Negyedszázad alatt a világ zenei életének egyik meghatározó együttese lett a Budapesti Fesztiválzenekar, amely kedden adott nagy sikerű koncertet a PTE Szigeti úti aulájában. Fischer Iván alapító-karmester a próba utáni szünetben avatott be néhány műhelytitokba.

– Pár napja, egészen pontosan december 26-án volt 25 éves a Budapesti Fesztiválzenekar. Nehéz volt-e akkoriban, tehát 1983-ban az alapítás, illetve ma belefogna-e újból?
– Én soha nem éreztem nehéznek egy zenekart elindítani. Ha valamilyen zenei igény miatt szükség lenne rá, lehet, hogy ma is belevágnék. Mert önmagában egy új zenekart alapítani nem jelent túl nagy problémát. Az a nehéz, hogy aztán az jól és szépen szóljon. A kemény munka, a temérdek próba, amelyek során valójában létrejön maga az együttes. Mert azt nem adják könnyen, hogy megszülessen egy szép hangzás. Tehát az alapításnál lényegesebben nehezebb volt az a mindennapi munka, ami 25 éve tart.

– Zenekari eszményképe bizonyára egybeesik azzal, amilyenné a Fesztiválzenekart formálta. Hogyan jellemezné 2009-ben a zenekart?
– A rugalmas és felszabadult muzsikálás híve vagyok. Ami az érdekes koncertet megkülönbözteti az unalmastól, az a muzikalitás, ami árad egy együttesből. Ha ezt megérezzük, az sokkal izgalmasabb, mintha egy pontosan beprogramozott előadást hallunk.

– Szép születésnapi ajándék volt a londoni Gramophone világranglistáján „elért” 9. hely. Mit jelent ez az önök számára? És vajon Fischer Ivánnak van-e egy hasonló, magánlistája?
– Az attól függ, mi alapján történik a szavazás, mert szerintem ez a megtisztelő sorrend egy bizonyos átlagot jelöl. Ugyanis, ha azt nézzük, hogy ki játszik legjobban Mozartot, akkor lehet, hogy a Bécsi Filharmonikus Zenekart raknám az élre; de ha az a kérdés, ki játszik legjobban modern műveket, akkor messze lemaradnának a Chicagói Szimfonikusok mögött. Ezért szerintem az első 10 sorrendje egy adott feladattól is függhet. A Fesztiválzenekarnak vannak gyenge pontjai és vannak nagyon nagy erényei. Ha például úgy merülne fel a kérdés, hogy melyik zenekar játszik a legnagyobb átéléssel, odaadással és kollektív muzikalitással, akkor lehet, hogy a Fesztiválzenekar a legelső helyre kerülne – legalábbis az én mércém szerint.

– Lehet-e ezt az elismertséget fokozni? Esetleg a jövőben megcélozni a képzeletbeli első három hely valamelyikét?
– Nem tudom, mert azért sokat számít a patina. Az élre került zenekarok híres, régi együttesek, és nem csak azért, mert 100 vagy 150 évesek. Eleve megszoktuk, hogy Bécsi Filharmonikusok vagy a Berlini Filharmonikusok neve rangot jelent, aminek sok konzekvenciája van. Náluk kopogtatnak a tehetséges ifjú muzsikusok, ami által ezek a zenekarok folyamatosan feltöltődnek. Velük koncerteznek a világ legjobbjai. Számomra azt elérni, hogy egy kis zenekar egy pici országból betörjön ebbe a 10-es listába, önmagában is csoda, és ennél többre nem kell vágyakozni. Mert valljuk be, egy szinte ismeretlen együttesről van szó. Összehasonlítva, ezek között a nagy zenekarok között a Fesztiválzenekar még csak egy kisbaba, legfeljebb egy óvodás.

– Beszéljünk kicsit Pécsről. Milyen a kapcsolatuk a várossal, illetve mennyire ró a zenekarra plusz feladatot, hogy nem koncertteremben lépnek fel, hanem egyetemi aulában?
– Mindig szívesen jövünk Pécsre. A helyszínnél meg, azt hiszem, sokkal fontosabbak az emberek, akiknek játszunk. Mindig azt éreztem, hogy az itteni közönség nagyon mélyen és őszintén értékeli a zenét. De nagyon örülünk annak, hogy lesz koncertterem, és drukkolunk, hogy minden rendben menjen az építéssel. Várjuk, hogy majd ott is a közönség elé léphessünk.