„Minden ajándék, ami Pécsről jön” – hangzott el a hétvégén nem egyszer Kolozsvárott, ahol a magyarországi testvérvárosból érkező művészek igyekeztek azon, hogy a „kincses városba” talán a legnagyobb kincset vigyék el: jókedvet, örömet, barátságot.

Péntek
A Szélkiáltó Együttes, a Jelenkor csapata, a Közelítés Galéria frontemberei, Tám László és Tóth Károly fotóművészek és N. Szabó Sándor színművész vágott neki hajnalok hajnalán Varga Ferenc, pécs-baranyai EMKE-elnök vezetésével, hogy 600 kilométert abszolválva, az első fellépésekről el nem késve érkezzenek meg Kolozsvárra.
Mátyás király szülővárosába megérkezni mindig öröm, még akkor is, ha a városba vezető úton folyó munkálatok és a pécsit idéző kilométeres dugó már túlzottan is a „tesvérvárosiságra” hajaz.
Az EMKE helyi vezetője, Dáné Tibor Kálmán fogadja a csapatot, osztja be a szállást, kit a Protestáns Teológiára, kit a „pampákon” fekvő Suceava utcai Luther-házba. Ő meséli el, hogy az EMKE nemrégiben vált le az RMDSZ-ről, és most az állomás mellett, a legelső Kós Károly-házban székelnek, amit a híres építész a szüleinek tervezett. Némi péntek délutáni csúcsforgalmi ámokfutás és sebtében legyömöszölt töltött káposzta (ugyan mi más?!) után lehet igyekezni: a Jelenkor négy fős gárdája és a Bánffy-palotában, N. Szabó Sándor Karinthy-estjére a Györkös-házban kerül sor – mondani sem kell, nagy érdeklődés mellett, csak akik mindkettő műsort megnézték volna, azok berzenkedtek kissé...
Este pedig..., tán nem szükségeltetik hozzá nagy képzelőerő, mely formában folytatódott a testvérvárosi kapcsolat ápolása.

Szombat
Mindig akad egy csoportban, aki még soha, vagy régen járt Kolozsvárott, számukra nagyon is elkél egy értő idegenvezető. Amúgy maga a nyüzsgő város is látványosság, úgy ahogy van, a maga furcsaságaival, nemritkán mégis csak lehangoló képeivel. Amikről tudjuk, hogy vannak, azt nem mondjam „adottak” (hogy még a villanyoszlopokra szerelt dibdáb szemetes is piros-sárga-kék színekkel pompázik). A városháza előtt egymást érik az esküvők, egy hegedűs és egy tangóharmonikás cigányember kéretlenül is rázendít, amikor egy új ifjú pár tűnik fel a színen.
Délre – ahogy az egyik helybélitől hallom, és különösen bensőségesnek érzem – a „Matyi-házba”, azaz Mátyás szülőházába kell odaérni. Varga Feri még emlékszik rá:
– Nagy szó, hogy most itt állíthatunk ki, volt idő, amikor magyart ide be se akartak engedni. Persze, egy-két szappan minden kaput megnyitott.
Mint ahogy a pécsi mesteriskolások „avantgardnak” titulált kamaratárlatát a Képzőművészeti Akadémia elnöke nyitotta meg. Németh Júlia, a Barabás Céh vezetője arról szólt: érdekvédelmi és értékvédelmi egyesületekre van szükség manapság, s bíznak abban, hogy a Közelítés közeledése nem pillanatnyi fellángolás csupán.
Délután jöhetett a fotó. A régi Malom utcai zsidó imaterem falán Tóth Károly Pécset ábrázoló, fekete-fehér fotói világítottak, a vetítővásznon pedig Tám László diaporáma-sorozatai villantak fel. A hűvöske teremből aztán megint sietni kellett, az Állami Magyar Operába. Az épület előtt fejkendős néni szólított le:
– Édes fiatalember, nem tudna adni három szál gyufát?
Nem vagyok dohányos, már-már isteni véletlen, hogy a zakóm zsebében lelek egy skatulya szállodai reklámgyufát. Amilyen lüke szentimentális tud lenni az ember, még arra is gondolok: na tessék, fényt, meleget hoztam...
Mint a Szélkiáltó, akiknek a zenéjére a közönség szinte szétszedi a színházat. Tamkó Sirató Károly Szabódal-ához – meglepetésként – ugyancsak illusztris „vendégművészt” citál a színpadra Lakner Tamás, nem mást, mint Boros János alpolgármestert, akinek az olló-zenekarban kell közreműködnie. Hibátlanul végre is hajtja a feladatot, pedig akkor a magyarok még nem is tudják, hogy reggel, Marosvásárhelyre igyekezvén kisebb balesetbe keveredett, belehajtott egy lovaskocsiba, és máris suttogták egyesek: lám, a románok szekerét tolja... !
Pedig dehogy is, sőt, mint lapunknak megerősítette: erősen bízik benne, hogy 2004 tavaszán végre sikerül kiseprűzni Funart a városházáról. Szinte mindegy, ki lesz a polgármester, egy a fontos – ne ő legyen!

Vasárnap
A józanodás órái, minden tekintetben. Már tudni, hogy a magyar válogatott kikapott a lengyelektől, és persze tudni, hogy az enyhe, októberi időben megint „utószor” ballag végig a társaság a kolozsvári utcákon. Nem csoda hát, hogy az ebéd a Protestáns Teológia éttermében hamarabb lezajlik, mint maga a búcsúzás. Ahol megint ott van az alpolgármester, szabadidőruhában, kissé kialvatlanul, de ott van, és már emlegeti, mikor jön majd Pécsre. Mert kell jönni, és kell majd megint menni. Még akkor is, ha a szalontai határátkelőn a „régi szép időket” idézve két és fél órát várakoztatják a román vámosok a buszt. De szinte mindegy is. Ettől még szép város marad Kolozsvár, ahogy a születésnapos Rozs Tamás gitárja mellett az egész busz derekasan el is énekli.