Járjuk körbe a házat. Sejteni lehet, aztán ki is mondatik: ez ma Pécs legújabb, legjobban felszerelt szociális otthona. Bár nem erre a célra épült, néhány éve mozgássérült fiatalokat is befogadtak, akik bizony eleinte nehezen jöttek ki az idős otthon-lakókkal. Ha barátságról kérdezzük az itt élőket, szinte kivétel nélkül az felelik: olyasmi csak ritkán adódik. A békés egymás mellett éléssel próbálkoznak...

Délelőtt. Nem lehet tudni, a napnak melyik szakasza telik lassabban. Kilenc órakor a folyosók benépesülnek idős asszonyokkal, akik többnyire szótlanul ücsörögnek a fal mellett sorba állított foteleken. Messze még az ebéd.
Néhány tolószékes vagy bottal járó lány és fiú gurul el mellettük. Érezhetően céltanul, hiszen néhány perc múlva ugyanazon az útvonalon jönnek is vissza, lassan, árgus szemekkel figyelve, mi történik, ki szól.
Ám ilyen esemény ritkán akad.
Az idős lakók és a felvállalt „fiatalság” között még mindig uralkodik némi feszültség, bár korántsem akkora, mint mikor – legtöbbjük a budapesti Marcibányi téri otthonból – ideköltözött. Persze, első menetben minden a pénzről szól, itt is. Az öregek nehezen értik meg, igen, van ilyen, kevéske nyugdíjukból nekik több ápolási díjat kell fizetni, mint a mozgássérülteknek.
– Ám ennél is nyilvánvalóbb az életmódbeli különbség – meséli Csapi Róbertné, Györgyi (kis képünkön), osztályvezető főnővér, aki saját bevallása szerint is gondozója, barátja és gyóntatója az itt élőknek. – A fiatalok, mikor megérkeztek, már szinte egységes, baráti csapatot alkottak, akik hozzászoktak a vidámsághoz. Megesett egy-kétszer, hogy éjfélig vagy még azután is diszkóztak a kupolában. Az idősek egyrészt irigykedtek, zavarta is őket a zaj, no meg hozzá kell tenni, hogy a srácok, mivel többnyire nem családból érkeztek, nem nagyon ismerték az idősek iránti tiszteletet... Mit lehetett tenni? Egyrészt csitítani az időseket, hogy nem mindennap van az, meg ők is voltak fiatalok, bizonyára szerettek bálozni. Másrészt a gyerekeket is meg kellett tanítani alkalmazkodni. A másik ilyen neuralgikus helyszín a büfé. Itt sok konfliktus van abból, hogy ki bírja tovább a sorban állást kinek fontosabb hozzájutni a vásárláshoz: aki öreg, magas a vérnyomása, vagy aki tolókocsival jár. De mindettől függetlenül kialakulnak barátságok is, jóllehet nem jellemző, hogy gyakori lenne, mondjuk, a nagyszülő-unoka típusú kapcsolat.
A limitált életminőség természetesen nem kapcsolja ki az alapvető emberi érzelmeket. A szerelem sem kivétel az alól, sőt!
– Mindegyikük vágyik párra – folytatja Györgyi –, de itt nem túl nagyok a lehetőségek. Most is kialakulóban vannak kényszerkapcsolatok, aminek én nem nagyon örülök, de tisztában vagyok vele, hogy nagyon félnek a magánytól. Különösen a lányokban van benne az, hogy valakiről gondoskodni szeretnének. A nagyobbik probléma az, ha a személyzet valamelyik tagjába szeretnek bele, de ezzel is meg kell tudni küzdeni. Nehéz, hiszen mindeközben a lakót el kell látni, ott kell lenni a közelében, kedvesnek lenni hozzá, ugyanakkor éreztetni vele, hogy nem tetszel, nekem már van másvalakim...
Sajnos, az egészségügyi intézményekben nem egyedülálló módon emberhiánnyal küzdenek, se pszichológus nem dolgozik az otthonban, se a hét osztályon alkalmazható egy-egy fő foglalkoztatót nem tudják kiállítani, csupán négyet. Emiatt félő, hogy új és új problémák merülnek majd fel, amelyek szintén a nővérek nyakába szakadnak majd – és így kevesebb törődés jut az idősebbekre, amit természetesen érzékelnek.

Persze, vannak időszakok, amikor zajlik az élet, hiszen a személyzet amit emberileg lehet, megtesz. Van farsang, szüreti bál, mikrobuszos kirándulás, nyáron grillezés a kertben – de erre már az öregek nem nagyon áldoznak 200-300 forintot. Gyerekeiknek, unokáiknak kuporgatják, ami az ápolási díj befizetése után megmarad.
– Szomorú, de nyugdíjkor van a legtöbb látogató. Van, akihez egy hónapban csak egyszer jönnek, ilyenkor... Mit csináljak, mondják sokan, munkanélküli az unokám, éhesen jön be ide a gyerek. Utána meg mi adunk szegénynek egy húszast, hogy a büfében tudjon egy kávét venni.
A kis közösségekben kérlelhetetlen rivalizálás folyik. A fiatalok inkább azt nézik, kinek mije van, tapétás-e a szobája, van-e videója, ki mit vásárol a büfében.
Az öregeknél más a fokmérő: azért került-e be ide, mert valóban beteg, vagy mert nem szeretik a gyerekei? Akit gyakran látogatnak, sok időt töltenek vele, akiről tudják, hogy amennyire lehet, gondoskodó családja van, annak magasabb a presztízse.
Elkerülhetetlen téma az alkohol is. Valaha külön részlegben laktak az iszákosok, de mostanra e téren is javult a helyzet.
– Az biztos, hogy az öregek közül szinte mindenki bekapja reggel a kis pálinkáját, borocskáját. A rendezvényeken is biztos, hogy a bor fogy el az utolsó cseppig. De ez nem veszélyes. A málomi és más környékbeli kocsmákban lehet kapni alkoholt, és van, akinek otthonról hozzák. Persze, ha valaki őrült módon randalírozni kezd, azt eltanácsoljuk innen. Volt egy igazi renitensünk is, az Trabanttal behajtott a folyosóra, riasztó pisztollyal lövöldözött, de már nem lakik itt.


Tálos Ferencné Molnár Anna kerekesszékkel közlekedik, tíz éve lakik a szociális otthon egyik szobájában férjével. Mind a ketten dolgoznak, ő függöny-alkatrészeket csomagol, a férje bőrdíszműves, javítgatja, amit kell. Nem sok pénz, ami ebből befolyik, de így mindenképp gyorsabban telik az idő. Ők az egyetlenek, akiknek saját autójuk van, néha elmennek rokonlátogatóba Tiszaújvárosba és Nagyatádra.
– Szeretnénk majd elköltözni a Krisztina téri otthon-házba, most ez a nagy vágyunk – mondja –, ott sokkal jobb lenne, ezt itt nem nekünk találták ki. Közösségi élet, szomszédság... lehetne erről regélni, de inkább nem teszem. A lényeg, hogy magam elboldogulok, takarítok, mosok, amúgy meg jár a sok újság, olvasunk, én kézimunkázok. Mi Budapestről jöttünk ide, ott megszoktuk, hogy jártunk az Operettbe, a Vígszínházba, a Madáchba. Itt viszont erre a sok lépcső miatt nincs mód. Annyiszor megcsodáltuk már a Pécsi Nemzeti Színházat a Király utcáról, de azt se tudjuk, milyen belülről...
Mikor a polcon egy mívesen öntött, komoly gumírozással ellátott csúzlit veszek észre, feltör a kacagás.
– A férjem űzi ezzel a macskákat!
– Valóban, az otthon ebben a tekintetben két táborra oszlik – teszi hozzá magyarázatképp György. – Erre valóban városszéli kóbor macskák járnak. Egeret nem fognak, mert kapnak szalámit. Nem könnyű helyzet, mert egyrészt a cicák-kutyák a lelki béke, a szeretet-adás miatt tényleg jók lennének, de higiénés szempontból szinte tilos. Volt egy idős néni, aki befogadott egy cicát, de nagyon kikapott érte, el is költözött innen.

Szeivert Ritáról röviden akkor írt lapunk, mikor az ősszel szavalóversenyt nyert egy gyönyörűen elmondott Radnóti-verssel. Ő valóban kitalál magának mindenféle programot. A verseken kívül autodidakta módon megtanult énekelni, furulyázni, így aztán nem csoda, hogy a társintézmények különböző rendezvényein szívesen látott fellépő vendég. Ráadásul új és új feladatokat keres a napok kitöltésére.
– Szeretem a változatosságot – mondja szobájában, amit egy másik lánnyal oszt meg, bár a két kerekesszékkel alig lehet megfordulni a szűkös helyiségben. – Mostanában rajzokat készítek, megpróbálkoztam az üvegfestéssel. Az egyik idősebb hölgynek van egy elektromos orgonája, most ismerkedek vele...
Azt azért nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, ki a kedvenc költője.
– Petőfi – feleli komoly hangon. – De a hazafias versei a legkevésbé. Valahogy nem tudok megrendelésre dühöngeni.

Hát igen, dühöngeni... Mennyi figyelem, vágy, törődés, hiány dolgozik itt a falak között. Magányukban is kibogozhatatlanul összefonódó sorsok. Életek a város és egy kicsit az élet peremén.