Örkénnyel és Pilinszkyvel kezdett, aztán végigrendezte Spirót, utána jött Háy meg Egressy. Kérdés, mi lesz a folytatással, akad-e gyomorszájba ütő új mű.


A Pécsi Harmadik Színház a magyar kortárs dráma műhelyévé vált, már régóta. És mind a mai napig ezekre a darabokra épül a repertoár. Ennek oka van. Ki tudná rá jobban a választ, mint maga az igazgató-rendező Vincze János.

– Mindig az izgatott, hogy az adott pillanatban mi van körülöttem. Már dombóvári gimnazistaként is olyan versösszeállítást rendeztem a Helikonra, amiben kortárs költők, Juhász Ferenc, Nagy László, Zelk versei szerepeltek, olyan művek, amikben ott éreztem a drámaiságot. A műsor címe az volt: Kérdőjelek között, és meg is nyertünk vele mindent. Azóta is így éreztem, hogy azt kell az emberek elé tárni, ami belülről feszít engem, és nyilván őket is. Ezt pedig a kortárs művek tudják, ezeknek van nagyon erős, közvetlen hatása. A klasszikus darabokban amúgy minden benne van, de másképp.

A rendező életművére elég egy röpke pillantást vetni: már a ’70-es évek végén Örkény-trilógiát rendezett, aztán folytatta Pilinszkyvel, Kornis Mihállyal. Az első Spiró-rendezéssel, a Csirkefejjel a rendszerváltás nulladik órájában, 1989-ben jelentkezett, és Spiró azóta sem került le a napirendről: a Kvartet, a Szappanopera, a Prah hosszú évek óta műsoron vannak Vincze János rendezésében, és nem csupán Pécsett.

– Az, hogy a Csirkefejet és a Szappanoperát máshol is színre vittem, nem kopírozás vagy a dolgok könnyebbik megragadása. Ezek a dolgok elevenek maradtak, a művek majdnem ugyanarról szólnak most is, mint megszületésükkor. Valaha Kornis Halleluja című darabjának rendezésével vétettem észre magamat, és már abból is az derült ki, hogy a rendszerváltás egy nagy katyvasz. Aztán jött Nádas Péter Találkozásokja, meg a Csirkefej – számomra ezek az „apanélküliség” trilógiájává álltak össze, és mindez valahogy összefüggött a létező szocializmus bukásával is. A kérdés az volt, innen hová vezet az út? A Kvartettből megtudhattuk, hogy nem nagyon vezet sehová. A bemutatásakor, vagyis 1997-ben Koltai Tamás azt írta, hogy ez egy „zeitstück-darab”, de félő, hogy nagyon sokáig aktuális marad. Igaza lett, a mai Kvartett-előadásokban, túl a 175.-en, pont ez a kilátástalanság van benne, hogy hol is tartunk ma, húsz évvel a változások után.

Vincze János azt látja, hogy bár másutt is meg-megjelennek kortárs darabok a színen, ez mintha afféle kötelező feladat lenne, amit le kell tudni.

– Mi tényleg gondozzuk az előadásainkat, megpróbáljuk őket hosszabban életben tartani, máshová is elvinni őket. A helyzet ugyanis az, hogy míg Németországban például a kortárs színművek özöne kerül bemutatásra, a magyar színházakban – a hagyományokból fakadóan – sokkal patetikusabb a darabokhoz való viszony, mintha csak súlyos, lehetőleg nemzeti ügyeket taglaló művek érnének valamit; ám ezek sokkal kevésbé épülnek be a napi gondolkodásba, mint a kortárs. Szerintem egyébként a görög dráma kortársi színház volt a maga idejében, sőt Shakespeare is.

A folytatás egyelőre még titok, a keresgélés folyik.

– Az a baj, hogy azt azért kevesen merik, hogy nagy, éles reflektorral menjenek rá arra, ami most van. Nálam ez úgy működik, hogy miközben olvasok egy darabot, egyszer csak jön egy gyomorszájba vágó ütés. Ilyenkor szoktam azt gondolni, ha én ezt érzem, akkor a néző is érezni fogja. Akkor érdemes megrendezni.