vers ::
Hét nap
Még most is érzed a térdeden a Szent Jakab templom hideg kövét,
az oltár szétrondítva, gyűrött terítőn hever a feszület... és Pilátus
kiadá nékik a testet, és ők sírba tevék... A fekete orkándzseki magas
gallérja mögé rejted arcodat, Pál mester faarcait ima aranyozza,
és nyargalászik ereimben, még lőcsömben is, fel-alá, kajánul
én vérem, én vérem, én igen víg vérem... és ők egy nagy követ
hengerítenek a sziklasír bejárata elé... Kis faszerkezet gyászos
kopogása járja végig a főhajót, ami a főhajtót is elröpíti egy pillanatra
ez a hang, felkapja tekintetét mégis oda, ahol a hosszú ujjú ívek
a sötétben összérnek... Mennydörgött akkor és villámlott, a nap
elsötétedett, és a templomban a függöny meghasadt... Aznap
leborotválták a szent ölt, és testek és lelkek egyesültek, miképp
az írás is megjövendölte azt... Őszről maradt legyek és méhek
támadtak fel, és a felhő mögül kelő, laposan pásztázó nagypénteki
fényben pontosan látszottak a remegő porszemek, amik vibra játéka
egy arcot mutatott, a legszeretettebb lény örökre belém olvadt arcát.
Hatalmas zöld takaró alá bújt délutáni szundikálásra a táj,
csak picit mocorog, válla, dereka, csípője, melle hullámzik
a szemem előtt – jó innen, a bástya alakú óratorony tövében
állva kinyújtani a kezemet, és végigsimítani rajta... legeltesd
bárányaimat, legeltesd juhaimat... olyan finom itt a fű, és minden
tele kikericcsel, nézzétek és lássátok... Szent Eufémiáról* még
mindig nem tudunk semmit, pedig nála lakunk, Szent Eufémia
az öreg malom neve a csobogó patak mellett, hideg a kő, de
meleg az ágy és sűrű az álom, mint a frissen pergetett méz...
Nézzétek őt a képen, az oltáron immár rend uralkodik, a halott
sisakja és kesztyűi szent relikviaként elhelyzeve.... bizony, bizony
mondom néktek, jó a Villeneuve úr az őt félőkhöz... Ott vagyunk mi,
ott, ahol a szerelem virágba borult, ki se másztunk abból a sok
virágból, van ölelés tövis nélkül, per favore, két vacsora,
mindegy, hogy mit, a lélek eszik, szürcsölget itt, nézegeti,
ki szemben ül, benne ülök a szemdben, kis sámlimon, pupilládon,
semmiféle szépítgetés nincs itten, kérem szépen, szépen kérem,
maradjon így mindörökre... és látá, hogy ez jó és örvendeze néki...
( * Szent Eufémia 304-ben a keresztényüldözés áldozata lett 15 éves korában – a legenda szerint kiéheztetett oroszlánok elé vetették, de azok nem bántották; a feldühödött rómaiak ezután a lányt kerékbe törték. A keresztények a holttestet márvány szarkofágba fektették, amit Konstantinápolyban helyeztek el. 300 évvel később nagy vihar közepette a szarkofág eltűnt a helyéről és néhány nap múlva Rovinj mellett jelent meg, a tengeren lebegve. Egy halászfiú húzta partra a szarkofágot, amelyet ezután a templomban helyeztek el. A templom tornya a velencei Szent Márk téri harangtornyot mintázza, csúcsán Szent Eufémia szobra látható – a szobor a szél hatására elfordul: a helyiek szerint, ha a szárazföld felé néz, eső, ha a tenger felé, jó idő várható.
Eufémizmus (görög, latin): szépítő körülírás )
az oltár szétrondítva, gyűrött terítőn hever a feszület... és Pilátus
kiadá nékik a testet, és ők sírba tevék... A fekete orkándzseki magas
gallérja mögé rejted arcodat, Pál mester faarcait ima aranyozza,
és nyargalászik ereimben, még lőcsömben is, fel-alá, kajánul
én vérem, én vérem, én igen víg vérem... és ők egy nagy követ
hengerítenek a sziklasír bejárata elé... Kis faszerkezet gyászos
kopogása járja végig a főhajót, ami a főhajtót is elröpíti egy pillanatra
ez a hang, felkapja tekintetét mégis oda, ahol a hosszú ujjú ívek
a sötétben összérnek... Mennydörgött akkor és villámlott, a nap
elsötétedett, és a templomban a függöny meghasadt... Aznap
leborotválták a szent ölt, és testek és lelkek egyesültek, miképp
az írás is megjövendölte azt... Őszről maradt legyek és méhek
támadtak fel, és a felhő mögül kelő, laposan pásztázó nagypénteki
fényben pontosan látszottak a remegő porszemek, amik vibra játéka
egy arcot mutatott, a legszeretettebb lény örökre belém olvadt arcát.
Hatalmas zöld takaró alá bújt délutáni szundikálásra a táj,
csak picit mocorog, válla, dereka, csípője, melle hullámzik
a szemem előtt – jó innen, a bástya alakú óratorony tövében
állva kinyújtani a kezemet, és végigsimítani rajta... legeltesd
bárányaimat, legeltesd juhaimat... olyan finom itt a fű, és minden
tele kikericcsel, nézzétek és lássátok... Szent Eufémiáról* még
mindig nem tudunk semmit, pedig nála lakunk, Szent Eufémia
az öreg malom neve a csobogó patak mellett, hideg a kő, de
meleg az ágy és sűrű az álom, mint a frissen pergetett méz...
Nézzétek őt a képen, az oltáron immár rend uralkodik, a halott
sisakja és kesztyűi szent relikviaként elhelyzeve.... bizony, bizony
mondom néktek, jó a Villeneuve úr az őt félőkhöz... Ott vagyunk mi,
ott, ahol a szerelem virágba borult, ki se másztunk abból a sok
virágból, van ölelés tövis nélkül, per favore, két vacsora,
mindegy, hogy mit, a lélek eszik, szürcsölget itt, nézegeti,
ki szemben ül, benne ülök a szemdben, kis sámlimon, pupilládon,
semmiféle szépítgetés nincs itten, kérem szépen, szépen kérem,
maradjon így mindörökre... és látá, hogy ez jó és örvendeze néki...
( * Szent Eufémia 304-ben a keresztényüldözés áldozata lett 15 éves korában – a legenda szerint kiéheztetett oroszlánok elé vetették, de azok nem bántották; a feldühödött rómaiak ezután a lányt kerékbe törték. A keresztények a holttestet márvány szarkofágba fektették, amit Konstantinápolyban helyeztek el. 300 évvel később nagy vihar közepette a szarkofág eltűnt a helyéről és néhány nap múlva Rovinj mellett jelent meg, a tengeren lebegve. Egy halászfiú húzta partra a szarkofágot, amelyet ezután a templomban helyeztek el. A templom tornya a velencei Szent Márk téri harangtornyot mintázza, csúcsán Szent Eufémia szobra látható – a szobor a szél hatására elfordul: a helyiek szerint, ha a szárazföld felé néz, eső, ha a tenger felé, jó idő várható.
Eufémizmus (görög, latin): szépítő körülírás )
