A Pécs/Sopianae Örökség Nonprofit Kft. vezetésének régi vágya látszik teljesülni, jelesül az, hogy az ókeresztény helyszíneket mai kulturális eseményekkel tegyék élővé. Ennek ékes példája a Rendhagyó olvasó/próba című felolvasó színházi sorozat, ami a héten kezdődött, méghozzá a Kolozsvárról érkezett, néhány hete József Attila-díjjal elismert Visky András darabjával. A Megöltem az anyámat, amit a Pécsi Nemzeti Színház művészei – Darabont Mikold, Szabó Vera, Herczeg Adrienn, Pál András, Urbán Tibor, Zayzon Zsolt – adtak elő, egyben magyarországi ősbemutató is volt.
Az 52 éves szerző hosszú évtizedek óta dolgozik dramaturgként, számos színdarab szerzője, közülük a legnépszerűbb, a Júlia évek óta fut sikerrel még Amerikában is.
Visky egyébként a magyarországi gyakorlattal ellentétben nem a szöveg-központú színházat szereti, és ebből a szempontból nagyon is híve a felolvasó színháznak, mivel ez minden esetben – valóban – próba: meg lehet tudni, mit bír el a szöveg, hol bicsaklik, hol kevés, hol sok.
– A drámáimat, amiket mindig felkérésre írok, addig nem is szeretem nyomtatásban megjelentetni, amíg nem szerepeltek színpadon. Számomra természetes, hogy a színészeimmel felolvastatom magamnak a szöveget, aztán folyamatosan beleírok, dolgozom rajta. És persze kérdezem tőlük, hogy mit tudnak hozzátenni, milyen meglátásaik, érzéseik vannak. Csak ezáltal lesz egy megírt műből igazi színházi szöveg, ha ez a beavatás megtörténik, ha látom, hogy ami a papíron jónak tűnt, előadva is működőképes.
Visky András ugyanakkor azt is tapasztalatból tudja már, hogy arra a kérdésre, hogy „És itt mit is akartál mondani...?”, sosem szabad válaszolni:
– Mindenre a szöveg kell választ adjon. Úgy kell venni, hogy a szerző nincs, nem él, halott. Elvégre efféle kérdést Szophoklésznek vagy Shakespeare-nek sem tehetünk fel. Igazából nem a szöveggel kell foglalkozni sosem, hanem egy előadás-gondolattal. Majd abban megtalálja a szöveg a maga feladatát és helyét.
A Megöltem az anyámat felolvasó színházi produkció rendezője, Füsti Molnár Éva a következőképp látja a műfaj helyzetét:
– A legfontosabb, hogy ismerjék meg, halljanak róla az emberek, hogy ilyen is van, még mielőtt valóban eljut a bemutatóig a mű. Meg lehet nézni, aztán lehet róla beszélgetni. Egy „itt és most” helyzetet lehet teremteni. Ami a rendezést illeti, hát az inkább csak elrendezés. Egy hangulatot lehet adni térben és látványban, a többi a színészek lelkére van bízva.
Pál András, a darab egyik szereplője az egyszeri lehetőség izgalmáról beszélt:
– Kétségtelen, az írónak és a darabnak ez a fajta megmutatkozás jó reklám. Ugyanakkor a színésznek komoly feladat, hiszen sokat-sokat kell olvasni, és mindig bennem van az érzés, hogy jobban is mehetett volna. De ezzel együtt roppant izgalmas is, elvégre egyszeri alkalomról van szó, ebből kell kihozni a legtökéletesebbet.