Bitó László életútjára könnyű szerrel rámondhatná bárki, (az egyik) tipikus életút egy 20. századi magyar számára: polgári család, háború, kitelepítés, kényszermunka, forradalom, emigrálás, amerikai karrier, hazatalálás. Ám mindezek csak klisék. Semmit sem árulnak el abból, hogy valaki, aki gyerekkora óta csakis író szeretne lenni, miképp lesz a zöldhályog gyógyszerének felfedezője, és aztán, mindennek ellenére, író. Aki műveiben egyetlen dolgot szeretne megérteni: az emberi kegyetlenséget.

– Az otthon egy napsütéses, kertes villa volt a Gellérthegy lábánál, ahol 1934-ben születtem és éltem nagy boldogságban, míg el nem kezdődtek a „nicht vor dem Kind”-típusú sugdolózások a háborúról, fenyegető bombázásokról. Szerettem járni a hírmondó moziba, de érdekes módon nem a rajzfilmek, hanem a híradók miatt. Fontos élményem volt még a képes Biblia, mindig döbbenettel szemléltem Ábrahámot, aki épp fel akarja áldozni fiát, Izsákot. Egy felülről jövő hang, ami ráparancsol egy apára, hogy ölje meg a gyermekét! Eszembe jutott, hogy Hitler is mindig felülről beszélt, és akkoriban már kezdtek eltünedezni egyes gyerekek a környékről. Hirtelen saját házunkban is megszűnt a biztonság, ültünk az alagsorban. Anyám arra buzdított, hogy imádkozzak, én viszont arra gondoltam, hogy a szomszédaink is imádkoznak, akkor most melyikünk imádkozza odébb a bombát, hogy ne az ő házára hulljon. Azt is sokszor hallottam, hogy majd Szűz Mária megvédelmez minket, hiszen ő Magyarország nagyasszonya. Ekkoriban fedeztem fel, hogy keresztapámnak gazdag ikongyűjteménye van, és mit láttam: Szűz Mária minden mennyiségben. Hát az oroszok is szeretik Szűz Máriát, kérdeztem megrémülve, még az is lehet, hogy mivel sokkal többen vannak, sokkal jobban szeretik, és ő is az oroszokat?
– A háború után a családom „hivatásos antikommunista” lett, én magam sem vettem részt szinte semmiben, mert az mind a kommunistáktól származott, így hát maradtam otthon, olvastam, hallgattuk a BBC-t, készültem az írói pályára.
De az írói pálya nem hogy közeledett volna, inkább távolodott. Bitó Lászlóékat Jászkisérre telepítették ki 1951-ben. Igaz, itt olyan emberekkel találkozott, akiknek a társasága három egyetemmel is felért. A kitelepítés megszüntetése után szinte rögvest besorozták, és munkaszolgálatosként a komlói szénbányába küldték. Ugyan kettős műszakot vállalt, arra gondolván, hogy emellett tud majd végre írni, de még mindig nem ez volt a kezdet. Aztán jött 1956, amikor is egykettőre a forradalmi bizottság elnöke lett a 22 éves fiatalemberből. Szöktek, masíroztak egy Csepel teherautóval át a Dunántúlon, az oroszok fogságába estek, börtönbe csukták, kénsavas fürdővel ijesztegették őket, míg egy nap egy magyar tiszt végül nagylelkűen elzavarta őket. Ausztria: menekülttábor, Amerika: újabb tábor.
– Nekem akkor már annyira elegem volt a kitelepítésekből, lágerekből, hogy azt mondtam el innen. Mindenkinek lehetett kérni egy patrónust. A legtöbben hollywoodi színészeket, mágnásokat szerettek volna. Na, mondom ezek elég sokáig itt fognak ülni, én azt kértem, ahhoz szeretnék kerülni aki a következő a listán.
Így jutott Clevelandbe, ahol előbb angol nyelvtanfolyamon vett részt, majd ösztöndíjjal tanulni kezdhetett. Világ életében író akart lenni, de az nyilvánvaló volt a számára, hogy ott az nem lehet. Maradt a tudomány, sőt miután rájött, hogy ugyanolyan, családtagnak számító háziorvos az USÁ-ban sose lehet belőle, mint az ő családjuknál volt Kiss doktor, Szent-Györgyi Albert tanácsát megfogadva kutatónak állt. Ezúttal is azt hitte, hogy a kutatás mellett tud majd írni, ám újból csalatkoznia kellett, mert rájött, a tudományban a 150 százalék a minimum. Mondjuk, meg is lett az eredménye, mert Bitó László a 80-as évek elejére felfedezte a zöldhályog (glaukoma) elleni cseppet. S csak ezután, amikor ezt a „feladatot” elvégezte, léphetett elő a tudósból az író. Előbb részben önéletrajzi ihletésű, történelmi regényei jelentek meg, majd az utóbbi néhány éve, immár újra itthon, bibliai trilógiája, amelyben Izsák történetét dolgozza fel.
– Mindig is az emberi kegyetlenséget szerettem volna megérteni, ami, persze nem a második világháborúval kezdődött. Mert abban biztos vagyok, hogy az ember genetikailag jónak születik, enélkül nem lett volna belőle társas lény. Az ószövetségi történet szerint az angyal az utolsó pillanatban lefogja Ábrahám kezét, és nem öli meg a fiát. Sajnos, az életben nem így szokott történni. Hitler atya, Sztálin atya és most Bush atya is azt mondja: menjetek, áldozzátok fel a fiaitokat, mert akkor jó lesz, csak még ez a kis áldozat, és eljön a béke. De a béke csak akkor fog eljönni, ha lesz több áldozat. Jó lenne végre tisztába jönni vele: felelősséget kell vállalni a tetteinkért, mert nincs olyan Isten, aki lefogja a kezünket.
Méhes K.