Nem tudom, mért örültem meg olyannyira annak a hírnek, hogy vágják a jeget a Balatonon. Aztán szép lassan rájöttem. Ez az egész, a sok bosszantó meg rémséges híradás között sugároz valamiféle békét.
Hirtelen képek villantak fel előttem. Eddig életemben egyszer volt módomban látni a téli Balatont, mondhatom, csodálatos! Mintha egy fantasztikus fantáziájú, hatalmas lendületű kéz „szoborta” volna márványba az egész tájat, tisztán, makulátlanul. Az ember nagykabátosan, bakancsban áll a parton, és nem tudja, de igazság szerint nem is akarja elképzelni a nyarat, mikor itt barna, illetve pecsenyére sült testek izzadnak, és álmosan kotyognak a fellangyosodott hullámok. Ez a fajta téli táj (így, egy napra) lenyűgöző, már-már biztonságot adó: lám, lehet ezt így is csinálni.
A másik emlék éppenséggel Kolozsvár főteréről való, ahol egy ezeréves Aroból vagy mi a szöszből vaskampókkal cibálták ki a jégtömböket a nyár kellős közepén. Ahogy elhaladtam az autó nyitott hátsó ajtaja előtt, megcsapott lehelő hidege, és legszívesebben odaszaladtam volna kicsit fogdosni a jeget. Már csak azért is, hogy lám, ilyen még van. Az idősek bizonyára csóválnák a fejüket, nem tudnak ezek a fiatalok semmit, bezzeg a régi világban!
Ez a balatoni jégvágás számomra efféle kis idillé lépett elő, Téli berek, meg hasonlók. Hogy milyen jó lehet, kivonulni a jégre és vágni. Ugyan fogalmam sincs, hogyan megy ez, és én, aki a néhanapján elkerülhetetlen hólapátolástól is kiütéseket kapok, miképp állnék hozzá, ha a kezembe nyomnának egy csákányt, hogy akkor tessék, lehet vágni!
Azt olvasom, nagy, siófoki, keszthelyi vermeket töltenek meg a jéggel. Hogy a nyáron kifogott halakat tudják mivel hűteni. Én nem tudom, mi van velem, de lelki szemeim előtt azonnal nyarat látok. Ülök a tóparton, bermudában, papucsban, és egy korsó sör társaságában rántott hekk fehér húsát fejtem le a gerincről. Lám, egy kis hír, hírecske az egész...