Szóval lesznek gyógyszerészhallgatóink is. Mármint az orvostudományi egyetemnek. Vagyis... a Pécsi Tudományegyetemnek. Mindegy: a városnak. Amikor lassan egy évtizede úgyis azt halljuk, hogy az ipar kipusztulásával, illetve elmenekülésével az egyetem, a felsőoktatás lesz ennek az ősi kultúrájú, mediterrán városnak a tüdeje. Ami majd éltet, amivel néha fellélegezhetünk.
Hál' istennek, hogy bevállalták a gyógyszerészeket, mert ez is jelent évfolyamonként néhány tucat fiatalembert, akik idejönnek, pécsiek lesznek, még ha csak vendégeskedésnek szánják is.
A gyógyszerészek szimpatikusak. És ezt nem a családi részrehajlás, az otthoni fényképalbumból kitekintő nagyapa meg Szent-Györgyi Albert mondatja velem, sőt! Kifejezettem kerültem eddigi munkásságom során a kémiai és biológiai egyenleteket. Hanem a gyógyszerész, vagy az egyáltalán nem kevesebbet jelentő patikus a békés, munkájának élő polgár egyik megtestesítője. Egy valamirevaló Móricz- vagy Krúdy-regényben két másik, elválaszthatatlan társával, a jegyzővel és a plébánossal borozik és hányja-veti a világ sorsát, mert ők hárman igazítják el a jog, a test és a lélek ügyes-bajos dolgait.
Persze, akadt gyógyszerész, aki csúfos módon pályaelhagyóvá lett. Vénysilabizálás közben hangot hallott az illető, hogy nagyobb festő válik belőle, mint Rafaello. No hiszen! De lám, a képei ma itt vannak Pécsett. A tudományos metszetek mellett ajánlom Csontváry-reprodukciókkal is díszíteni a jövendő gyógyszerészképzés helyiségeit.