Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
cikkek ::


Ne tessék már szórakozni!

Dunántúli Napló, 2000

Pécs kultúrváros – puffogtatjuk a közhelyszámba menő tézist. Ám ha megvakargatjuk ezt a kopott patinájú kijelentést, kiderül, hogy az időről időre újrafújt máz alatt már nem rejlenek olyan nagy kincsek, mint azt múltbéli tudásunk alapján sejtjük. Persze, a megye más városainak lakói sem dicsekednek azzal, hogy el lennének kényeztetve, ha nívós szórakozásra adnák a fejüket.

Amikor felteszem a kérdést – legyen az orvos, ügyvéd, vállalkozó, PR-munkatárs vagy költő –, hogy hová mennének el egy nyugodt, polgári helyre kicsit kikapcsolódni, bizony hosszan bámulnak maguk elé a semmibe. Igaz, akad olyan is, aki kapásból rávágja: ilyen hely az egész megyében nincs.
A Csontváry Múzeum fölszintjén három hónapja püspöki engedéllyel és áldással kinyitott „egység” vállaltan kávéház. Persze, akik mondjuk a Nádorra emlékeznek vissza, még mindig csalódni fognak, hiszen nincs süppedős szőnyeg, se falikárpit – és főleg nincsen afféle semmittevő nyugalom. Ennek persze az üzemeltető örül a legjobban, mert itt estéről estére telt ház van. Ami viszont egyet jelent tömeggel, a baltával vágható cigarettafüsttel, a népekkel versenyzsibongó zenével. Ám éppen ezek a jelenségek mutatják, hogy mekkora igény lenne (van!) egy úgymond „értelmiségi kávéházra”, ahol egy etológus professzor ugyanúgy megihat egy sört tanítványaival vagy akár gimnazistákkal, mint egy kirakatrendező.
Azonban vannak jócskán, akik még nem fedezték fel azt a kávézót, vagy éppen nem is erre vágynak – ők aztán panaszkodnak is csőstül.
Krisztina jogot végzett, most különböző cégek menedzselésével foglalkozik, tehát ebben a minőségében voltaképp minden helyet, programlehetőséget ismer, ahová egy vendéget vagy fontos ügyfelet el lehet vinni Pécsett. De mi történik, ha maga szánna néhány órát kikapcsolódásra?
– Kapásból nem tudnék mondani olyan helyet, ahová nagy kedvem lenne elmenni „szórakozni”. Tudom, hogy vannak erőfeszítések, de nem tudom, miért, egyik sem az igazi. Ami rémes, máris látom, hogy az úgynevezett értelmiség is rá fog kapni a „plaza fílingre”, majd oda mennek szórakozni, mert a szórakozás számukra a pénzköltéssel egyenlő. Pénzt költeni pedig ott jócskán lehet.

Tistyán László, a Fact Közvéleménykutató vezetője roppant lesújtó véleménnyel van.
– Létezik egy réges rég felfújt léggömb, amelyen az díszeleg feliratként, hogy Pécs kulturális centrum. Sajnos, ez ma már csak mítosz, mert mi – saját magamat, a barátaimat is ide értem – nem teszünk érte semmit. Nem vagyunk versenyképesek abban, hogy a mítoszt napról napra újrateremtsük, miközben meg vagyunk sértve akkor, ha arról beszélnek, ahol mostanában új lendület, teljesítmény van. A sokat hangoztatott egyetemmel is az a helyzet, hogy Pécs továbbra is Budapest szpáhi-birtoka: sok neves szakember „jár le”, akik viszont Pécsért semmit sem tesznek, mert amint leadják az óráikat, utaznak vissza. Úgy látom, sokkal inkább az individuális karrierek a fontosak, csekély a városért élők száma. Elég csak megnézni a vezetőket, hányan született pécsiek... Ugyanakkor az se jó, hogy sokan csak sírnak-rínak, nem hajlandóak betenni se a lábukat a színházba, mert ezzel csak felszámolják a keresletet, amit önmaguk generálnának. Kicsit tyúk-tojás probléma ez az egész.
Horváth Zoltánnak könyvelő irodája van, napi tíz órát dolgozik. Nem tagadja egy percig sem, hogy bizony jó lenne kikapcsolódni. De most, hogy kérdezem, maga is megdöbben: az utóbbi évekből csak olyan érdekes dolgokra tud visszaemlékezni, amiért el kellett utazzon a fővárosba.
– Jó, tudom, hogy van színház, meg – inkább – volt mozi, ez egy dolog. Koncertek... Hát, nem túl nagy bulik. Azt veszem észre magamon és a barátaimon is, mintha kinőttünk már volna az ifiházban meg egyéb kis lukakban zajló dolgokból. Szerintem egy-két olyan helyre lenne szükség, ahol van egy színpad vagy kifutó, némi műsorral, színvonalas zenével, és tényleg el lehet tölteni egy estét beszélgetve, iszogatva. Azt látom, hogy a 30-45 év közötti korosztály számára nagyon kevés program akad. Sokkal több olyan esemény kellene, amelyek a tizenévesek diszkója és a sramlizene mellé beférnek.
Sokan örülnek, hogy immár Pécsett is van multiplex mozi, de pont ezek a fiatal felnőttek díjaznák azt is, ha több filmet vetítenének a gyerekek számára, akár régi mesefilmeket, mint volt a Frakk vagy a Kukori és Kotkoda, hiszen ezt a mai kicsit is élveznék. A Bóbita Bábszínház produkciói (amelyek szintén „szólnak” a piciket kísérő fiatal szülőknek is) élvezetesek, de számra nem elégségesek egy ekkora városban.
Bellyei Árpád (kis képünkön), aki a POTE rektora volt, saját tapasztalatai szerint nem ennyire borúlátó:
– Természetesen nekem annyiban különleges volt a helyzetem, hogy hivatalból minden kulturális eseményre kaptam meghívót, és ilyenformán, amikor csak tehettem, el is mentem. Úgyhogy volt módomban megtapasztalni, hogy Pécs igenis a mai napig is elegendő lehetőséget tud nyújtani még a kényes ízlésű polgároknak is. Nem szándékozom felsorolást adni, de azt hiszem, mindenki előtt ismert, hogy komoly és színvonalas előadások születnek a Nemzeti Színházban, remek koncerteket adnak a szimfonikusok, és az új meg új kiállítások is mindig tartogatnak meglepetéseket. Mondom, én ezt az utóbbi években sűrítve kaptam, és be is kell valljam, hogy sokszor már annak örültem, ha egy-egy este otthon, csöndes családi körben tölthettem el az időt.

Kérdés, mi a helyzet a kisebb városokban, érződik-e ott ez a „kicsit szomorkás a hangulatom máma” érzés.
Keresnyei János, a Pécs TV vezetője kereken tíz éve él Szigetvárott. Meglátása szerint ott sem előnyére változott a helyzet.
– A legszimpatikusabb az volt ebben a kisvárosban, hogy voltak helyek, ahol találkozni lehetett. Maga a város volt a plaza, úgy, mint Olaszországban. Szombaton egy bevásárlás három óra hosszat tartott, mert létezett egy baráti közösség, akik találkoztak, benéztek egymáshoz – egyszóval éltek. Ma már ez nincs. A kellemes, szimpatikus helyek – elsősorban a lehetetlen önkormányzati rendelkezések nyomán – bezártak, vagy teljesen lezüllöttek. Az értelmiségnek jó része elvándorolt a városból, és bizony nem szívesem mondom, de én is azt fontolgatom, hogy elköltözöm innen. Ám az igazság az, hogy amire úgy igazából vágynék, azt Pécsett sem találnám meg.
Bereczki Lajos Komlót taglalta, hasonló végkicsengéssel:
– Ahhoz képest, hogy a városban a 80-as évek első felében milyen élénk kultúrélet folyt, ma nagyon szomorú a helyzet. Fiatalemberként magam is jártam a jazzklubba, egyéb helyekre, amelyek aztán szép lassan megszűntek, eltűntek. Ami néha élmény: a színház, ha a kaposváriak jönnek vendégjátékra, és a kórusélet, a két felnőtt kórus produkciói – csak hát sajnos, mindezek elég ritkán adódnak. Persze, van könyvtár, van múzeum, de sajnos egyik sem jelent igazi értelmiségi műhelyt. Egy szóval sem mondom, hogy nincsenek próbálkozások, de ezek alig jutnak el valamiféle megvalósuláshoz. Én és a barátaim Pécsre szoktunk járni, hiszen ott mégis csak sok fesztivál, kiállítás zajlik, viszonylag strukturáltan, jobban ki lehet elégíteni az egyéni igényeket. Legalábbis nekünk, komlóiaknak így tűnik.

Eszerint sehol sem könnyű. A kisebb településeken élők vágyakozva tekintenek a nagyobb városokra, ahol összehasonlítva, színes és mesébe illően gazdag programok zajlanak. Akik benne élnek, leginkább csak a vállukat vonogatják. Mert máshol biztosan jobb. Valahol messze. Ahol megint mások unatkoznak és fitymálnak mindent. Lehet, hogy nem is lehet ebben az országban élni. A határ, ahogy egy bölcs tanító a fejünkbe verte volt, a csillagos ég. Onnan még nem érkezett hír, hogy rettenetesen unalmas lenne