Nemere István valószínűleg világrekorder író: hamarosan a boltokba került az 500. könyve. De nem él a számok bűvöletében. Dolgozik tovább.

- A születési rovatba azt kell beírnia, hogy Pécs...
– Nem érzem tehernek. Sajnos, kétévesen elkerültem a városból a háború utáni történelmi események jóvoltából. Addig viszont a Hotel Kikeletben éltünk, aminek anyai nagyapám volt a bérlője, miként egy ideig a Nádor Szállónak is. Úgyhogy életem első élményei, haloványan megmaradt képei ehhez a szállóhoz kötődnek. Alapvetően nem rossz kezdet.
– Most viszonyt egy tanyán él, Kecskemét mellett. Jót tesz ez a helyszín az írói létnek?
– Mindig is vidéki ember voltam, egy napot sem éltem a fővárosban, úgyhogy nem volt éles váltás Esztergomhoz képest, ahol előzőleg laktam. Ami meg az író életformát illeti: meg kell lennie a napi 35-40 ezer karakternek, és akkor minden rendben van.
– Avasson már be egy napjába!
– Pacsirta vagyok, reggel 6-kor már ott ülök a gép előtt. Dolgozom kora délutánig, amíg, ugye, fog az agy. Aztán jöhet egy nagy séta, egy kis favágás, olvasás, esetleg egy-egy cikk megírása. Este némi tévé, de inkább megint olvasok, készülök elő a következő munkákra. Szépirodalomra, megvallom, szinte semmi időm nem jut. Fél 11-kor aztán lefekszem, mert reggel kelni kell. Szóval, ilyen szempontból meglehetősen unalmas ember vagyok.
– Ki, mi dönti el, hogy miről ír?
– Nyolcvan százalékban én, a saját ötleteimet dolgozom fel. Egyszer-egyszer ráfázom, de amúgy meg eléggé témaérzékeny vagyok. Sokszor pedig a kiadó bíz meg a munkával, de csak olyasmit vállalok el, amiben látok fantáziát, ami akár nekem is eszembe juthatott volna.
– Ötszáz könyv – irtóztató számnak tűnik. Emlékszik minden egyes darabra?
– Bevallom, hogy a régiekre egyre nehezebben, nem mindig ugrik be, hogy a cím mögött mi volt a tartalom. De igazság szerint sok könnyed munka volt ezek között, például a női név alatt kiadott szerelmes regények, ezeknek a száma is több, mint 40. Ezek azért olyanok, hogyha nem is teljesen egy kaptafára készülnek, de nem kell sokat ücsörögni felettük.
– Akkor úgy kérdezem: mi az, amire biztosan emlékszik, mi a kedvence?
– Az ifjúságiak közül mindenképp kiemelném a Fantasztikus nagynénit, ami sok kiadást ért meg, film is készült belőle. Aztán az igazán komolynak gondolom a Hegy című regényt, vagy a Kiáltott csönd című kötetet, ami egy agysérült kisfiúról szól. Természetesen nem feledkezhetek meg a sci-fikről sem, itt a Terra című regényem érdemel említést, ami 10 ezer év múlva játszódik, és a Föld már csak egy régi mítosz.
– Még egyszer vissza a munkamódszeréhez: szükséges az íráshoz ihlet?
– Azt szoktam mondani, hogy az ihlet a lusta írók ürügye. Elismerem, a költészethez kell valami plusz, tényleg. De a prózaíró az agyát használja elsősorban és a fenekét, amin munka közben ül. Nézze, van, aki gyorsan ír, van, aki lassan; van, aki gyorsan ír jót és van, aki gyorsan ír rosszat; van, aki lassan ír jót és van, aki lassan ír rosszat. Adottság kérdése az egész. Nekem ez már életsítlus.
– Több könyvön dolgozik egyszerre?
– Nem. Egyet írok, akkor az „a” könyv. De már, mint mondtam, készítem elő a másodikat, a harmadikat, a negyediket, és gondolkodom az ötödiken, a hatodikon, a hetediken. Így nem gond, ha egyik nap délután ötkor befejezem az egyik kötetet, másnap reggel hatkor el tudom kezdeni a következőt. Nincs elvesztegetett idő.
– A Nemere név már garancia a sikerhez?
– Nem akarok szerénytelen lenni: igen. De ebben 35 év munkája van benne. Van úgy, hogy egyenesen a nyomdába küldöm a kéziratot, nem is olvassák a kiadóban.