„Életöm istóriája mög más ögyebek” – áll egy éppen 70 éve született írás címeként egy megsárgult lapú füzetben. Illés András vetette papírra gyöngyírással, petőfis verseléssel, őző-tájszólással élete folyását, sok humorral, anekdotával fűszerezve. A szerző bizonyosan élt, műve azonban máig titok volt.

Illés András unokája, Csepeli Józsefné már majdnem eltüzelte a kallódó füzetet, amikor férje belepislantott, és a sűrű, valószínűleg tollszárral rót írás már látványában is megfogta. Hát még amit a sorokból, azaz a számozott „levelekből” kiolvasott: egy eleven, vérbő történetet egy évszázaddal korábbról. A mese szerint dunántúli árvagyerekként találnak rá Fűzfa Andrásra, aki azonban felcseperedvén főképp a mezőgazdaság iránt érdeklődik leginkább:
„Szegény noha szőllőm! Elbánt a jég vele.
Mint hadi zászló, tépett a levele!
Szöme töpörödött, mint nagyanyám képe,
Oda van szüvemnek mindön reménysége.”
De mivel csavaros észjárású, odáig viszi, hogy megválasztják követnek, azaz képviselőnek.
„Fél decit bevágva, Pestnek nekivágtam.
Majdnem térdig kopott el a lábam szára,
Mire rátaláltam az új országházra.
Nagy melák ház, van rajta ablak 600 is,
Kapujában áll egy cifra generális.”
A gazdálkodó András főképp az adókkal nincs kibékülve, ahogy azt magának Bethlen István miniszterelnöknek fel is panaszolja. A grófot így festi le:
„Merthogy ránéztiben vékonyszáru legény,
Osztán ollan száraz, mint a keszek, szögény.
A feje tetén haja egy száll sincsen,
Ahelött ünéki órt adott az Isten.”
A lényeg persze az, hogy eligazítja a faluja sorsát, és otthon aztán nagy ünneplés lészen, amiért András bácsi (elvégre a mese végére kissé megöregedett) sikerrel járt követségben Pesten.
No de ki lehet a szerző? A családtagok szinte semmit se tudnak róla, hiszen Illés András utolsó, hetedik gyermeke volt Illés József, aki szintén későn házasodott, így lánya, Csepeli Józsefné nem ismerte nagyapját, sőt, Jágonakra – ami 1974-ig Baranya megyében volt, ma Tolna – is csak ünnepekre, Mindenszentekre járt vissza Pécsről. A temetőben a régi síron már alig lehet kisillabizálni az évszámot, ami Illés András neve alatt állt: 1878-1952. Tehát az 1934-ben szerzett históriát meglett fejjel, 56 évesen írta. Ám hogy írta, soha senki nem tudta. Se előtte, se utána írni nem látta senki.
Ma Jágonakon már kevés olyan öreg él, aki személyesen ismerte még Illés Andrást. A 77 éves Holovitz Emil csak annyit tud mondani, hogy szegény ember volt, olyannyira, hogy amikor fairtás volt, Illés András még a gyökereket is kiásta a földből, hogy legyen tüzelője. Rémlik neki, hogy az író bátyja zenélt, de mint utóbb kiderül, maga Illés András is játszott hegedűn, trombitán.
Néhány házzal odébb lakik a falu legidősebb embere, a fürge járású, 82 éves Máté Antal. Ő gyerekként sokat járt Illéséknél:
– Földműves volt. Nagy állatja nem volt, csak egy-két disznó meg baromfi.
– Van-e tudomása arról, hogy írt volna?
– Nem. De még arra sem emlékszem, hogy könyv lett volna a házában. Az igaz, hogy jópofa, viccelős ember volt. Néha mesélt a régi időkről.
– Tájszólásban beszélt?
– Nem. Rendesen, mint bárki más.
– Lehet-e tudni, hogy mi volt ő fiatalon, történtek-e vele érdekes dolgok?
– Én nem tudok róla. De nem hinném, hogy képviselő lett volna...
Egyszóval tényként marad a mű maga. Álljon itt a végén a szerző búcsúszava:
„De miképpen citerányi se löhet citera nékü,
Azonképpen darányi se löhet bor mög nóta nékü.
Bort majd csak ad az Isten.
Nótát mög ehun adok én.”