Karácsony táján majdnem úgy viselkedünk, ahogy egész évben kellene: hirtelen feltámad bennünk a szeretet, de legalábbis a lelkiismeret-furdalás, a nálunk szerencsétlenebb, elesettebb, sorskivetettebb embertársaink iránt, akik egy nagyon furcsa szóval felebarátaink. Vannak köztük szegények, és vannak a legszegényebbek, akiknek semmijük-senkijük nincs. Lehet, a saját hibájukból jórészt, de ez pillanatnyi helyzetüket nem befolyásolja. Legtöbbjük számára az olyan kifejezések mint „karácsony”, „újév” nem sokat jelentenek – egyet bizonyára nem: jót.

Az első nagyobb akció, ahol a városi hajléktalanok karácsony címén összegyűlnek, az önkormányzat és a máltaiak közös ünnepsége. A Centrum Áruház parkolója mellett felállított sátorban, ahol egy hónapon át ajándékokat lehetett vásárolni, most virsliért, bejgliért, forró teáért, kisebb-nagyobb elemózsiás csomagokért, ruháért tolong a több száz emberből álló rongyos, viharvert sereg: így, összegyűlve úgy festenek, mintha a valahai, nyomorúságos időket idéző filmben statisztálnának. Pedig ők saját, mostani élettörténetükben játszanak főszerepet.
Már cihelődnek, a szervezők rakosgatják össze a padokat, a sátor végében a közterület-felügyelők kapnak ajándékot a város jegyzőasszonyától, amikor egy idős asszony még mindig ott áll a placc közepén, üres kólásüvegekbe tölteti ki magának az utolsó csepp teát is.
– Olyan finom – dugdossa bele a szatyrába.
– Mama, kéri még ezt a kis zsemlét? – a rendrakók láthatólag minél előbb szeretnének megszabadulni az utolsó morzsától is, menni haza, fenyőt díszíteni.
Megszólítom az asszonyt. Mariann néninek nevezi magát, 72 éves. Mosolyogva válaszol.
– Drágám, hova megyek? Le szoktam járni a vasúti váróba, de ma este azt is korábban bezárják. Van egy picike lakásom, az is valami, de tudja, nincs benne semmilyen fűtés. Sose vagyok kialudva, mert a fél éjszakát úgy töltöm, hogy fázom. Egyedül is karácsonyozom, fa nélkül. Azt szoktam csinálni, hogy beszélgetek igazi hajléktalanokkal. Sokat panaszkodnak, hogy még a szállásokon is rossz a soruk, álmukban lehúzzák róluk a cipőt, a zoknit, verekednek. Persze, azért a karácsony jó is. Kicsit odafigyelnek ránk, kapunk ezt-azt, mindenki felteszi a bárányarcot...
– Szilveszter? Hát, annak is meg kell lennie. Évek óta az utcán töltöm, a Széchenyi téren, mert tele van vidám emberekkel. És persze összeszedem az eldobált üvegeket. Nem egy nagy Kánaán, de valami. Az is igaz, hogy az üvegeket haza is kell cipelni, ultrás vízzel kimosni, mert másképp nem veszik át. Aztán el kell vinni őket a boltba, de lehet, az egyik üveg miatt kigyalogolok Kovácstelepre, mert ott van egy maszek, aki átveszi, egy másikkal meg mehetek a Mohácsi útra, 15 vagy 20 forintért.
Együtt hagyjuk el a sátort. Odakint egy végtelenül bánatos, sapkás férfi áll, mintha az Éjjeli menedékhely legautentikusabb előadásából toppant volna elénk. Így is beszél.
– Mamicskó, neked jutott? Látod, megint elkéstem, én mindig elkésem.
Egy furgonba pakoló nő, hallván a panaszt, még odavisz hozzá egy szatyrot.
– Tessék, itt egy fehérneműs-csomag – nyomja a férfi kezébe. Majd hozzáfűzi: – De nem eladni!

Hajdú Krisztián is nagyjából az utcán töltötte az ünnepeket. A Támasz Alapítvány szociális munkásaként éppen az volt a feladata, hogy ezekben az emelkedett pillanatokban hirtelen még mélyebbre zuhanó emberekbe, amennyire szavakkal lehet, lelket verjen.
– Ilyenkor mindenképp nehezebb nekik. Bezárnak a pályaudvarok. De egy-egy csoda mindig akad. Épp ma mesélte egyikük, hogy az utcán aludt, valahol a Rókus-domb alján, és egyszer csak lement hozzá egy férfi, felhívta a lakásába, megfürdették, adtak neki vacsorát, ott töltötte a napot. Valamilyen módon ez lenne a megoldás, mármint a társadalom odafigyelése, annak a felismerése, hogy ez a mi problémánk is, ugyanis az intézmények ereje véges. Lehetnek a városban vagy ezren, és ez nagyon sok. A nappali melegedőn, ahol az ételt is osztjuk, karácsony másnapján például megjelent egy egészen jól szituáltnak tűnő család, két gyerekkel. Ez mindenkit meghatott, még magukat a hajléktalanokat is, volt, aki odaadta a gyerkőcöknek a szaloncukrát. Ami az új évet illeti: tudom, hogy a lelke mélyén mindegyikben ott van, talán egy kicsit jobb lesz, más lesz. De ennél a reménynél sokkal erősebb a félelem, íme, megint egy év, amit át kell vészelni valahogy.

Karácsony másnapján legurulok a sokat emlegetett vasútállomásra. Valóban, az útmutatás helyénvalónak bizonyult, itt vannak ők. A mikrovilág polgárai szinte száz százalékos pontossággal beazonosíthatóak: idősebb úr, nyírott bajusz, halszálkamintás, kissé divatja múlt, mégis elegáns télikabát, az asztalon báránykucsma – várja az unokát/készül az unokához; szőke fiatalember, oldalra fésült hajjal, homokszínű ballonkabátban, mintha a „Legyen ön is milliomos”-játék utolsó kérdésen töprengene, szemét a plafonra mereszti; egy horgolt sapkás néni, keresztrejtvényt fejt, szemüvege aranyszínű láncon függ a nyakában.
És a hajléktalanok: egyikük az ablaknál ül, leginkább a néhai Hajnóczy Péter íróra emlékeztet, ideges, felugrik, kinéz a peronra, visszaül, magába roskad, teljesen rongyos kék pulóverének ujját mustrálja, de ezt meg amolyan finom, gyöngéd mozdulatokkal, mintha azt mormogná magában, „a csudába is, ez bizony felfeslett”! Néha felém les összehúzott szemöldökkel, nem bátorít beszélgetésre.
Közvetlenül mellettem egy füles sapkás alszik az asztalra borulva. Minkét keze lelóg, egy-egy Spar-szatyor fülét markolja.
A fal mellett ketten ücsörögnek torzonborzan, két kézzel könyökölve könyv fölé hajolnak.
Az idősebbik (60 év körüli lehet, vélem, bár tudom, csupán a külső alapján akár évtizedeket is tévedhetek) kérdésemre, miszerint zavarhatok-e kicsit, azonnal elsüllyeszti csomagjában a Tények és tanúk sorozat egyik viharvert kötetét, a címét sem tudom elolvasni, s úgy feleli, mélyen a szemembe nézve:
– Engem te nem tudsz zavarni.
Leülök vele szemben, a másik olvasó mellé, aki viszont fel se pillant a könyvéből, úgy mozdul odébb valamelyest, jelezvén, nem bánja, ha odatelepszem, de őt nem zavarhatom.
– Karácsony vagy nem karácsony, nekem totál egyre megy, mert közben meg december van. Hideg van cefetül, a melegség csak akkor tölt el, ha bekapsz egy felest. Sima képlet.
Erőltetem, hogy milyen volt az, még az előző életében, amikor ő is családban, meleg szobában, feldíszített karácsonyfa árnyékában töltötte ezeket a napokat.
– 1944? – les rám szinte turpis mosollyal a bajusza-szakálla mélyén. – Mond ez valamit?
– Jó rég volt – felelem.
– Kilenc éves voltam, és mint minden évben, mi, cselédgyerekek is felmehettünk a gróf úrhoz a kastélyba szenteste. A gróf nagyon puritán, szikár öregúr volt, eszébe sem volt, hogy meneküljön a ruszkik elöl.
– Melyik grófról is van szó? – vetem közbe.
– A nevét elfelejtettem – jön azonnal a felelet, keményebb hangon, mint eddig. – No, ott aztán volt csuda elég. Aranyalma, dió, házi főzésű szaloncukor… Lefogadom, soha nem ettél olyat!
Csak ingatom a fejemet.
– Na, szóval nekem ilyen karácsonyaim voltak, döföd.
– És azóta?
– Azóta? – néz rám szinte megrökönyödve, miközben lassan kezd felállni. – Ez volt az utolsó. Soha többé nem volt ilyen. Nem is lesz.
Kettőt ránt a nadrágján, elballag a kijárat felé. Amint becsukódik mögötte az ajtó, a másik ember felkapja a fejét az olvasásból.
– El ne hidd neki – mondja alig hallhatóan, motyogva. – Ezzel jön mindenkinek. Ő, a gróf meg a karácsonyfa. Olvasta valakinek az életrajzában. Baromira sokat olvas, az hótziher. Rendes krapek a Janó. Senkinek sem tudna ártani.
Hallom, nyílik megint az ajtó, informátorom visszabújik a könyvbe.
Míg kintről azt hallom a hangosbeszélőből, hogy 17 óra 35 perckor személyvonat indul Szigetvárra, szemem egy sort kap el könyvből: „Nekünk ezért nem jár kakaó…”, csak ennyi. Ahogy a bűnbánó Pásztorok mondták, midőn meglátogatták a halálos beteg Nemecsek Ernőt.