Szeretem elképzelni az agyamat
ahogy fényképről filmről ismerem
azt a gombszerű bordázott fehérséget
tekervényei utalnak rá micsoda
labirintus lehet odabent szóban
cifrázni hogy „tárháza a…”
és mellesleg „végtelen…”

Szeretem a velőt tányérból krumplival
puha málló mégis teste van
finom falat csiklandja ínyem – eszem!

Szeretem magamat is amiatt hogy
saját múltam múzeuma vagyok –
nem pusztán gondolhatok bármire
ami volt hanem a képek maguktól is
jönnek olyan élesen mintha most
történne hiszen látom is: megint ott
biciklizem a gyerekkori alkonyatban
látom hazafelé menet a régi házakat
a járdán a krétarajzot és az autómosás
térképszerű vízfoltjait –
közben fekszem az ágyban mindjárt
éjfél és így játszódik velem a fejem

Kuncogást hallok mintha
összesúgnának a hátam mögött:
ez még semmi majd ha támadnak
a képek és a hajnali órán ellepnek
az álmok személyesen én az Agy
cincállak szép aki vagy

Látom holott sose történt ment
én és a Drágakő ott a világ végiben
vizezés az égbéli magasból zöld életvíz
fölém hajol két tenyere közé
szorítja az arcomat és csókja hosszú
mindennél édesen nyálsugár

Ó rózsaszín szépséges agyam
játszódjál csak velem istenem
én vagyok akit kigondolsz és
én gondolom el hogy mit lehet
és lehet hogy egy harmadik aki
kettőnket zusammen oly mindegy
csak legyen mindig újraálmodható
a világ

Pici zörgést hallok kattogást
kezemben a golyóstoll az agyam
álmos vagyok már és lassú
s miközben a szájam halkan horkol
a fejemben a végtelen tovább
tornássza önmagát