Hámán Kató, mutatta az utcatábla,
néhanapján arra mentem iskolába.
Illetve nem néha, májusban mindig,
köpenyben, térdzokniban, ahogy illik,
holott kerülőút volt ez leginkább,
a Bartók Bélán rövidebb volt a táv.
De itt, az utca két oldalán a fák
ahogy virágba borultak, oly pompát
mutattak be, olyan sziromáradat
csipkézte reggel köpenyes vállamat,
azt képzelhettem, mit nékem iskola,
elrepülök innen, egy-kettő, bárhova.
És hozzá az a tömény, bódító illat,
nem hogy lélekig, csontvelőig elhat,
finoman bepácol, örök életet ad,
nem illan el többé, sohase hervad.
Hámán Kató, mutatta az utcatábla,
és én mentem, a tavasz utcájában járva,
mert Tavasz utca lett és az ma is -
egy szemüveges lányka felém kancsalít.