úgyis tudja.
Úgyis mindig marad valami,
ami láthatatlan. Akiről pedig
azt gondolom: én, aki tegnap,
az a valaki tegnap meghalt.
*
A Leopold Múzeumban a tájképeivel Schiele.
A Kurier címoldalán a győzedelmes síle-
siklásról a fotó: havas tájban egy repülő ember.
Lehet röpdösni, hiszen erre való a december.
Sötét nyirkot szippantó várakozás. Ádvent.
Prémgalléros, sétabotos úr az Operánál: I went
for Christmas shopping.
Aztán punccsal koccint.
*
A téli esti utca – mintha el lennék tévedve.
Hiába ismerős minden, mondanám, már
az utolsó macskakő is. És ez jó: elveszni
picit az egész napos meglét után.
Úttalan utakon csámborogni, beletűnni
a ködbe. Felkapni a fejem a varjú-
rikoltásra, mintha érteném, mintha
megköszönném a bíztatást, hogy
volt hozzám egy kedves szava: „Kár”.
*
Álltam az utolsó vagon végében,
néztem a vonat alól kifutó síneket.
Néztem, hogy a téli tájban
miképp fogy el az út.
A kalauz végzett a jegyellenőrzéssel,
odaállt mellém, nézte ő is.
Akkor már tudtam: az út sose
fogy el, csakis az ember.
*
Kis zászlót leltem a zsebemben,
a múltkori sajtkóstolóról. Bedugtam
a börtön falán egy picike lyukba
(utam erre visz az internetcaféba).
Aki jön majd és látja a börtönfalban
az apró zászlót, még akkor is rám
gondol, ha fogalma sem lesz róla.
S közben odabentről rántotthús
illata árad a jeges utcára.
*
Könyvet vettem az órákról.
Minden oldalon egy remekmívű
óra fényképe, Vacheron Constantin,
Laeger-LeCoultre, Patek Philippe.
Mindegyik mutatja az időt,
mindegyik rég eltelt, rég halott
időt mutat. De nagyon diszkréten,
csöndben: sose tudjuk meg,
mi minden történt épp akkor.
Órát vettem az óráktól.
*
Ma úgy ébredtem: még tizenegy nap itt.
Mintha ugyan száműzetésben lennék.
Az irodalom tömlöcébe vetve,
ahol büntetésem szerint mindent
le kell írnom, amit valaha is láttam,
hallottam, és ráadásul azt is, ami sose
láttam, sose hallottam, mégis
az eszembe jut. Még hogy tizenegy
nap! Ez bizony életfogytiglan.
*
Alkotói magányomban
söralátétet pörgetek az asztalon.
Semmi egyebet nem várok
ettől a söralátéttől, mint
hogy segítsen befejezni
egy huszonöt perce félbe-
maradt mondatot. Ha ez
sikerül, netán még tovább
is haladok, további mondatokkal,
jutalmul megiszom egy sört,
s két korty között ráteszem
majd az alátétre, alkotói
magányomban.
*
Fekete, szürke, fekete.
Így telik el egy nap.
Neki kell álljak, magam.
Kidugott nyelvvel
színezni rajta egy kicsit.
*
Körbetotyog a hideg templomban.
Kiosztja az énekeskönyveket.
Meggyújtja az oltáron a gyertyákat.
Aztán az ádventi koszorún is,
sorban: egyet, kettőt, hármat.
Térdet hajt, keresztet vet komolyan.
Végül lekuporodik egy sötét
oldalkápolnában. Attól kezdve
orrot piszkál és sűrűn ásítozik.
*
Zúg az istendicsőséget
hirdető orgona. Mintha
haláltusája közben
hányná-vetné magát
egy ember a négy manuálon.
*
Füst és köd ölelkezése.
A világ két szóval leírható:
szürke és még szürkébb.
És ott lent, a mélyben,
a Duna rovátkolt vas-
szürkéjén vékony, de
éles sárgás fénycsík.
Minek a fénye és honnan
ered, nem tudni. Hozza
valahonnan, úsztatja,
cipeli a hátán ezt a furcsa,
ismeretlenné vált
decemberi vizihullát.
*
A bal combomban
és a jobb felkaromban
egyszer-egyszer elkezd
remegni az izom, majd
ugyanúgy, ahogy jött,
abbamarad. Akad egy
harmadik izom is, ami
néha ugyanígy viselkedik.
Szívnek hívják. Ám mindig
tudom, de lagalábbis
sejtem, épp mitől vagy miért,
kitől vagy kiért remeg.
*
Mérlegeltük, lehet-e szép,
ami értelmetlen. Az, ami
az ész számára készült,
de az ész belegabalyodik
csak. Mégis úgy érzi, jól
van ez így, ezúttal finom
dolog nem érteni, vagyis
akár mindez szép is lehet.
Aztán jött valaki, szakállas
öreg, és közölte, vitánk
meddő, hiszen két dolgot
figyelmen kívül hagytunk:
a világ minden körülmények
között szép, holott mi
semmilyen körülmények
között nem értjük, mi az,
amit „élet” néven emlegetünk.
*
Bécs, a régi helyek,
mondom, a „régiek”,
holott az újak, itt
vagyok, én mindig
új vagyok, a legújabb.
Hollandstrasse, Talgasse.
A leltározó pipálhat:
igen, megvan, raktári
szám, egy darab, stimmt.
Aztán ahogy kifelé
autózok az alkonyodó
városból, a másik
kíméletlen bizonyosság:
minden helyén, minden
ugyanúgy áll, él –
és sose hiányoztam,
senki nem vette észre,
hogy nem vagyok itt.
*
Mégy egy nap, aminek el kell telnie.
Nem mintha erre ne lenne képes,
két hónap után. Pláne, hogy ez év
legrövidebb napja, tán ezért is süt
ilyen teli orcával. Abban a pillanatba,
amikor kihúzom innen a lábam,
bár jobb híján, azt mondom: vége,
mégis biztosan lehetünk benne,
most kezdődik örök élete,
az emlékezet. Süthet hát a nap!
és évgyűrűket vet a víz.
Az élet vize zöld
és végtelen vizihulla.
A nyakamig ér a víz.
Ráfújok és millió szét-
rebbenő évgyűrűt
vet, mint vetne akár
utolsó leheletem is.
Nem tudom, akkor lesz-e rá
agyam meg szívem,
hát inkább most gondolom:
hiszen csak tegnap voltam
gyerek, minden arcra, ízre,
szagra emlékszem. Csak
azért, mert sokmindenre
emlékszem, mért jelenti
azt, hogy eltelt az élet?
Nézem a lábamat: ez lenne
az, egy régi láb? Azt hittem,
örökké ezen fogok járni.
*
A hatalmas platánfa
december ötödikére teljesen
lecsupaszodott, a Láthatatlan
Kéz az utolsó levelét is
elvette tőle. De az eget nyársaló
kopasz ágak között látható
lett a folyó túlpartján
a göttweigi apátság, ami
eddig láthatatlan volt.
*
Lejátszom.
Rekordot állítok fel Memoryban (37
másodperc, 21 fordítás) nyolc óra
egy perckor, a legjobb időt (177
másodperc) érem el az Aknakeresővel is,
a közepes táblán, nyolc óra kilenckor.
Tejköd úszik az ablak előtt.
Minden láthatatlan. Minden fehér.
Azt gondolom: olyan ez, mint
a halál. Aztán ezt: így még
ki is lehetne bírni.
*
A rádióban őszi verseket mondanak.
Potyogó levelekről. Mindent feloldó
ködről. Mindent eltűntető hóról.
Osztrákok, akik valaha kinéztek
az ablakon. Belefacsarodott a szívük:
tenni kell valamit, bármit. Aztán a papír
fölé ültek, és leírták fekete betűkkel,
hogy nem lehet tenni a világon semmit.
*
A tenyeremet fényképezem.
Makróval az összegyűrt markomat.
Nézem a képet, amit a lencse
látott. Domborulatok,
hullámok, ráncok, árkok.
Végtelennek tűnik, ijesztőnek is.
Egy táj, ahol semmi sincs.
A két sötét vonal, mint
egy-egy mély szakadék.
Tudom, nevük is van
a tenyér-térképen: az egyiké
élet, a másiké szerelem.
*
Jönnek, kiválnak a ködből.
Fényszóró, szélvédő, arcvillanás.
Én erre, ő arra.
Másodpercenként elsuhan egy élet.
*
Ha készül róla fénykép, az jó.
De nem baj, ha nem. A pillanatok
örökítőspirálja úgyis tudja.
Úgyis mindig marad valami,
ami láthatatlan. Akiről pedig
azt gondolom: én, aki tegnap,
az a valaki tegnap meghalt.
*
A Leopold Múzeumban a tájképeivel Schiele.
A Kurier címoldalán a győzedelmes síle-
siklásról a fotó: havas tájban egy repülő ember.
Lehet röpdösni, hiszen erre való a december.
Sötét nyirkot szippantó várakozás. Ádvent.
Prémgalléros, sétabotos úr az Operánál: I went
for Christmas shopping.
Aztán punccsal koccint.
*
A téli esti utca – mintha el lennék tévedve.
Hiába ismerős minden, mondanám, már
az utolsó macskakő is. És ez jó: elveszni
picit az egész napos meglét után.
Úttalan utakon csámborogni, beletűnni
a ködbe. Felkapni a fejem a varjú-
rikoltásra, mintha érteném, mintha
megköszönném a bíztatást, hogy
volt hozzám egy kedves szava: „Kár”.
*
Álltam az utolsó vagon végében,
néztem a vonat alól kifutó síneket.
Néztem, hogy a téli tájban
miképp fogy el az út.
A kalauz végzett a jegyellenőrzéssel,
odaállt mellém, nézte ő is.
Akkor már tudtam: az út sose
fogy el, csakis az ember.
*
Kis zászlót leltem a zsebemben,
a múltkori sajtkóstolóról. Bedugtam
a börtön falán egy picike lyukba
(utam erre visz az internetcaféba).
Aki jön majd és látja a börtönfalban
az apró zászlót, még akkor is rám
gondol, ha fogalma sem lesz róla.
S közben odabentről rántotthús
illata árad a jeges utcára.
*
Könyvet vettem az órákról.
Minden oldalon egy remekmívű
óra fényképe, Vacheron Constantin,
Laeger-LeCoultre, Patek Philippe.
Mindegyik mutatja az időt,
mindegyik rég eltelt, rég halott
időt mutat. De nagyon diszkréten,
csöndben: sose tudjuk meg,
mi minden történt épp akkor.
Órát vettem az óráktól.
*
Ma úgy ébredtem: még tizenegy nap itt.
Mintha ugyan száműzetésben lennék.
Az irodalom tömlöcébe vetve,
ahol büntetésem szerint mindent
le kell írnom, amit valaha is láttam,
hallottam, és ráadásul azt is, ami sose
láttam, sose hallottam, mégis
az eszembe jut. Még hogy tizenegy
nap! Ez bizony életfogytiglan.
*
Alkotói magányomban
söralátétet pörgetek az asztalon.
Semmi egyebet nem várok
ettől a söralátéttől, mint
hogy segítsen befejezni
egy huszonöt perce félbe-
maradt mondatot. Ha ez
sikerül, netán még tovább
is haladok, további mondatokkal,
jutalmul megiszom egy sört,
s két korty között ráteszem
majd az alátétre, alkotói
magányomban.
*
Fekete, szürke, fekete.
Így telik el egy nap.
Neki kell álljak, magam.
Kidugott nyelvvel
színezni rajta egy kicsit.
*
Körbetotyog a hideg templomban.
Kiosztja az énekeskönyveket.
Meggyújtja az oltáron a gyertyákat.
Aztán az ádventi koszorún is,
sorban: egyet, kettőt, hármat.
Térdet hajt, keresztet vet komolyan.
Végül lekuporodik egy sötét
oldalkápolnában. Attól kezdve
orrot piszkál és sűrűn ásítozik.
*
Zúg az istendicsőséget
hirdető orgona. Mintha
haláltusája közben
hányná-vetné magát
egy ember a négy manuálon.
*
Füst és köd ölelkezése.
A világ két szóval leírható:
szürke és még szürkébb.
És ott lent, a mélyben,
a Duna rovátkolt vas-
szürkéjén vékony, de
éles sárgás fénycsík.
Minek a fénye és honnan
ered, nem tudni. Hozza
valahonnan, úsztatja,
cipeli a hátán ezt a furcsa,
ismeretlenné vált
decemberi vizihullát.
*
A bal combomban
és a jobb felkaromban
egyszer-egyszer elkezd
remegni az izom, majd
ugyanúgy, ahogy jött,
abbamarad. Akad egy
harmadik izom is, ami
néha ugyanígy viselkedik.
Szívnek hívják. Ám mindig
tudom, de lagalábbis
sejtem, épp mitől vagy miért,
kitől vagy kiért remeg.
*
Mérlegeltük, lehet-e szép,
ami értelmetlen. Az, ami
az ész számára készült,
de az ész belegabalyodik
csak. Mégis úgy érzi, jól
van ez így, ezúttal finom
dolog nem érteni, vagyis
akár mindez szép is lehet.
Aztán jött valaki, szakállas
öreg, és közölte, vitánk
meddő, hiszen két dolgot
figyelmen kívül hagytunk:
a világ minden körülmények
között szép, holott mi
semmilyen körülmények
között nem értjük, mi az,
amit „élet” néven emlegetünk.
*
Bécs, a régi helyek,
mondom, a „régiek”,
holott az újak, itt
vagyok, én mindig
új vagyok, a legújabb.
Hollandstrasse, Talgasse.
A leltározó pipálhat:
igen, megvan, raktári
szám, egy darab, stimmt.
Aztán ahogy kifelé
autózok az alkonyodó
városból, a másik
kíméletlen bizonyosság:
minden helyén, minden
ugyanúgy áll, él –
és sose hiányoztam,
senki nem vette észre,
hogy nem vagyok itt.
*
Mégy egy nap, aminek el kell telnie.
Nem mintha erre ne lenne képes,
két hónap után. Pláne, hogy ez év
legrövidebb napja, tán ezért is süt
ilyen teli orcával. Abban a pillanatba,
amikor kihúzom innen a lábam,
bár jobb híján, azt mondom: vége,
mégis biztosan lehetünk benne,
most kezdődik örök élete,
az emlékezet. Süthet hát a nap!
