Magyar, de Líbiában született, az USA-ban nőtt fel, majd beutazta az egész világot, könyveket írt. Amikor hazatelepülésre szánta el magát, nem volt vitás: Pécsre jön.

David Rozgonyi, vagyis Rozgonyi Dávid szülei Miskolcról mentek ki dolgozni az afrikai országba, ahonnan már nem tértek haza: rövid németországi kitérő után az USA-ban telepedtek le, Új-Mexikóban, majd Texasban. Ám a fiatalember alig cseperedett fel, innen is továbbállt, a „szomszédos” Ausztráliába ment, ahol 15-20 éves kora között élt, majd visszatért Coloradóba. Ahogy viccesen meg is jegyezte:
– A csomagolás eléggé megy nekem.
Mindebből azt szűrhetnénk le első olvasatra, hogy Rozgonyi Dávid számára az élet nem más, mint egy nagy kaland, sok utazással. Ez igaz, ám mindez csak az alap.
– Mint minden fiatalember, én is azon töprengtem tizennyolc évesen, mi legyen velem, hová férek be? Ekkor kezdtem el utazgatni, és még egyáltalán nem írtam. Mintegy huszonöt éves koromig tartott, mert úgy igazából még nem tudtam, miért is csinálom. Valami űzött, hogy minél többet lássak, „vad” helyeket, mert azt meg éreztem, hogy ezek mind formálnak valamilyen módon.
Az írás, amikor megjelent az életében, alapvetően terápia volt – bár szerinte a legtöbb író esetében az. Nehezére esett szóban beszámolni az ismerősöknek, barátoknak arról, amit látott, érzett, ám leírva jobban ment.
– Rövid kis mesék lettek ebből, és ahogy élményeimet, a gondolataimat rögzítettem, lassan arra is kezdtem rájönni, miképp is működik a világ.
Rozgonyi Dávid Ázsiában érzi magát igazán otthon.
– Például Mianmar, a valahai Burma csodás hely. Ott még vannak igazi emberi energiák, amik képesek hatni. A barátság, az emberi viszonyok egészen máshogyan működnek, és ezek engem nagyon megérintettek. Ha utazom egy zsúfolt buszon, szeretek körbenézni az útitársaimon, és arra gondolni, hogy egyek vagyunk, egyformák, ők voltaképp a bátyáim. Az érdekes az, hogy sokan mondták már, ez átsüt az írásaimon is.
Az utazó többnyire nagyon szerényen, egyedül megy mindenhová:
– Elmegyek Kambodzsába, mondhatni azért, hogy egy kicsit kambodzsai legyek. Ülök valaki mellett, eszem valaki mellett, alszom valaki mellett. Ebből sokkal többet hozok haza, és az ő életüket sem dúlom fel a turistáskodásommal. Tudom, hogy sose leszek olyan, mint egy kambodzsai, de ezt a hozzáállást a helyiek nagyon értékelik.
Rozgonyinak 10 év Colorado után végképp elege lett Amerikából.
– Kifejezetten rosszul éreztük ott magunkat, zavart, ahogyan az USA viselkedik, és nem akartuk, hogy mi nevünkben is csinálják, amit csinálnak. Mit hallottam folyton? Hogy 4000 amerikai halt meg Irakban. Holott azt kellett volna bemondani minden nap, hogy összesen 104 ember veszett oda. Mindenki számít! Én ezt a fajta gondolkozást kultiválom, bár lehet, hogy kicsit naiv vagyok.
2007-ben feleségével – aki mostantájt szintén első regényén dolgozik – együtt bejárta Magyarországot, új otthon után kutatva. A „versenyt” Pécs nyerte.
– Ennek a városnak is különös energiája van. Úgy döntöttünk, itt lesz otthonunk. Feleségem lelkesedése jeléül hivatalosan is megváltoztatta a nevét Elisabethről Erzsébetre. Ami még érdekes, hogy a bátyám is hazaköltözött tavaly, csak ő Miskolcra.
A pécsi, belvárosi lakásban csöndes élet folyik: a két író saját laptopján dolgozik, megisznak egy-egy kávét, majd folytatják a munkát. Rozgonyi Dávid, legutóbbi kötete, a Kecskefák sikere után most Kambodzsáról szóló könyvén dolgozik, ami egy 600 oldalas regény. Aztán Bangkokról készül írni, de ehhez előbb oda kell majd utaznia. Még nem tudja, pontosan mikor, mennyi időre, az is lehet, egy egész évet szán rá.
Csak egy biztos: utána már Pécsre jön haza.