cikkek ::
Kárpátalji színészek keserves szépélete
2008
A kárpátaljai társulat rendszeres pécsi vendég. A napokban Háy János A Pityu bácsi fia című drámáját adták elő három este során.
A színész a minden. Szó szerint: amikor nem játszik, akkor díszletet ácsol, színpadot épít, kellékekkel szaladgál, szervez. A Kárpátalján pontosan 15 éve alakult Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház munkatársainak sose volt könnyű dolga – és ma sincs. Egyetlen dolog viszi előre a munkát, és ebben mélységesen egyetértenek: a hit, az abban való hit, hogy fontos, amit csinálnak.
– Itt tényleg minden közös – mondja Szűcs Nelli, az egyik alapító tag, aki két kollégájával együtt ugyan már debreceni színész, de amikor tud, utazik a beregszásziakkal. – Mindenki csinál mindent, ami azt eredményezi, hogy különös szeretettel állunk az előadáshoz, mert ezek a befektetett plusz energiák ott maradnak a színpadon, ez biztos. Nem hinném, hogy jobb színészek lennénk, mint bárki más, csak ha magadnak készíted elő a terepet, az olyan, mint a gólya, aki megrakja a fészkét. Ebben az eltelt tizenöt évben több időt töltöttünk együtt, mint korábban a szüleinkkel vagy mostanság a gyerekeinkkel.
Az egykori Oroszlán Szálló patinás épülete, amit az ukrán-magyar államközi szerződés értelmében színházként megkaptak, romokban hevert. Micsoda öröm volt, amikor bekötötték a gázt, lett fűtés, nem hidegben kellett játszani. A tető most sem tökéletes, ha nagyobb hó jön, le kell söpörni a padlásról az égi áldást.
De a legfontosabb, hogy játszanak – játszhatnak. Mára van egy hatvan főt befogadó kamaratermük és a nagyszínházba beférnek 250-en. Havi 3-4 előadást tartanak otthon, tájolnak is, amikor csak lehet, és a fennmaradó időben meg utaznak, szinte folyamatosan, hogy megkeressék a fizetésüket.
Rácz József, aki a fiatalabb generációhoz tartozik, játszik a Doktor Zsivágóban, a Liliomfiban többek között, a Harmadik Színházban „csak” díszletezett:
– Az otthoni kultúrpolitikusok persze örülnek, ha sikerről érkezik hír, elhozunk innen-onnan egy-egy díjat, de segíteni alig tudnak valamit. Jó, ha összejön egy 20 ezer forintnyi fizetés. Ezért is vagyunk úton állandóan, ami jó is, meg rossz is. Tavaly voltunk Svédországban, 8 előadást tartottunk, de mielőtt bárki azt hinné, hogy ez nagy fogás volt, jelzem, fejenként 150 eurót kerestünk.
Egy ősrégi Ikarusszal érkeztek Pécsre is, ami egy kis színház önmagában is: a „vándorszínészek” mellett ide kell beférjen a díszlet, a jelmez, minden. Sokan már a gyerekeket is hozzák magukkal, így lesz együtt a család. A kicsiket szép lassan be is építik a darabba, így az utánpótlással sincs gond.
– Néha feltesszük magunknak a kérdést, meddig lehet ezt így csinálni? Ideiglenesen 15 éve így megy már. Aztán ki tudja, hátha van még benne egy jó 20 év... – mosolyodik el Rácz József.
És siet vissza a többiekhez, ládákat pakolnak. A Pityu bácsi fia díszletéhez.
A színész a minden. Szó szerint: amikor nem játszik, akkor díszletet ácsol, színpadot épít, kellékekkel szaladgál, szervez. A Kárpátalján pontosan 15 éve alakult Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház munkatársainak sose volt könnyű dolga – és ma sincs. Egyetlen dolog viszi előre a munkát, és ebben mélységesen egyetértenek: a hit, az abban való hit, hogy fontos, amit csinálnak.
– Itt tényleg minden közös – mondja Szűcs Nelli, az egyik alapító tag, aki két kollégájával együtt ugyan már debreceni színész, de amikor tud, utazik a beregszásziakkal. – Mindenki csinál mindent, ami azt eredményezi, hogy különös szeretettel állunk az előadáshoz, mert ezek a befektetett plusz energiák ott maradnak a színpadon, ez biztos. Nem hinném, hogy jobb színészek lennénk, mint bárki más, csak ha magadnak készíted elő a terepet, az olyan, mint a gólya, aki megrakja a fészkét. Ebben az eltelt tizenöt évben több időt töltöttünk együtt, mint korábban a szüleinkkel vagy mostanság a gyerekeinkkel.
Az egykori Oroszlán Szálló patinás épülete, amit az ukrán-magyar államközi szerződés értelmében színházként megkaptak, romokban hevert. Micsoda öröm volt, amikor bekötötték a gázt, lett fűtés, nem hidegben kellett játszani. A tető most sem tökéletes, ha nagyobb hó jön, le kell söpörni a padlásról az égi áldást.
De a legfontosabb, hogy játszanak – játszhatnak. Mára van egy hatvan főt befogadó kamaratermük és a nagyszínházba beférnek 250-en. Havi 3-4 előadást tartanak otthon, tájolnak is, amikor csak lehet, és a fennmaradó időben meg utaznak, szinte folyamatosan, hogy megkeressék a fizetésüket.
Rácz József, aki a fiatalabb generációhoz tartozik, játszik a Doktor Zsivágóban, a Liliomfiban többek között, a Harmadik Színházban „csak” díszletezett:
– Az otthoni kultúrpolitikusok persze örülnek, ha sikerről érkezik hír, elhozunk innen-onnan egy-egy díjat, de segíteni alig tudnak valamit. Jó, ha összejön egy 20 ezer forintnyi fizetés. Ezért is vagyunk úton állandóan, ami jó is, meg rossz is. Tavaly voltunk Svédországban, 8 előadást tartottunk, de mielőtt bárki azt hinné, hogy ez nagy fogás volt, jelzem, fejenként 150 eurót kerestünk.
Egy ősrégi Ikarusszal érkeztek Pécsre is, ami egy kis színház önmagában is: a „vándorszínészek” mellett ide kell beférjen a díszlet, a jelmez, minden. Sokan már a gyerekeket is hozzák magukkal, így lesz együtt a család. A kicsiket szép lassan be is építik a darabba, így az utánpótlással sincs gond.
– Néha feltesszük magunknak a kérdést, meddig lehet ezt így csinálni? Ideiglenesen 15 éve így megy már. Aztán ki tudja, hátha van még benne egy jó 20 év... – mosolyodik el Rácz József.
És siet vissza a többiekhez, ládákat pakolnak. A Pityu bácsi fia díszletéhez.
