cikkek ::
Egy házban az örömlánnyal
Dunántúli Napló, 2000
Nagy mozgás zajlik a pécsi örömlányok között. Az éjszakai bárok már közel sem mennek olyan jól, mint akár egy éve. Az új forma: ketten-hárman összeállnak, lakást bérelnek, ott fogadják a klienseket. Ám az újságok már csak szolid megfogalmazású felkínálkozást fogadnak el: szabadidőpartner kerestetik. Persze, a röpcédulás, levélszekrénybe bedobálós módszer nem ütközik efféle cenzúrába. Egy tízemeletes házban az üzenetet megkapja öreg, fiatal, nagymama, kamaszgyerek egyaránt.
Sötét pénteki éjszaka. Ott, ahol három-négy évvel ezelőtt száz méteres körzetben hirtelen öt éjszakai bár is kinyitott, és a kapuk előtt járó motorral várakozó taxik sorakoztak, most szinte kísérteties csönd honol. No persze a pazar diszkó ütemek azért kiszűrődnek az utcára, csak nincs kit hívogassanak. Hiába, a pécsi SFOR-bázis, és ezzel a fizetőképes kereslet – mint saccolják a bennfentesek: minimum 60%-a – szinte teljesen megszűnt. Árván maradtak a lányok a lényegre törő angoltudással együtt. És erről könnyen meggyőződhetünk.
Odabent a kifutón egy olyannyira fáradtnak tűnő ifjú hölgy ácsorog a zenére, hogy azt hinni, három műszakban robotol valami szövőgyárban. Persze, körültekintve érthető a lelohadt lelkesedés, mert míg korábban ebben az időpontban tagbaszakadt viking óriások ültek összepréselődve a plüsspamlagokon, és hegyekben rendelték a Heinekent, most mindösszesen négyen tengetik itt idejüket, jó messze ülve egymástól, inkább szemlesütve, mint a táncosnő nem túl kirívó bájait tanulmányozva. A bárpultnál még két lány ül cigarettázva, fényes melegítő felsőbe öltözve, míg át nem veszik az anti-táncot kolléganőjüktől. Ez is csigalassúsággal megy, van, hogy hosszú percekig senki sincs a színpadon.
A kidobóemberről sem mondható, hogy túlzottan ki lennének töltve a percei, így aztán viszonylag könnyű szóra bírni, bár van, amikor csak annyi a válasza, hogy „azt a főnök úr jobban tudja”.
– Ez van, érted – bök az állával a terem közepe felé. – Elég ciki, ha emlékszel rá, milyen élet folyt itt ezelőtt. Mintha minden meghalt volna. Asztalon táncolás, meg gyertyás show, éjjel 2-kor! Rég volt. Ne tudd meg, most mi van itt. Egy-két jugó meg részeg magyar, ha beesik. Nem csoda, ha a csajok is odébbállnak, igaz, nem is lenne miből tartani őket (így mondja: tartani...). Voltak... várjál csak, összeszámolom... – Itt a szemét, mint egy iskolai feleletnél, a neonszínű díszítőelemekkel teleaggatott tükrös mennyezetre emeli. – Tizenheten voltak még az elmúlt nyáron is. Ma hárman jöttek be, érted. Pénteken!
Még benyitok egy közeli társintézménybe. A távoli, sötét sarokból kezdenek cihelődni. Zavartan szólok, maradjanak nyugodtan, nem maradok, csak a haverokat keresem, úgy látszik, nem ide jöttek...
Annyit azért tudni, hogy a lányok, akik odahagyják az éjszakai életet, nem munkanélküli segélyre mennek. Ugyanis „klasszikus” bordélyházak hiányában maguk alakítanak ki türelmi zónákat egy-egy belvárosi és temérdek kertvárosi panellakás szigetén. Persze, nekik maguknak is türelmesnek kell lenniük, mert mióta az 1999. évi LXXV. törvény 11 paragrafusa értelmében semmilyen sajtótermékben nem jelenhet meg szexuális tartalmú hirdetés, vége annak a szép világnak, mikor csábos szavakkal lehetett felkelteni az érdeklődők figyelmét. Ma már csak egyetlen pécsi hirdetési újságban találhatók efféle apróhirdetések, amik voltaképp egy kaptafára készülnek, hiszen minden lány „szabadidőpartnert” keres. A lap szerkesztőségében elárulják, hogy ezeket a apróhirdetéseket kizárólag személyesen, személyi igazolvánnyal felszerelkezve, aláírással hitelesítve fogadják el. Lám, egy hely, ahol biztos lehet találkozni örömlányokkal.
De bizony, a jelek szerint abból a szabadidőből elég sok lehet, mert a megadott mobilszámokon szinte az első kicsörgésre válaszolnak. Az egyetlen, ami még megüti a szemet, hogy a számos „szabadidőpartnerre” vágyakozó nő között, – gondolom – mintegy a minőségi kitűnés szándékával néhányan diplomásként próbálják meggyőzőbbé tenni a várható kalandokat.
– Szerintem ez bejött – mondja Zsuzsa (lám, véletlenül sem a kicsit „ledérebbnek” számító Betty, Szandra vagy Niki névvel van dolgunk, nem: Zsuzsa, szép, komoly név), aki rövid magyarázkodás után hajlandó volt néhány keresetlen szóval szólni munkatapasztalatairól, ettől fogva szigorúan magázódva! – És főleg azért jött be, mert attól, hogy diplomás, valahogy a bunkók visszarettennek. Mert nehogy azt higgye, hogy nekünk, csak azért, mert ezzel foglalkozunk, mindegy, hogy ki állít be hozzánk!
– Volt egy film, aminek az volt a címe, Diplomás örömlány. Látta talán?
– Lehet, nem emlékszem már. De azért ne gondolja, hogy ez itt tiszta Hollywood, Tom Cruise, meg a többi.
– Nem gondolom. Külön kaszt a maguké? Már szakmán belül értem.
– Mindenki valahogy rákényszerül, hogy ebből éljen. A többi szerintem alapvetően arról szól, valaki mennyire jó... nem is jó nő, hanem jó fej! Ez persze nem diplomafüggő, én is tudom.
– Azért csak megkérdezem, milyen végzettsége van.
– Mondhatok akármit, nem?
– Hát persze...
– Matek-tesi.
– Általánosban?
– Naná.
Hát, hogy mennyire általános ez a dolog, nem tudni, az viszont biztos, hogy a lányoknak (vagy a „menedzsereiknek”) nyomulniuk kell, ha el akarják hinteni hírüket a nagyvilágban. Egy szemmel láthatóan fénymásolt, ollóval nem túl egyenesre nyírt reklámlapocskát (magyarán fecnit) pécsi tízemeletesek – vagyis egyenként ötven háztartás, hármas átlaggal számolva megközelítően 150 polgár – postaládáiba is bedobtak a nagy áruházak hirdető-prospektusai mellé, miszerint „Ha nincs kedved, időd barátnőt tartani..., vagy csak nem tudja azt nyújtani, amire szükséged van...” Ez idáig nagyon sejtelmes. De további magyarázat nem áll rendelkezésre, csupán egy, már ákombákom számokkal írt telefonszám, ahol minden részletet meg lehet tudni. A hölgyek házhoz is kiszállnak, de természetesen ilyen alkalmakkor a fuvarköltség is a megrendelőt terheli. Ha valaki azon törné a fejét, hogy a remek csínyként barátját avagy haragosát „ajándékozza meg” ekképpen egy boldog (?) órácskával, erről sajnos le kell tennie, mert van ám itt biztonsági szűrő is: be kell mondani a telefonszámot is, és a lányok visszahívással ellenőrzik, hogy nem kamuról van-e szó. Elvégre kimozdulni a jó meleg lakásból így télvíz idején nem nagy mulatság, ráadásul a taxiszámlát se lenne, aki fizesse. Amúgy is sok a panasz, hogy a lakásra bejelentkezőknek is szinte ötven százaléka aztán oda se tolja a képét, hiába várják kicsinosítva, lelkesen...
Az biztos, hogy ezzel az új formátummal a rendőrség is még csak ismerkedik, vagy nagyon titokban akarják tartani a stratégiát. Az Országos Rendőr-főkapitányság sajtóosztályáról annyi információt sikerült kapni, hogy a Büntető Törvénykönyv szava szerint lehet eljárni, ami azt mondja ki, hogy prostitúció ügyében is csak akkor lehet tenni valamit, ha bűncselekmény vagy legalább szabálysértés történt, bizonyítható módon. Ez a bizonyítás az útszélén ácsorgó vagy a kukoricásban „dolgozó” lányok esetében viszonylag könnyű, a bárokként üzemelő illegális kuplerájokban már kicsit nehezebb, a magánlakások esetében pedig szinte megfoghatatlan. Az embernek józan paraszti ésszel is adódik a módszer, hiszen ott vannak telefonszámok: be lehet jelentkezni, odamenni, lefülelni – és így tovább. Azonban ez és minden egyéb machináció, mint megtudtuk, merőben krimináltechnikai kérdés, ami kizárólag a nyomozóhatóságokra tartozik.
Azt, hogy e mesterséget űző lányok kitől félnek s kitől nem, nehéz megmondani. Élnek egy hatalmas házban, lifteznek, leugranak cigarettáért, szoláriumba, orvoshoz. Kukát ürítenek, ha kell,. talán még lépcsőházat is takarítanak.
Amíg meg nem szólal a mobiltelefonuk.
Sötét pénteki éjszaka. Ott, ahol három-négy évvel ezelőtt száz méteres körzetben hirtelen öt éjszakai bár is kinyitott, és a kapuk előtt járó motorral várakozó taxik sorakoztak, most szinte kísérteties csönd honol. No persze a pazar diszkó ütemek azért kiszűrődnek az utcára, csak nincs kit hívogassanak. Hiába, a pécsi SFOR-bázis, és ezzel a fizetőképes kereslet – mint saccolják a bennfentesek: minimum 60%-a – szinte teljesen megszűnt. Árván maradtak a lányok a lényegre törő angoltudással együtt. És erről könnyen meggyőződhetünk.
Odabent a kifutón egy olyannyira fáradtnak tűnő ifjú hölgy ácsorog a zenére, hogy azt hinni, három műszakban robotol valami szövőgyárban. Persze, körültekintve érthető a lelohadt lelkesedés, mert míg korábban ebben az időpontban tagbaszakadt viking óriások ültek összepréselődve a plüsspamlagokon, és hegyekben rendelték a Heinekent, most mindösszesen négyen tengetik itt idejüket, jó messze ülve egymástól, inkább szemlesütve, mint a táncosnő nem túl kirívó bájait tanulmányozva. A bárpultnál még két lány ül cigarettázva, fényes melegítő felsőbe öltözve, míg át nem veszik az anti-táncot kolléganőjüktől. Ez is csigalassúsággal megy, van, hogy hosszú percekig senki sincs a színpadon.
A kidobóemberről sem mondható, hogy túlzottan ki lennének töltve a percei, így aztán viszonylag könnyű szóra bírni, bár van, amikor csak annyi a válasza, hogy „azt a főnök úr jobban tudja”.
– Ez van, érted – bök az állával a terem közepe felé. – Elég ciki, ha emlékszel rá, milyen élet folyt itt ezelőtt. Mintha minden meghalt volna. Asztalon táncolás, meg gyertyás show, éjjel 2-kor! Rég volt. Ne tudd meg, most mi van itt. Egy-két jugó meg részeg magyar, ha beesik. Nem csoda, ha a csajok is odébbállnak, igaz, nem is lenne miből tartani őket (így mondja: tartani...). Voltak... várjál csak, összeszámolom... – Itt a szemét, mint egy iskolai feleletnél, a neonszínű díszítőelemekkel teleaggatott tükrös mennyezetre emeli. – Tizenheten voltak még az elmúlt nyáron is. Ma hárman jöttek be, érted. Pénteken!
Még benyitok egy közeli társintézménybe. A távoli, sötét sarokból kezdenek cihelődni. Zavartan szólok, maradjanak nyugodtan, nem maradok, csak a haverokat keresem, úgy látszik, nem ide jöttek...
Annyit azért tudni, hogy a lányok, akik odahagyják az éjszakai életet, nem munkanélküli segélyre mennek. Ugyanis „klasszikus” bordélyházak hiányában maguk alakítanak ki türelmi zónákat egy-egy belvárosi és temérdek kertvárosi panellakás szigetén. Persze, nekik maguknak is türelmesnek kell lenniük, mert mióta az 1999. évi LXXV. törvény 11 paragrafusa értelmében semmilyen sajtótermékben nem jelenhet meg szexuális tartalmú hirdetés, vége annak a szép világnak, mikor csábos szavakkal lehetett felkelteni az érdeklődők figyelmét. Ma már csak egyetlen pécsi hirdetési újságban találhatók efféle apróhirdetések, amik voltaképp egy kaptafára készülnek, hiszen minden lány „szabadidőpartnert” keres. A lap szerkesztőségében elárulják, hogy ezeket a apróhirdetéseket kizárólag személyesen, személyi igazolvánnyal felszerelkezve, aláírással hitelesítve fogadják el. Lám, egy hely, ahol biztos lehet találkozni örömlányokkal.
De bizony, a jelek szerint abból a szabadidőből elég sok lehet, mert a megadott mobilszámokon szinte az első kicsörgésre válaszolnak. Az egyetlen, ami még megüti a szemet, hogy a számos „szabadidőpartnerre” vágyakozó nő között, – gondolom – mintegy a minőségi kitűnés szándékával néhányan diplomásként próbálják meggyőzőbbé tenni a várható kalandokat.
– Szerintem ez bejött – mondja Zsuzsa (lám, véletlenül sem a kicsit „ledérebbnek” számító Betty, Szandra vagy Niki névvel van dolgunk, nem: Zsuzsa, szép, komoly név), aki rövid magyarázkodás után hajlandó volt néhány keresetlen szóval szólni munkatapasztalatairól, ettől fogva szigorúan magázódva! – És főleg azért jött be, mert attól, hogy diplomás, valahogy a bunkók visszarettennek. Mert nehogy azt higgye, hogy nekünk, csak azért, mert ezzel foglalkozunk, mindegy, hogy ki állít be hozzánk!
– Volt egy film, aminek az volt a címe, Diplomás örömlány. Látta talán?
– Lehet, nem emlékszem már. De azért ne gondolja, hogy ez itt tiszta Hollywood, Tom Cruise, meg a többi.
– Nem gondolom. Külön kaszt a maguké? Már szakmán belül értem.
– Mindenki valahogy rákényszerül, hogy ebből éljen. A többi szerintem alapvetően arról szól, valaki mennyire jó... nem is jó nő, hanem jó fej! Ez persze nem diplomafüggő, én is tudom.
– Azért csak megkérdezem, milyen végzettsége van.
– Mondhatok akármit, nem?
– Hát persze...
– Matek-tesi.
– Általánosban?
– Naná.
Hát, hogy mennyire általános ez a dolog, nem tudni, az viszont biztos, hogy a lányoknak (vagy a „menedzsereiknek”) nyomulniuk kell, ha el akarják hinteni hírüket a nagyvilágban. Egy szemmel láthatóan fénymásolt, ollóval nem túl egyenesre nyírt reklámlapocskát (magyarán fecnit) pécsi tízemeletesek – vagyis egyenként ötven háztartás, hármas átlaggal számolva megközelítően 150 polgár – postaládáiba is bedobtak a nagy áruházak hirdető-prospektusai mellé, miszerint „Ha nincs kedved, időd barátnőt tartani..., vagy csak nem tudja azt nyújtani, amire szükséged van...” Ez idáig nagyon sejtelmes. De további magyarázat nem áll rendelkezésre, csupán egy, már ákombákom számokkal írt telefonszám, ahol minden részletet meg lehet tudni. A hölgyek házhoz is kiszállnak, de természetesen ilyen alkalmakkor a fuvarköltség is a megrendelőt terheli. Ha valaki azon törné a fejét, hogy a remek csínyként barátját avagy haragosát „ajándékozza meg” ekképpen egy boldog (?) órácskával, erről sajnos le kell tennie, mert van ám itt biztonsági szűrő is: be kell mondani a telefonszámot is, és a lányok visszahívással ellenőrzik, hogy nem kamuról van-e szó. Elvégre kimozdulni a jó meleg lakásból így télvíz idején nem nagy mulatság, ráadásul a taxiszámlát se lenne, aki fizesse. Amúgy is sok a panasz, hogy a lakásra bejelentkezőknek is szinte ötven százaléka aztán oda se tolja a képét, hiába várják kicsinosítva, lelkesen...
Az biztos, hogy ezzel az új formátummal a rendőrség is még csak ismerkedik, vagy nagyon titokban akarják tartani a stratégiát. Az Országos Rendőr-főkapitányság sajtóosztályáról annyi információt sikerült kapni, hogy a Büntető Törvénykönyv szava szerint lehet eljárni, ami azt mondja ki, hogy prostitúció ügyében is csak akkor lehet tenni valamit, ha bűncselekmény vagy legalább szabálysértés történt, bizonyítható módon. Ez a bizonyítás az útszélén ácsorgó vagy a kukoricásban „dolgozó” lányok esetében viszonylag könnyű, a bárokként üzemelő illegális kuplerájokban már kicsit nehezebb, a magánlakások esetében pedig szinte megfoghatatlan. Az embernek józan paraszti ésszel is adódik a módszer, hiszen ott vannak telefonszámok: be lehet jelentkezni, odamenni, lefülelni – és így tovább. Azonban ez és minden egyéb machináció, mint megtudtuk, merőben krimináltechnikai kérdés, ami kizárólag a nyomozóhatóságokra tartozik.
Azt, hogy e mesterséget űző lányok kitől félnek s kitől nem, nehéz megmondani. Élnek egy hatalmas házban, lifteznek, leugranak cigarettáért, szoláriumba, orvoshoz. Kukát ürítenek, ha kell,. talán még lépcsőházat is takarítanak.
Amíg meg nem szólal a mobiltelefonuk.
