Mikes Kelemen azt írja, két nap lóháton, hogy Konstantinápolyból (Isztambul) el lehessen jutni Rodostóba (Tekirdağ). Ma ez szűk két óra autóval. De mást is találunk itt, mint hajdan a bujdosó kurucok.

Kicsit persze utánanéz az ember... Akkor, vagyis 1720-ban a városka szélén, az örmények utcájában ürítettek ki 24 házat a magyar fejedelem és kísérete számára (voltaképp egyfajta kitelepítésről volt szó). Most már a várostábla is sokkoló, ugyanis Törökországban mindenütt feltüntetik a lakosok számát: ami 134 000. Nem kevés. A leírás szerint kikötő- és iparváros. Ez hamar bizonyosságot is nyer, a zegzugos belvárost leszámítva ugyanis csak ütött-kopott betonkolosszusok magasodnak mindenfelé, meglehetős rendetlenségben.
– Rakocsi müzezi? – mindenki tudja, merre van a múzeum, aztán heves török magyarázatba fognak. A rendőrnek papírja is van, lerajzolja: fent a hegyen. Persze, a „hegyen” is mást jelent ma már, mint majd' háromszáz éve. A tengerparti domboldal végül is – hol másutt? – a Magyar utcában felfénylik a Rákóczi-ház. Az egykori kolóniából csak ez az egy épület maradt fenn, ami afféle fogadópalotaként szolgált, tehát lakni itt nem lakott senki.
Elmúlt reggeli kilenc, de a múzeum zárva. A szomszédos panzió tulaja az ajtóban unatkozik, próbál segíteni. Odamegy, bekopog, rikolt valamit törökül. Semmi. Mutatja a telefonszámot, próbálkozzam. Megteszem, mire török üzenetrögzítő felel.
Csalódottan ballagok visszafelé az autóhoz, amikor sietős léptű férfi szólít meg magyarul:
– A múzeumba akarsz jönni?
Kiderül, ő Ali Kabul, a rodostói Rákóczi Múzeum egyszemélyes mindenese. Ezért is késett, mert be kellett ugrania a hivatalba ügyet intézni, és mint tudjuk, az időrabló dolog.
Ali magas, vigyori úriember, és szinte tökéletesen beszéli a nyelvünket.
– Amikor 1981-ban a magyar állam felújította a házat, én is itt dolgoztam a munkásokkal, magyar mérnökökkel. Tőlük kezdtem el magyarul tanulni. Amikor megnyílt a múzeum, kerestek egy állandó munkatársat. Megkérdezték, vállalom-e... Manapság már nyugdíjasként végzem a munkát.
A ház maga eszenciája annak, hogyan is nézhetett ki a bujdosó magyarok lakhelye – amit egyébként sok kurucvezér igen megkedvelt, a fejedelem emlékirataiból és Mikes feljegyzéseiből is tudjuk, hogy jócskán akadtak, akik remekül szórakoztak Rodostóban, és nem is nagyon vágyakoztak vissza háborúzni... A padlásszoba Mikes írószobájaként van berendezve, de biztos, hogy ez sem itt volt, ám mindenesetre a tengerre néz, tehát hangulatilag tökéletesen kielégítő.
A múzeum a Külügyminisztérium fenntartásában áll, Kabul úr tiszteletdíja mellett évente – az aktuális reparálásoktól függően – 8-10 ezer dollárba kerül. Bevételt nem nagyon termel, aminek egyrészt oka a szerény 2 lírás belépő (kb. 320 forint – más idegenforgalmi helyeken 10 líra alatt nem nagyon van jegy), meg hát az utóbbi években jócskán megcsappant a magyar látogatói létszám.
– Úgy évi 1200-1500 fő a jellemző – mondja a gondnok, miután megkezdte a szellőztetést és sebtében rendet rakott a korai vendég érkezésének örömére. – Tény, hogy a magyar turisták már leginkább repülővel jönnek Törökországba, és rögtön a tengerpartra. Régebben, az isztambuli buszos túráknak természetes velejárója volt a rodostói kirándulás.
Érdekes viszont, amit mond, nevezetesen, hogy sok török is betér ide: ismerik a Rákóczi-legendát, mi több – szinte hihetetlen –, az iskolában is tanulnak a magyar fejedelemről, aki kereken 15 évet töltött itt reménytelen várakozásban.
Nézem a ház lépcsőjéről a tengert, egy hatalmas hajó úszik el előttem. Eszembe jut Lévay József szép verse Mikesről: „Egyedül hallgatom tenger mormolását...” – és tényleg, én is azt érzem, hogy egyedül vagyok – legalábbis mint látogató. De hát csak jön még majd valaki ma.Vagy holnap...