cikkek ::
Akik nem születtek szalonba
1990 elején egy megdöbbentő dokumentumfilm járta be a világot: a Ceausescu-rezsim által „működtetett” gyermekotthon inkább számított koncentrációs tábornak, az ott uralkodó körülmények miatt. Az azóta eltelt 14 évben szerencsére minden gyökeresen megváltozott a Szalonta melletti Csegődön. Mint ahogy az otthonnak helyet adó kastély is visszakerült egykori tulajdonosához, Tisza Györgyhöz – aki 1984 óta Pécsett él.
Tisza Kálmán (1830-1902) miniszterelnök dédunokája, Tisza György 1947-ben még az 1880-as évek végén épült csegődi kastélyban látta meg a napvilágot. Ám 1949. március 2-ról 3-ára virradó éjszaka elkergették őket az otthonukból, egészen 1964-ig kényszerlakhelyük Marosvásárhely volt (ez is protekcióval!). Később oldódott kissé a helyzet, iskolába járhatott, aztán a vasútnál, illetve még később egy bútorgyárban talált magának munkát, karbantartó lakatosként. Végül is, 1984-ben házassága révén jött el a szülőföldjéről, Pécsett telepedett le, és itt is a bútorgyárban dolgozott művezetőként, vgmk-vezetőként.
Természetesen, a kastély sorsa sose hagyta nyugodni. Akkor sem, amikor álmodni se lehetett arról, hogy a dolgok megváltozhatnak. Erre egyébként a román hatóságok se gondoltak, olyannyira nem, hogy még csak a telekkönyvben sem tettek új bejegyzést: amikor néhány éve sor kerülhetett a reprivatizációra, kiderült, hogy a kastély még mindig Tisza Kálmán (a miniszterelnöke fi, Tisza György nagyapja) nevén van!
– Negyedik elemis voltam, amikor inkognitóban visszamentünk Csegődre. Anyám rögtön a vasútállomáson látott egy nőt, aki a nappali szoba függönyéből varrt ruhát hordott, felismerte az anyagát... Akkor már ki volt rabolva a kastély, épp a kályhákat szedték darabokra – meséli Tisza György.
Az épület sorsa röviden: előbb sportszálló lett belőle, ott edzőtáborozott a román futballválogatott, mert az egész országban csak itt volt villanyvilágított pálya. Aztán a helyi téesz használta raktárnak, majd a 60-as évektől aggmenházat költöztettek be. Az öregeket követték 1987-ben a fogyatékos gyerekek: ám az „otthonból” valóságos haláltábor lett.
A romániai forradalom után egy magyar orvos, dr. Edvi Péter fedezte fel a csegődi rémségeket. A gyerekek egy retesszel bezárt, sötét és fűtetlen teremben éltek, többségük teljesen meztelenül, saját ürülékükben ücsörögve-fekve töltötték a napot. Az étkezés abból állt, hogy egy vödörben valami kása szerű ételt löktek be nekik, aki tudott, abból vett kézzel, illetve a mozgásképteleneknek egy fakanállal egy adagot a szájába tömtek. Nem csoda, hogy 1987 és 1990 között 180 gyermek halt meg Csegődön, az intézet magyar traktorosa emlékszik rá, hogy szinte naponta vitt egy halott kisgyereket a temetőbe. Amikor a Spiegel TV által forgatott filmet világszerte bemutatták, találtak olyan fiút is, aki 7 évesen 10 kilót nyomott, illetve olyan beteget, aki 14 éves koráig voltaképp ugyanabban a testhelyzetben feküdt, eltorzult végtagokkal. Egy fiú ma is csak arra emlékszik: patkányok rágcsálták a fülüket, orrukat... Szerencsére, az akkor életben lelt gyerekek közül ma sokan élnek még, a többségük ma is Csegődön.
Mondani sem kell, hogy leginkább tán Tisza Györgyöt sokkolta, ami ősei házában történt. Amint lehetett, hazautazott, majd amikor a 10-es törvény megjelent, benyújtotta a kárpótlásra való igényét. A kastély 2002 márciusa óta ismét az ő és testvére birtokában van, a közeli erdők, szántók sorsa egyelőre még további perek tárgya.
– A román törvény kimondta, hogy azokat az ingatlanokat, amikben állami funkció működik és azok a közt szolgálják, nem adják vissza. A telekkönyv fényében azonban nem is kellett visszaadniuk. Egy dolgot hangsúlyozni szeretnék: nekem nem érdekem, hogy a gyermekotthon kiköltözzön onnan. A személyzettel jó a viszonyom, egy-egy ott lakóval egészen bensőséges kapcsolatom alakult ki, mióta visszajárok és nekem is van egy szobám Csegődön. De azt is mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy nekem az őseimmel szemben is vannak morális kötelezettségeim...
Ahogy 2004. márciusának napos nőnapján az intézet munkatársainak társaságában végigsétálunk a hajdani birtokon és a kastélyban, elmondható: rendezettek a viszonyok, ami nagyban köszönhető a lassan 15 éve érkező német és holland segélyeknek. Erre szükség is van, hiszen a 114 lakó az állami fejkvótából (napi 360 forintnyi lej) nem élne valami fényesen, pedig itt modern berendezésekkel felszerelt új épületek is állnak a parkban – más kérdés, hogy ezek a házak a tulajdonos Tisza György jóváhagyása nélkül épültek fel. Dr. Pavel Oarcea, aki a váltás óta vezeti az intézményt, elmondta, a német támogatók kérték, a létszám ne nagyon változzon, ugyanis azt szeretnék látni a saját szemükkel, hogy ezek a gyerekek, akik annyit szenvedtek, az évek alatt mint fejlődnek, milyen pozitív változásokon mennek át.
Miközben végigjárjuk a házat, feltűnik, hogy a szobajtókon kék-fehér zománctáblákon az áll: Salon I., Salon II. Kiderül, románul „kórtermet” jelent. Tisza György később elárulja: itt, a földszinten valaha tényleg „a” szalon volt. Csak egy kicsit másfajta.
Íme, a huszadik századi történelem, egyetlen szóban összefoglalva.
Tisza Kálmán (1830-1902) miniszterelnök dédunokája, Tisza György 1947-ben még az 1880-as évek végén épült csegődi kastélyban látta meg a napvilágot. Ám 1949. március 2-ról 3-ára virradó éjszaka elkergették őket az otthonukból, egészen 1964-ig kényszerlakhelyük Marosvásárhely volt (ez is protekcióval!). Később oldódott kissé a helyzet, iskolába járhatott, aztán a vasútnál, illetve még később egy bútorgyárban talált magának munkát, karbantartó lakatosként. Végül is, 1984-ben házassága révén jött el a szülőföldjéről, Pécsett telepedett le, és itt is a bútorgyárban dolgozott művezetőként, vgmk-vezetőként.
Természetesen, a kastély sorsa sose hagyta nyugodni. Akkor sem, amikor álmodni se lehetett arról, hogy a dolgok megváltozhatnak. Erre egyébként a román hatóságok se gondoltak, olyannyira nem, hogy még csak a telekkönyvben sem tettek új bejegyzést: amikor néhány éve sor kerülhetett a reprivatizációra, kiderült, hogy a kastély még mindig Tisza Kálmán (a miniszterelnöke fi, Tisza György nagyapja) nevén van!
– Negyedik elemis voltam, amikor inkognitóban visszamentünk Csegődre. Anyám rögtön a vasútállomáson látott egy nőt, aki a nappali szoba függönyéből varrt ruhát hordott, felismerte az anyagát... Akkor már ki volt rabolva a kastély, épp a kályhákat szedték darabokra – meséli Tisza György.
Az épület sorsa röviden: előbb sportszálló lett belőle, ott edzőtáborozott a román futballválogatott, mert az egész országban csak itt volt villanyvilágított pálya. Aztán a helyi téesz használta raktárnak, majd a 60-as évektől aggmenházat költöztettek be. Az öregeket követték 1987-ben a fogyatékos gyerekek: ám az „otthonból” valóságos haláltábor lett.
A romániai forradalom után egy magyar orvos, dr. Edvi Péter fedezte fel a csegődi rémségeket. A gyerekek egy retesszel bezárt, sötét és fűtetlen teremben éltek, többségük teljesen meztelenül, saját ürülékükben ücsörögve-fekve töltötték a napot. Az étkezés abból állt, hogy egy vödörben valami kása szerű ételt löktek be nekik, aki tudott, abból vett kézzel, illetve a mozgásképteleneknek egy fakanállal egy adagot a szájába tömtek. Nem csoda, hogy 1987 és 1990 között 180 gyermek halt meg Csegődön, az intézet magyar traktorosa emlékszik rá, hogy szinte naponta vitt egy halott kisgyereket a temetőbe. Amikor a Spiegel TV által forgatott filmet világszerte bemutatták, találtak olyan fiút is, aki 7 évesen 10 kilót nyomott, illetve olyan beteget, aki 14 éves koráig voltaképp ugyanabban a testhelyzetben feküdt, eltorzult végtagokkal. Egy fiú ma is csak arra emlékszik: patkányok rágcsálták a fülüket, orrukat... Szerencsére, az akkor életben lelt gyerekek közül ma sokan élnek még, a többségük ma is Csegődön.
Mondani sem kell, hogy leginkább tán Tisza Györgyöt sokkolta, ami ősei házában történt. Amint lehetett, hazautazott, majd amikor a 10-es törvény megjelent, benyújtotta a kárpótlásra való igényét. A kastély 2002 márciusa óta ismét az ő és testvére birtokában van, a közeli erdők, szántók sorsa egyelőre még további perek tárgya.
– A román törvény kimondta, hogy azokat az ingatlanokat, amikben állami funkció működik és azok a közt szolgálják, nem adják vissza. A telekkönyv fényében azonban nem is kellett visszaadniuk. Egy dolgot hangsúlyozni szeretnék: nekem nem érdekem, hogy a gyermekotthon kiköltözzön onnan. A személyzettel jó a viszonyom, egy-egy ott lakóval egészen bensőséges kapcsolatom alakult ki, mióta visszajárok és nekem is van egy szobám Csegődön. De azt is mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy nekem az őseimmel szemben is vannak morális kötelezettségeim...
Ahogy 2004. márciusának napos nőnapján az intézet munkatársainak társaságában végigsétálunk a hajdani birtokon és a kastélyban, elmondható: rendezettek a viszonyok, ami nagyban köszönhető a lassan 15 éve érkező német és holland segélyeknek. Erre szükség is van, hiszen a 114 lakó az állami fejkvótából (napi 360 forintnyi lej) nem élne valami fényesen, pedig itt modern berendezésekkel felszerelt új épületek is állnak a parkban – más kérdés, hogy ezek a házak a tulajdonos Tisza György jóváhagyása nélkül épültek fel. Dr. Pavel Oarcea, aki a váltás óta vezeti az intézményt, elmondta, a német támogatók kérték, a létszám ne nagyon változzon, ugyanis azt szeretnék látni a saját szemükkel, hogy ezek a gyerekek, akik annyit szenvedtek, az évek alatt mint fejlődnek, milyen pozitív változásokon mennek át.
Miközben végigjárjuk a házat, feltűnik, hogy a szobajtókon kék-fehér zománctáblákon az áll: Salon I., Salon II. Kiderül, románul „kórtermet” jelent. Tisza György később elárulja: itt, a földszinten valaha tényleg „a” szalon volt. Csak egy kicsit másfajta.
Íme, a huszadik századi történelem, egyetlen szóban összefoglalva.
