A szirénázó mentőautót látva – jó esetben – nemcsak az autósok állnak meg, hanem a gyalogosok is. Ezredszer látjuk már a kéken villogó, sikító járművet elrobogni, de mégsem tudunk szabadulni a látványtól. Igazából ez nem kíváncsiság, inkább félelem: nem szeretnénk megismerni, milyen lehet ott bent utazni.

Azt mindenki leszögezi: mentősnek lenni annyi, mint belépni egy félkatonai szolgálatba, ahol a készenlét huszonnégy órán át tart, és bizony Ottlik Géza Schulze őrmestere is meg lenne elégedve az elkészülés gyorsaságával: a berregő csengő megszólalása után egy percen belül el kell hagyni a mentőállomást. Éjjel ez az idő (ébredés, öltözés, miegyéb) 2 perc. De azt is mindenki hozzáteszi, hogy ezt a foglalkozást nem lehet pénzért csinálni. És nem azért, mert abból kevés van (kitérünk majd még erre is...), hanem egyszerűen maga a munka olyan: ide tényleg elhivatottság, emberszeretet szükségeltetik, bármennyire is nagy szavak ezek.
A szomszéd utcában lakom, volt idő, hogy naponta sétáltunk erre, hallottuk a berregést, majd lestük a pécsi Tüzér utcába kivágtató mentőautót.
Na most, gondolom, körülnézek! Hát, az épületen sok néznivaló nincs, inkább szörnyülködésre ad okot.
– Harmincöt éve épült a ház, azóta alig nyúltak hozzá – vezet körbe dr. Buda Péter megyei mentőfőorvos (kis képünkön), aki egy 24 órás szolgálatot és négy éjszakai riasztást tudhat maga mögött.
Valóban, mindenütt omló vakolat, már-már muzeális értékű berendezések. A délelőtt folyamán épp vizitál az idei évre remélt rekonstrukciót előkészítő bizottság.
– Jártak itt már párszor szemlén – mondja Farkas Gyula vezető mentőtiszt –, de még nem sok minden történt.
Pedig ami a színvonal fejlődését illeti, lehet róla mit mondani. Buda Péter 1981-től ismeri az állomás munkáját, hisz valaha még az egyetem előtt kezdett el mentőzni.
– Akkor még az évtizedeken át használatos Nysa kocsik futottak, mit mondjak, az ajtórésen kifért a kezem... Aztán először jöttek a Toyota, majd a Mercedes mentők, amik kényelmes, megbízható, meleg járművek. Ezekben a műszerezettség, azok minősége valóban európai színvonalú. Mohácson egyébként február 1-jével indul az esetkocsi, így Baranya lesz az első megye, ahol minden mentőállomáson (Pécs 1-2, Komló, Mohács, Sellye, Siklós, Szigetvár) lesz ilyen autó.
Valószínű, hogy a magyar társadalom nagyobbik része a különböző orvos-filmsorozatokból ismeri a mentők munkáját.
– A külföldi produkciók, a Vészhelyzet és társaik töményen és sarkítva tálalják az eseteket, többségük a valóságban úgy, ahogy bemutatják, soha nem történik meg. Arról nem is szólva, hogy az ellátás rendszere a USA-ban, de még Németországban (Notruf, Medicopter 117) is más, mint itthon. A magyar mentőzés azért híres világviszonylatban is, mert bárhol – árokszélen, lakáson – szinte mindent el tudunk végezni, ami egyébként az intenzív osztály munkája lenne. A Szomszédok inkább bemutatta a magyar valóságot. Igaz, ott közreműködött egy mentős szakértő is – szőtte tovább a szót a főorvos.
Persze, erről a munkáról nem csak magasztos eszmék szintjén lehet társalogni. Sőt, sajnos, ha baj van, megjelenik a testi és lelki fájdalom, az idegesség, a türelmetlenség is.
– Ott, ahol valami tragédia történt, vagy félő, hogy történik, mindig hosszú a várakozás – állítják a mentősök. – Néha előfordulhat kocsihiány, hiszen a betegszállítás is a feladatunk, és hiába van közös kerítése a Megyei Kórháznak meg az idegklinikának, kíséréssel, várakozással egy-egy fuvar minimum egy óra. Mint feladat nem sokkal több a taxizásnál, de ha mégis történik valami baj, ott a szakember.
A sok stressz, méltatlankodás közepette különösen jól esik néha az elismerés.
– Legutóbb az ékszerrablást követő lövöldözés után személyre szóló köszönő levelet kaptunk Ernyes Mihály megyei rendőrfőkapitánytól, ami nagyon jólesett. Persze, azt is megtanultuk már, hogy a hálálkodással is csínján kell bánni – mondja Farkas Gyula. – Bejött egyszer egy forradásos arcú ember, hogy öt hónapja balesetet szenvedett, és most szeretné megszorítani annak a mentősnek a kezét, akinek az életét köszönheti. Odaadtuk a nevet és a címet, mire az illető kolléga néhány nap múlva egy ügyvédtől megkapta a feljelentést, ami szerint a sérülttől ellopta az óráját, nyakláncát, edzőcipőjét...
Egy hosszú, három rövid berregés. Köntös Gyula mentőápoló szól, hogy indulás, Grácz Antal, a sofőr (aki egyébként kollégáihoz hasonlóan az egészségügyi feladatok ellátásában is részt vesz), már oda is kanyarodott a kapu elé a Mercedes Sprinterrel, az orvossal együtt beugrunk. Szerencsére első látásra sem tűnik komolynak a baj, a közeli Éltes Mátyás Általános Iskolában törött el egy tanuló keze. Egyetlen kereszteződés van odáig, ott vijjog egyet-kettőt a sziréna. A suliban nagy szenzáció a mentő érkezése, az amúgy iskolafogászra váró nebulók körbeállják a 12 éves Lacit, aki hősiesen tűri törött jobb csuklójának vizsgálatát, rögzítését. Elvisszük a Gyermekkórházba, majd visszagurulunk az állomásra.
A szolgálatvezetői szobában hárman lógnak folyamatosan a telefonokon. „Tessék, mentők...” – hangzik fel szinte másodpercenként. Amióta a gép a hívó fél számát kiírja, csökkenőben vannak a vaklármák, persze, még így is boldog-boldogtalan hívogatja az ingyenes 104-et. Van, aki csak beszélgetni akar – tudom meg –, őket fel kell világosítani, hogy nem a segélyszolgálattal van dolguk. Volt már persze bombariadó is, de ha a negyedik csörgésre nem veszik fel nagy ritkán a kagylót, már méltatlankodnak a népek. Első látásra ez sima telefonálgatásnak tetszik, ám közben roppant fárasztó, hiszen fejben kell tartani az összes kocsi mozgását (Pécsett 17 fut), koordinálni az útvonalukat.
– Legutóbb nem voltam rest, és összeszámoltam, hogy a 24 órás szolgálat alatt 703 hívás érkezett be – meséli Könczöl Gyula. – Különleges nap volt, az igaz, hiszen 1999. december 31-ét írtunk. Sokan csak beleordítottak a kagylóba, hogy búék! Van úgy, hogy néha megbolondul a város, akkor egy ebédet három menetben kapunk be. Mindig rizikós például a vasárnap dél. Nem tudom, miért, lehet, hogy nem sikerült a tyúkleves, vagy sokan nem bírják a saját családjukat, vagy egyszerűen csak jobban ráérnek odafigyelni magukra, de ilyenkor jelentkeznek fulladással, szívpanasszal, rosszul lesznek a cukorbetegek.
Könczöl Gyula hét éve van a mentőknél. Állítása szerint a lelkesedése töretlen, de mint a vízkő, erre azért ráül a rutin, a mindennapok szürkesége. Egy valamit biztosan jó, ha megtanul az ember: nem hazavinni a munkahelyi élményeket, igyekezni kikapcsolni. Nagyon nehéz.
– Ha szabadságon vagyok, biztos kell két-három nap, hogy ne rezzenjek össze a telefoncsörgésre, ne ugorjak ki hajnalban az ágyból. Ami mégis csábító, már ami az időbeosztást illeti, hogy a kivonulóknak nagyjából a hónap fele szabadnap. Sokan ebben az időben másodállást vállalnak, mert az itteni pénz... Szóval nagyon kevés. De a mobiltelefon természetesen mindig be van kapcsolva – teszi hozzá Farkas Gyula.
És akkor az emberi történetek végtelen tárháza, ami a mentősökben már néhány hónap alatt felhalmozódik, hát még, évek, évtizedek alatt!
– Sok tragédiával, halállal találkozunk, de néha megadatik egy-egy emberi élet születésében való segédkezés. Talán félünk is tőle kicsit, de fantasztikus érzés. Emlékszem egy orvosnő esetére, aki pénteken, 13-án a saját előszobájában, kellemes melegben, jó fényviszonyok közepette hozta a világra a kislányát. Két esetben félig halva született a baba, de mindig sikerült őket visszahozni. Ez azért megdobogtatja az ember szívét! – idézi tovább az emlékeket a vezető mentőtiszt. – A tömeges balesetek viszont szörnyűek. A sok sérült között ugyanis nekünk kell első ránézésre eldönteni, ki igényli a leginkább a segítséget. A tankönyvek leírják: magabiztos fellépés, felmérni a helyzetet stb., ám ez roppant nehéz. De az biztos, az egyik legfontosabb megnyerni a beteg bizalmát. A másik: leszerelni a kíváncsiskodókat és a „segíteni” szándékozókat, akik persze jót akarnak, de... Ismerjük jól azt a típust, aki már úgy vár minket, „Én is az egészségügyben dolgozom!” Két éve a túronyi buszbalesetnél sikeresen kimentettünk egy akkor 16 éves fiút, aki beszorult az ülések közé, eltörött a combja. Ez az élmény olyan nagy hatással volt rá, hogy a fejébe vette, mentős lesz. Eljött, jelentkezett, fel is vettük, ma is itt dolgozik velünk. Ilyen is van.