Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
cikkek ::


Egyedül hallgatom Ali Kabult, a rodostói múzeum mindenesét

2008

Mikes Kelemen azt írja, két nap lóháton, hogy Konstantinápolyból (Isztambul) el lehessen jutni Rodostóba (Tekirdağ). Ma ez szűk két óra autóval. De mást is találunk itt, mint hajdan a bujdosó kurucok.

Kicsit persze utánanéz az ember... Akkor, vagyis 1720-ban a városka szélén, az örmények utcájában ürítettek ki 24 házat a magyar fejedelem és kísérete számára (voltaképp egyfajta kitelepítésről volt szó). Most már a várostábla is sokkoló, ugyanis Törökországban mindenütt feltüntetik a lakosok számát: ami 134 000. Nem kevés. A leírás szerint kikötő- és iparváros. Ez hamar bizonyosságot is nyer, a zegzugos belvárost leszámítva ugyanis csak ütött-kopott betonkolosszusok magasodnak mindenfelé, meglehetős rendetlenségben.
– Rakocsi müzezi? – mindenki tudja, merre van a múzeum, aztán heves török magyarázatba fognak. A rendőrnek papírja is van, lerajzolja: fent a hegyen. Persze, a „hegyen” is mást jelent ma már, mint majd' háromszáz éve. A tengerparti domboldal végül is – hol másutt? – a Magyar utcában felfénylik a Rákóczi-ház. Az egykori kolóniából csak ez az egy épület maradt fenn, ami afféle fogadópalotaként szolgált, tehát lakni itt nem lakott senki.
Elmúlt reggeli kilenc, de a múzeum zárva. A szomszédos panzió tulaja az ajtóban unatkozik, próbál segíteni. Odamegy, bekopog, rikolt valamit törökül. Semmi. Mutatja a telefonszámot, próbálkozzam. Megteszem, mire török üzenetrögzítő felel.
Csalódottan ballagok visszafelé az autóhoz, amikor sietős léptű férfi szólít meg magyarul:
– A múzeumba akarsz jönni?
Kiderül, ő Ali Kabul, a rodostói Rákóczi Múzeum egyszemélyes mindenese. Ezért is késett, mert be kellett ugrania a hivatalba ügyet intézni, és mint tudjuk, az időrabló dolog.
Ali magas, vigyori úriember, és szinte tökéletesen beszéli a nyelvünket.
– Amikor 1981-ban a magyar állam felújította a házat, én is itt dolgoztam a munkásokkal, magyar mérnökökkel. Tőlük kezdtem el magyarul tanulni. Amikor megnyílt a múzeum, kerestek egy állandó munkatársat. Megkérdezték, vállalom-e... Manapság már nyugdíjasként végzem a munkát.
A ház maga eszenciája annak, hogyan is nézhetett ki a bujdosó magyarok lakhelye – amit egyébként sok kurucvezér igen megkedvelt, a fejedelem emlékirataiból és Mikes feljegyzéseiből is tudjuk, hogy jócskán akadtak, akik remekül szórakoztak Rodostóban, és nem is nagyon vágyakoztak vissza háborúzni... A padlásszoba Mikes írószobájaként van berendezve, de biztos, hogy ez sem itt volt, ám mindenesetre a tengerre néz, tehát hangulatilag tökéletesen kielégítő.
A múzeum a Külügyminisztérium fenntartásában áll, Kabul úr tiszteletdíja mellett évente – az aktuális reparálásoktól függően – 8-10 ezer dollárba kerül. Bevételt nem nagyon termel, aminek egyrészt oka a szerény 2 lírás belépő (kb. 320 forint – más idegenforgalmi helyeken 10 líra alatt nem nagyon van jegy), meg hát az utóbbi években jócskán megcsappant a magyar látogatói létszám.
– Úgy évi 1200-1500 fő a jellemző – mondja a gondnok, miután megkezdte a szellőztetést és sebtében rendet rakott a korai vendég érkezésének örömére. – Tény, hogy a magyar turisták már leginkább repülővel jönnek Törökországba, és rögtön a tengerpartra. Régebben, az isztambuli buszos túráknak természetes velejárója volt a rodostói kirándulás.
Érdekes viszont, amit mond, nevezetesen, hogy sok török is betér ide: ismerik a Rákóczi-legendát, mi több – szinte hihetetlen –, az iskolában is tanulnak a magyar fejedelemről, aki kereken 15 évet töltött itt reménytelen várakozásban.
Nézem a ház lépcsőjéről a tengert, egy hatalmas hajó úszik el előttem. Eszembe jut Lévay József szép verse Mikesről: „Egyedül hallgatom tenger mormolását...” – és tényleg, én is azt érzem, hogy egyedül vagyok – legalábbis mint látogató. De hát csak jön még majd valaki ma.Vagy holnap...