Akik ott voltak a Pannon Filharmonikusok november 30-i koncertjén és hallották, no meg látták játszani Mischa Maiskyt, egy életre szóló élménnyel lettek gazdagabbak. Nekem a Paganinit jellemző mondás mintájára az ugrott be néhány perc múltán: az ördög gordonkása – de mindennemű gonoszság nélkül, sőt!
A világhírű csellóművésszel még a próbák után készült az interjú.

- Hogyan kezdődött a zenei pályája? Ki és mikor választotta a csellót?
- A szüleim nem zenéltek, de nagyon szerettek volna, és ahogy már az lenni szokott, a gyerekeikben valósították meg álmaikat. A nálam 10 évvel idősebb nővérem zongorázott, a hat évvel idősebb bátyám hegedült, majd később csembalózott. Szóval engem már a születésem előtt kilenc hónappal is zene vett körül. De mintha apáméknak elég is lett volna két zenészpalánta, úgy vélték, a harmadik gyerek csinálhatna valami mást, ő már legyen „normális”. Én viszont minden voltam, csak épp normális nem. Teljesen hiperaktívnak számítottam, öt másodperc nyugtom nem volt soha, mindig vágtattam valahová, különösen focizni imádtam. Ehhez képest merő meglepetésnek számított, amikor 8 évesen bejelentettem, hogy csellózni akarok. El sem tudták képzelni, hogyan lennék képes megülni a fenekemen, az egész ötletet pillanatnyi elmezavarnak vélték. Csak aztán ez a pillanatnyi elmezavar állandósult, és immár több mint ötven éve tart!

- A legnagyobb mesterektől tanulhatott. Hogyan emlékszik vissza rájuk?
- Tény, hogy hihetetlenül szerencsés voltam a pályám során. A két legjobb csellistával hozott össze a sors, hiszen Rosztropovics tanítványa lehetettem, és a halála előtt két hónappal és négy nappal Pablo Casalsszal is találkoztam. Mint ahogy a Pécsett játszott gordonkaverseny szerzőjével, Sosztakoviccsal is összehozott még a sors, ha csak rövid időre is. Ezek nagyon nagy élmények voltak, és azt hiszem, hogy a zenélésnek az is az egyik feladata, hogy amit mi kapunk, azt továbbadjuk és megosszuk a közönséggel.

- Említette az ötven évet, amit a pályán eltöltött. Miben változott ez idő alatt a játéka?
- Ó, hát remélem, hogy jobb lett! Eleve úgy állok hozzá a muzsikáláshoz, hogy folyton fejlődni kell, ezért is szoktam azt válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb előadásom, hogy következő. A stílusom nyilván a művektől függően is más-más, bár a különbözőségeknek eleve sok oka lehet. Ha a lemezeimet hallgatják, akkor biztos más élményt ad az, amit stúdióban vettem fel, ami én amúgy kevésbé szeretek, mint az élő koncert, aminek mindig megvan a maga atmoszférája, mint ahogy a közönség is nagyon fontos eleme ennek a műfajnak. Szívesen hiszem azt magamról, hogy bár a hajam egyre csak őszül, közben a szívemben fiatalodom!

- Akárhogy is, megerőltető életformát él. Pécs előtt egy nappal még Olaszországban játszott, aztán rögtön Berlinben. Miképp tartja magát kondícióban?
- Hát nem könnyű. Elsősorban olyan általánosságokat mondanék, hogy egészségesen kell étkezni, nem szabad túl sokat inni. De alapvetően a zene az, ami formában tart, a zenétől kapom a legtöbb energiát. És a közönségtől. Olyan ez, mint amikor autózik az ember, használja az akkumulátort, de a működés egyben újra fel is tölti. Adok és kapok cserébe. Évi több mint 100 koncertet nem is lehetne másképp „túlélni”. Nyilván ez elég nagy szám, tán túl sok is, de nehéz megtalálni az optimális egyensúlyt, hogy se túl sokat ne játsszak, de túl keveset se.

- Van bármiféle kedvenc kikapcsolódása, hobbija?
- Ó, temérdek hobbim van – elméletben. Valójában semmire nincs időm emellett az életmód mellett. Az is nagyon problémás, összeegyeztessem a munkát a magánélettel. Három gyermekem van, a legkisebb három és fél éves, és nehéz rájuk időt szakítani. De a legnagyobb szerencsém az, hogy a legfőbb hobbim a zene, így aztán a munka és a szórakozás nem válik szét egymástól.

- Hogyan került kapcsolatba a Pannon Filharmonikus Zenekarral és milyen véleménye alakult ki róluk?
- A közhiedelemmel ellentétben nem a közelmúltban szintén itt járt Maxim Vengerov ajánlotta őket, hanem osztrák menedzserem, Benedikt úr hozott össze bennünket, és örülök neki, hogy így történt. Egy fiatal együttest ismerhettem meg, amelyik tele van lelkesedéssel és energiával. Persze, egy próba után nehéz bármiféle alapos elemzést mondani, abban kell bízni, mint ahogy már mondtam is, hogy a koncerten majd még jobbak leszünk együtt. Az eltöltött idő kellemes volt, gyorsan össze tudtunk csiszolódni, és ez jó dolog.