cikkek ::
A bizonytalanság biztossága. Beszélgetés Bertók Lászlóval, Pécs Kossuth-díjas költőjével
2004
Nagyon régóta érett, azt ne mondjam: váratott magára. Március 15-e óta ismét van Kossuth-díjas (élő) költője Pécsnek, Bertók László. Amikor a díj átvétele után egy nappal lakásán beszélgetünk, a telefon kétpercenként csörög, közeli és távoli ismerősök gratulálnak, jön a táviratos postás. Az asztalon ott áll elegáns fadobozban az oszlopon Kossuthot formázó (de kissé jogarra is emlékeztető) díj, az odaítélést tanúsító kártyácskával, amin – bármilyen groteszk – az áll: érvényes a visszavonásig. Talán azt jelzi, amiről Bertók László versei (is) szólnak – e világban semmi se végérvényes, semmi se fürkészhető ki teljesen.
– Bármennyire is csekély fantáziára vall, elsőre mégis csak azt kell megkérdezzem: mit szólt az elismeréshez, milyen volt ma reggel felébredni?
– Mit tudjak erre felelni, mint azt, hogy örültem. Minden elismerésnek örül az ember, hát még egy ilyen nagynak... Az biztos, hogy erre „készülni” nem lehet, amikor verset írok, minden ilyesmi messze van. Az igazság szerint az egyik internetes honlapon már három hete megjelent a nevem, mint leendő Kossuth-díjas, de aztán jöttek a hírek, hogy a „Draskovics-csomaggal” a díjak számát is megnyirbálják, szóval mégse lehetett biztosat tudni. Hát, megvan. Abban bizakodom, hogy talán még ezek után is tudok majd jó verset írni...
– Tizenegy éves kora óta költ, gimnazistaként jelentek meg első művei a pécsi folyóiratban, a Dunántúlban, 1953-ban. Vajon mennyiben változott meg az eltelt évtizedek alatt a költészetről, a versről való gondolkodása?
– Hadd kezdjem azzal, hogy én nagyon messziről jöttem. Véséről, egy kis somogyi faluból, parasztcsaládból, ahol én voltam az első, aki tovább tanulhatott. Aztán, az érettségi után egy évvel elvitt az ÁVH, nyolc hónapra ítéltek el. Akkor anyám azt mondta: ha becsuknak a verseid miatt, ne írjál verseket! De 1958 őszétől már újra írtam. Ha úgy tetszik, makacs voltam, igenis meg akartam csinálni, amit csak én tudok. Ez egyébként máig tart, ma is azt képzelem néha, hogy még csak most jön a java – nem adhatom alább.
– Az említett külső körülmények, de bizonyára az alkati adottságaim is okozták, hogy 40 és 50 éves korom között találtam meg a saját hangomat, akkorra mertem s tudtam eléggé szabad lenni. Az 1981-es, Tárgyak ideje című könyvem talán a fordulópont, s még inkább az azt követő 1985-ös, Hóból a lábnyom című válogatott kötetem. A magamra találásban nagyon nagy szerepe volt a pécsi irodalomnak, a Jelenkor műhelyének, Szederkényi Ervinnek, aki sokszor közölt, Csorba Győzőnek, aki mindig keményen és őszintén elmondta, mit gondol a verseimről, eleinte le is osztályozta őket.
– A díj odaítélésének indoklásában a magyar líra megújulásában játszott fontos szerepét említik. Mennyire volt tudatos ez?
– Az ilyesmi, legalábbis részemről, nem elhatározás kérdése. 1986. október 23-án írtam az első, 8 szótagos, a magyar ősi nyolcasra emlékeztető szonettemet, majd hirtelen tizenkettő ilyen szaladt ki belőlem. Aztán kilenc éven át írtam őket, miközben sok változáson mentek át, olyannyira, hogy egyszer csak „Bertók-szonettként” kezdték emlegetni a kritikusok. Kétszáznegyvenhárom jelent meg belőlük a Három az ötödiken című kötetemben 1995-ben. Csak később jöttem rá, hogy mért törtem össze a mondatokat, mért haraptam el a sorvégeket: ezek voltak a rendszerváltás évei. Bennem, mindnyájunkban olyan erők mozdultak meg, amikről korábban nem is tudtunk, és biztos, hogy mindezek feszültsége ott van a szonettekben. A mostani, a zárójelet, a kérdőjelet, egyebet felvonultató prózaversek háttere pedig talán az, hogy a szavak elvesztették az eredeti jelentésüket, s a valóságot legfeljebb csak körülírni lehet.
– A költői lét egészen bizonyosan életforma. Ami adatik, az a kegyelem pillanata, az ihlet, de ugyanakkor munka is. Ön miképp éli ezt meg?
– Azt hiszem, a költő valami miatt eredendően érzékenyebb, mint mások, azért ír verseket. Aztán előbb-utóbb eljut odáig, hogy nem tud meglenni nélküle. Úgy érzem, ahhoz, hogy egyben maradjak, megmaradhassak, verset kell írnom. Ez nem küldetés, világmegváltó szándék, inkább tudomásulvétel és megértésre való törekvés. A közelítés a mögötteshez és az örökös úton levés. Ezt élem, erről dadogok-beszélek. Úgy érzem, egy dolog, ami biztos: a bizonytalanság.
– Bármennyire is csekély fantáziára vall, elsőre mégis csak azt kell megkérdezzem: mit szólt az elismeréshez, milyen volt ma reggel felébredni?
– Mit tudjak erre felelni, mint azt, hogy örültem. Minden elismerésnek örül az ember, hát még egy ilyen nagynak... Az biztos, hogy erre „készülni” nem lehet, amikor verset írok, minden ilyesmi messze van. Az igazság szerint az egyik internetes honlapon már három hete megjelent a nevem, mint leendő Kossuth-díjas, de aztán jöttek a hírek, hogy a „Draskovics-csomaggal” a díjak számát is megnyirbálják, szóval mégse lehetett biztosat tudni. Hát, megvan. Abban bizakodom, hogy talán még ezek után is tudok majd jó verset írni...
– Tizenegy éves kora óta költ, gimnazistaként jelentek meg első művei a pécsi folyóiratban, a Dunántúlban, 1953-ban. Vajon mennyiben változott meg az eltelt évtizedek alatt a költészetről, a versről való gondolkodása?
– Hadd kezdjem azzal, hogy én nagyon messziről jöttem. Véséről, egy kis somogyi faluból, parasztcsaládból, ahol én voltam az első, aki tovább tanulhatott. Aztán, az érettségi után egy évvel elvitt az ÁVH, nyolc hónapra ítéltek el. Akkor anyám azt mondta: ha becsuknak a verseid miatt, ne írjál verseket! De 1958 őszétől már újra írtam. Ha úgy tetszik, makacs voltam, igenis meg akartam csinálni, amit csak én tudok. Ez egyébként máig tart, ma is azt képzelem néha, hogy még csak most jön a java – nem adhatom alább.
– Az említett külső körülmények, de bizonyára az alkati adottságaim is okozták, hogy 40 és 50 éves korom között találtam meg a saját hangomat, akkorra mertem s tudtam eléggé szabad lenni. Az 1981-es, Tárgyak ideje című könyvem talán a fordulópont, s még inkább az azt követő 1985-ös, Hóból a lábnyom című válogatott kötetem. A magamra találásban nagyon nagy szerepe volt a pécsi irodalomnak, a Jelenkor műhelyének, Szederkényi Ervinnek, aki sokszor közölt, Csorba Győzőnek, aki mindig keményen és őszintén elmondta, mit gondol a verseimről, eleinte le is osztályozta őket.
– A díj odaítélésének indoklásában a magyar líra megújulásában játszott fontos szerepét említik. Mennyire volt tudatos ez?
– Az ilyesmi, legalábbis részemről, nem elhatározás kérdése. 1986. október 23-án írtam az első, 8 szótagos, a magyar ősi nyolcasra emlékeztető szonettemet, majd hirtelen tizenkettő ilyen szaladt ki belőlem. Aztán kilenc éven át írtam őket, miközben sok változáson mentek át, olyannyira, hogy egyszer csak „Bertók-szonettként” kezdték emlegetni a kritikusok. Kétszáznegyvenhárom jelent meg belőlük a Három az ötödiken című kötetemben 1995-ben. Csak később jöttem rá, hogy mért törtem össze a mondatokat, mért haraptam el a sorvégeket: ezek voltak a rendszerváltás évei. Bennem, mindnyájunkban olyan erők mozdultak meg, amikről korábban nem is tudtunk, és biztos, hogy mindezek feszültsége ott van a szonettekben. A mostani, a zárójelet, a kérdőjelet, egyebet felvonultató prózaversek háttere pedig talán az, hogy a szavak elvesztették az eredeti jelentésüket, s a valóságot legfeljebb csak körülírni lehet.
– A költői lét egészen bizonyosan életforma. Ami adatik, az a kegyelem pillanata, az ihlet, de ugyanakkor munka is. Ön miképp éli ezt meg?
– Azt hiszem, a költő valami miatt eredendően érzékenyebb, mint mások, azért ír verseket. Aztán előbb-utóbb eljut odáig, hogy nem tud meglenni nélküle. Úgy érzem, ahhoz, hogy egyben maradjak, megmaradhassak, verset kell írnom. Ez nem küldetés, világmegváltó szándék, inkább tudomásulvétel és megértésre való törekvés. A közelítés a mögötteshez és az örökös úton levés. Ezt élem, erről dadogok-beszélek. Úgy érzem, egy dolog, ami biztos: a bizonytalanság.
