Októberben naponta kürtölik világgá, hogy a Svéd Királyi Akadémia kinek ítélte oda az idei Nobel-díjat a különböző tudományágakban. Hallunk néhány amerikai, német, japán nevet, amiket aztán azonnal el is felejtünk, sőt, igazság szerint meg sem halljuk őket.
Gerhard Ertl, a híres kémikus? Aha. A felületi kémiában elért eredményeiért... izé..., hogy miért rozsdásodik a vas? Na ne. Érezzük, hogy ez csak a lebutított szöveg, elvégre lehet remélni, hogy vasat meg rozsdát már mindenki látott, a csatornán, a biciklin meg a Wartburg De Luxon.
Mert amúgy felesleges elkezdeni megmagyarázni, hogy a hófehér hajú Ertl professzor mivel foglalkozik, valószínűleg olyan bonyolult a dolog, hogy inkább jobb megmaradni a vasnál és rozsdánál. És ez így megy már jó ideje, hogy korunk nagy felfedezései úgy csúsznak át a mindennapokba, hogy mi, akik használjuk őket, működésük töredékével sem vagyunk tisztában. Ugyan tudjuk, ha kezünkbe adnak valamiféle új szerkezetet, hogy zöld gombbal bekapcsoljuk, pirossal meg ki, esetleg van olyan is, aki megtanulja beprogramozni, de hogy ezt mi teszi, hát... Tudósok, feltalálók, zsenik ezrei tölthetik el úgy az életüket, hogy már sose lesz belőlük Newton, James Watt, Robert Koch vagy Thomas Edison. Teszik a dolgukat, valószínűleg jól megfizetik az ötleteiket, és persze megnyugodhatnak abban a hitben, hogy általuk is ment előrébb valamelyest a világ. Aztán jön a Nobel-bizottság, és a sokaságból kiemeli egyiküket, másikukat. Rövidke hír lesz belőlük néhány napra. De már nem mértékegység. Mehetnek vissza feltalálni.