cikkek ::
Mensáros és Darvas pécsi rokona, a Béla
Gyűjtőfogház, 1958: együtt sok nagy név, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Göncz Árpád, Darvas Iván, Mensáros László. És még több névtelen, köztük a pécsi Weinhardt Béla, aki egy életre szóló barátságot kötött a színészekkel.
Weinhardt Béla a népi demokrácia elleni izgatásért és az AVH elleni erőszakért 3 év 6 hónapot kapott a forradalom leverése után. A pécsi börtönből 1957-ben előbb Márianosztrára vitték, majd egy év múlva a Gyűjtőfogházba, ahol több mint 2000 rab töltötte büntetését. Köztük két remek színész, Darvas Iván és Mensáros László. Már belakták az intézményt, sőt, olyan kegyben volt részük, hogy negyedévente összehozhattak egy börtönszínházi előadást. A villanyszerelő képzettségű Weinhardt Béla, aki amúgy a Játékárugyár munkása lett, itt is besegített: ő felelt a színpad világításáért.
– Először a fogházőröknek és családjuknak játszottak, majd azoknak az elítélteknek, akik dolgoztak és nem voltak büntetésben. Láthattunk Csehov-jelenetet, Darvas szavalt, az operaénekes Ilosfalvy Róbert pedig énekelt. Ez persze afféle ünnep volt a színészeknek is, mert amúgy Mensáros egy rádióalkatrészeket gyártó speciálüzemben tevékenykedett, Darvas Iván meg könyvtáros volt. Göncz ott tanult meg jól angolul és fordította le a Tövismadarak című regényt.
Mindez 1960-ig tartott, amikor is Weinhardt Béla is szabadult. Ám az emlékektől nem lehetett szabadulni, és mint utóbb kiderült, a barátságtól sem. De nem is akart senki. Különösen alakult a kapcsolata Mensáros Lászlóval, aki a börtön után előbb a Margitszigeti Nagyszállóban pincérkedett, majd Aczél utasítására Pécsre száműzték – hát hol húzta volna meg magát másutt, mint a régi rabtársnál, az időközben megházasodott Weinhardt Bélánál, a Doktor Sándor utcában?
– Mitagadás, ki-kimaradt éjszaka, nagy csavargó volt. Megesett, hogy minket ne zavarjon, a ház előtt, a járdán ücsörögve várta meg a reggelt. A feleségem főztjét, például a csülkös bablevest viszont nagyon kedvelte – mosolyog ma is a volt börtöntárs.
Aztán teltek az évek. Weinhardt Béla a Tüdőszanatóriumban kapott munkát, ahol 28 éven át dolgozott. De ha tehette, utazott Pestre, mert neki mindig volt jegye a legjobb előadásokra. A pénztárban csak úgy tudták, hogy majd jön érte Darvas vagy Mensáros „pécsi rokona, a Béla”.
– Darvas Ivánnal több ízben is beültünk a Vörösmarty Cukrászdába, büszke vagyok rá, hogy én hívhattam meg. Habos kávét kért mindig, kuglóffal. És eltársalogtunk kicsit a régi dolgokról. Más kérdés, hogy itthon, Pécsett mindent tudtak rólam, egy ízben, amikor még az építővállalatnál voltam, kifejezetten megfenyegettek, hogy ne találkozgassak – így mondta a III/III-as tiszt – „ ezekkel a hülye ripacsokkal, mert még visszakerülhetek”.
Erre szerencsére nem került sor, sokkal inkább arra, hogy Mensáros később visszatérő vendég lett a Tüdőszanatóriumban, eljött pihenni néhány napra.
– Nagyon szerették, ha jött. És ő is jól érezte magát. A Huszadik század című estjét is bemutatta ott. Akkor már újból elismert művész volt. Amikor Kossuth-díjat kapott, Aczél azt mondta neki: – Látja, olyan erősek vagyunk, hogy még az ellenséget is kitüntethetjük.
Ilyen idők voltak.
Weinhardt Béla a népi demokrácia elleni izgatásért és az AVH elleni erőszakért 3 év 6 hónapot kapott a forradalom leverése után. A pécsi börtönből 1957-ben előbb Márianosztrára vitték, majd egy év múlva a Gyűjtőfogházba, ahol több mint 2000 rab töltötte büntetését. Köztük két remek színész, Darvas Iván és Mensáros László. Már belakták az intézményt, sőt, olyan kegyben volt részük, hogy negyedévente összehozhattak egy börtönszínházi előadást. A villanyszerelő képzettségű Weinhardt Béla, aki amúgy a Játékárugyár munkása lett, itt is besegített: ő felelt a színpad világításáért.
– Először a fogházőröknek és családjuknak játszottak, majd azoknak az elítélteknek, akik dolgoztak és nem voltak büntetésben. Láthattunk Csehov-jelenetet, Darvas szavalt, az operaénekes Ilosfalvy Róbert pedig énekelt. Ez persze afféle ünnep volt a színészeknek is, mert amúgy Mensáros egy rádióalkatrészeket gyártó speciálüzemben tevékenykedett, Darvas Iván meg könyvtáros volt. Göncz ott tanult meg jól angolul és fordította le a Tövismadarak című regényt.
Mindez 1960-ig tartott, amikor is Weinhardt Béla is szabadult. Ám az emlékektől nem lehetett szabadulni, és mint utóbb kiderült, a barátságtól sem. De nem is akart senki. Különösen alakult a kapcsolata Mensáros Lászlóval, aki a börtön után előbb a Margitszigeti Nagyszállóban pincérkedett, majd Aczél utasítására Pécsre száműzték – hát hol húzta volna meg magát másutt, mint a régi rabtársnál, az időközben megházasodott Weinhardt Bélánál, a Doktor Sándor utcában?
– Mitagadás, ki-kimaradt éjszaka, nagy csavargó volt. Megesett, hogy minket ne zavarjon, a ház előtt, a járdán ücsörögve várta meg a reggelt. A feleségem főztjét, például a csülkös bablevest viszont nagyon kedvelte – mosolyog ma is a volt börtöntárs.
Aztán teltek az évek. Weinhardt Béla a Tüdőszanatóriumban kapott munkát, ahol 28 éven át dolgozott. De ha tehette, utazott Pestre, mert neki mindig volt jegye a legjobb előadásokra. A pénztárban csak úgy tudták, hogy majd jön érte Darvas vagy Mensáros „pécsi rokona, a Béla”.
– Darvas Ivánnal több ízben is beültünk a Vörösmarty Cukrászdába, büszke vagyok rá, hogy én hívhattam meg. Habos kávét kért mindig, kuglóffal. És eltársalogtunk kicsit a régi dolgokról. Más kérdés, hogy itthon, Pécsett mindent tudtak rólam, egy ízben, amikor még az építővállalatnál voltam, kifejezetten megfenyegettek, hogy ne találkozgassak – így mondta a III/III-as tiszt – „ ezekkel a hülye ripacsokkal, mert még visszakerülhetek”.
Erre szerencsére nem került sor, sokkal inkább arra, hogy Mensáros később visszatérő vendég lett a Tüdőszanatóriumban, eljött pihenni néhány napra.
– Nagyon szerették, ha jött. És ő is jól érezte magát. A Huszadik század című estjét is bemutatta ott. Akkor már újból elismert művész volt. Amikor Kossuth-díjat kapott, Aczél azt mondta neki: – Látja, olyan erősek vagyunk, hogy még az ellenséget is kitüntethetjük.
Ilyen idők voltak.
