Törőcsik Mari, jelenthetem, teljesen meggyógyult. A második kávéját reklamálja, amikor találkozunk, a beszélgetés után gyorsan rágyújt. Vasárnap maga vezetett Pécsig, pedig a bal keze még nem az igazi. Szóval nem csak életben maradt, de nagyon is eleven.


– A régi Pécsi Filmszemlék idején sokat jártak ide. Milyen emlékei vannak a városról?
– Ami rögtön beugrik, az első Filmszemléről szól. Még Bodrogi Gyula volt a férjem, és együtt érkeztünk meg. Ha nem is 2000 fotós, mint Cannes-ban, de rengeteg, és az egy létező televízió mind ott tolongott. Úgy toppantunk be, mint két világsztár. A magyar színészeknek akkor egészen kitüntetett helyzete volt...

– Már ne haragudjon, de akkoriban majdhogynem tényleg világsztár volt!
– Jaj, dehogy! Az igaz, hogy amikor a Vasvirággal című filmmel Cannes-ban voltam, és autóval vittek, mert már megjárt mint visszatérő vendégnek, szinte felborították a kocsimat. Rendőrök gyűrűjében tudtunk csak haladni. A Hungarofilm igazgatója meg Herskó János volt velem az autóban, én meg mondtam nekik, ha kiszállok, csak látják majd, hogy nem én vagyok Brigitte Bardot, csak a Törőcsik Mariska Pélyről!

– Tudnivaló, hogy nagyon nem szívesen mozdul ki otthonából, a Vas megyei Velemből. Mégis, mivel lehet elcsalogatni onnan?
– De látja, elvállaltam a Csomafilmet, mert a Szemző urat nagyon szeretem. Ezt csináltam már a Művészetek Palotájában, és hihetetlenül csodálatos szöveget mondok. Olyan írás, ami leborul a Kőrösi Csoma tudományos nagysága előtt, de nagyon szeretetteljes ölelés, ahogy róla beszél. Csoma tényleg egy különleges, fura figura lehetett, és ez ebben az írásban gyönyörűen tükröződik. Amúgy sok mindent lemondtam, de még így is túlvállalom magam. A Nemzetiben lesz egy kis szerepem, mert Zsótér Sándort is nagyon szeretem, neki is megígértem. De túl sok ez így, magamra kell parancsolni, hogy nem szabad...

– Pedig biztos érzi, hogy mennyire igény van Törőcsik Marira.
– Nézze, ez nagyon nagy dolog. És igazából a világon kevés 75 éves nő van színpadon, mert sokkal kevesebb szerep van öreg nőkre, mint öreg férfiakra. Ha belegondol, hogy a velem egykorú, akár világhírű színésznők mit csinálnak, akkor én még elmondhatom, hogy a sors és Isten kegyeltje vagyok, hogy még mindig visszadobálhatok dolgokat.

– És amikor otthon van, Velemben, hogyan telik a napja?
– Jaj istenem, olyan intenzíven élek, mintha Shakespeare-t próbálnék! Én, aki 40 éves koromig egy teát sem csináltam, nem jártam haza, csak aludni, most úgy főzök, mintha egy nagy darabra készülnék. A szomszéd Margitkámmal főzök, mert a kezem miatt egyedül nem megy, vagy átmegyek a boltos Klárikámhoz vásárolni, átmegyek Rohoncra... Megbeszélem a dolgokat, mit kell a kertben, a háznál elvégezni. Nagyon jó mesteremberek vannak, Pesten sose lehetett találni.

– Felkeresik ott, nem lett egyfajta zarándokhellyé a falu?
– Nem, nem. Ha kirándulók be akarnak kopogni, a falubeliek már mondják, ne tessék őket zavarni, mert pihennek. Vigyáz rám a falu!

– Mennyire volt ideje körülnézni a kultúrfővárosban?
– Sajnos, semennyire. Idevezettem 240 kilométert, ebben azért elfáradok. Pihenés, próba, előadás, aztán megyek vissza. Maár Gyula, a párom, külön felhívta a figyelmemet, hogy a Bauhaus-kiállítást nézzem meg, de nincs erőm. Annyi sok szépségről le kell mondani, de nincs erőm...