1989. augusztus 29. Az ember egyszer megy életében először Amerikába. A vágy beteljesül, az álom ébrenlétben folytatódik.
Fogalmam sem volt még, milyen máshol lenni. Főképp most, mikor – úgy tűnik, vagy ez is csak álom, a szülők-nagyszülők álma? – itthon is minden másmilyen lesz!
A degeszre tömött bőröndök hál' istennek nem érik el a húsz kilós határt. Minden rendben megy, a kék útlevélbe ragasztott USA vízummal, a dugi dollárokkal. A tranzit váró arcait tanulmányozom. Kik azok, akik a kijevi vagy a madridi géphez való beszállásnál pattannak fel helyükről? Az a hórihorgas, Max von Sydow-szerű alak, naná, hogy Stockholmba tart. A szakállas meg a családja a sok kendős asszonnyal – Damaszkuszba igyekeznek. De vajon ki jön New Yorkba? Kik az útitársak? Bárki lehet. A klipszes, szőkített dáma, a szimatszatyros „echte” értelmiségi, a díszzsebkendős úr, vagy a cowboy-kalapos (ez biztos!), a fogszabályzós kamaszlány.
Ahogy így tanulmányozom a társaságot, egyszer csak észreveszem az öregasszonyt. Vannak sokan hasonló korúak, de ő az „igazi”. Barna kendő van a fején, a nyári meleg ellenére nyűtt posztó télikabát rajta, a lábán is posztó mamusz. Egyik kezében házilag horgolt, barna műanyagcekkert tart, benne alig valami, a másik kezében az útlevelét szorongatja. Lehajtott fejjel áll a váró legtávolabbi sarkában.

Hamarosan megtudom, ki ő.
Már bent ülök a helyemen, de a mellettem lévő ülés, közvetlenül az ablaknál, még üres. Nagyjából mindenki elhelyezkedett, lassan telegyömöszölték a fejünk feletti csomagtárolókat, mikor az egyik stewardess kíséretében megjelenik a télikabátos öreg néni. Egyenesen felém tartanak.
– Ez a kedves kislány azt mondja, az ott az én helyem. Beenged, kedveském?
Tiszta, világos kék szemével rám néz és elmosolyodik. Döbbentem látom, olyan azt arca, mint a nagymamámé. Aztán körülményesen elhelyezkedik. De a kabátját nem hajlandó levetni, és a cekkert sem adja ki a kezéből.
– Jó helyen van itt nálam – mondja, és ismét félénk mosoly bujkál a szája szögletében.
Frankfurtig nem nagyon váltunk szót. Én jó étvággyal befalom a műanyagtálcás reggelit, ő a sajátjához hozzá sem nyúl. Mintha a szatyrából csipegetne, azt látom, gyors mozdulattal néha valamit a szájába dug.
A hatalmas, csillogó reptéren ismét úgy áll, mintha egy száll maga lenne a pusztában. Már megsajnálom. Kérdem, miben segíthetnék? Csak a toilettet (így mondja) keresi. Elkísérem. Megvárom. Kérdem, ne sétáljunk, ne nézegessük meg a pazar üzleteknek legalább a kirakatát? A fejét rázza. Végül kiböki:
– Nem nekem való az ilyesmi, fiam. Nem bírom úgyse elhinni, ami velem történik.
Állunk, míg nem szólítják a New York-i gép utasait. Mikor a beszálló-kártya osztásnál kérdik, együtt vagyunk-e, gondolkodás nélkül az felelem: igen.

Kilenc óra mégis csak roppant nagy idő. Majdnem egy emberélet. Elmesélve, legalábbis. Vera néni – így hívják útitársamat – akkor fakad sírva, mikor Európát elhagyva közlöm véle, most már az óceán fölött repülünk.
– Vége, édes fiam – mondja aztán. – Azért hagytam oda mindent, hogy ne lássam, mint lesz vége, de most rá kellett jöjjek, hogy így is, úgy is vége.
Várok, mert biztos vagyok benne, hogy megtudom, minek is van vége?
– Balázsfalváról jöttem. Erdélyből. Romániából, ha úgy tetszik. Ott éltünk négyen, amíg négyen voltunk. Az uram a közösben dolgozott. Először a fiam ment el, ki, Magyarba. Nem tarthattuk vissza, akkor Ceausescu már beígérte a falurombolást, őrá meg várt a katonaság, hogy leviszik délre. Először Szegeden volt, dolgozott a két kezével, aztán volt Pesten is. Néha jött hír felőle, ha valaki ismerős utazott. Még pénzt is küldött. Az apja milyen mérges volt rá! Jobban kell ez neki, mint nekünk! Utána meg eltűnt. Egy évig semmit sem tudtunk róla. Akkor jött egy lap Amerikából. Hogy ott van, jól van, dolgozik. A lányom férjhez ment, és mivel tanítónő, azonnal elhelyezték egy olyan isten háta mögötti faluba, ahol senki magyar sincsen, a Dobrudzsákban. Hiszen a férje is román! Rendes ember, kicsit tud is magyarul, de csak románul beszélnek otthon. Az én Gáspárom meg csak hallgatott és hallgatott. Tette a dolgát, de alig evett, ivott. Mikor a Nagy Vezér a jogarral a kezében hadonászva bejelentette a „településrendezésre” kiszemelt falvakat, és a mién is szerepelt a listán, akkor sem szólt semmit. Felállt, elindult, de aztán megtorpant előttem. Nézett engem, nagyon hosszan, alig mertem a szemébe nézni. Végül kiment. Akkor felakasztotta magát az üres istállóban. És én most megyek a fiamhoz. Olyan mindegy, hogy beköltözöm a blokkba vagy átrepülök Amerikába, nem igaz, aranyoskám? Mindent eladtam, csak egy-két fényképet és a házasságlevelünket tartottam meg. Volt egy ember, aki szerzett dollárt a pénzen. Persze, megkérte az árát. Adott ezerkétszáz dollárt. Nem tudom, sok-e, kevés-e. Odaadom a fiamnak. Néha eszembe jut, ha Gáspár mondja, hogy menjek vele én is az istállóba, lett volna hozzá bátorságom. Megtenni vele. De most már élek, amíg élnem kell. Lehet, hogy így vezeklek a bűneimért.
Ezt mondja Vera néni nagyon lassan, apró, jellegzetes kis fejbólintásokkal, majd egyszerre csak elfordul tőlem, és néz kifelé a világosba, a folyton-nappalba, ellenszegülünk a sötétség erőinek!
New Yorkban hamar szem elöl vesztem, mert neki semmilyen csomagra nem kell várnia. De aztán mégis látom, hogy egy hatalmas, mackós, szakállas férfibe karolva megy kifelé. A másik kezében erősen szorítja a neccszatyor fülét.

1989. december 22. Nincs olyan négy hónap, ami ne érne véget. Elkövetkezik a visszaút napja. De vajon valóban oda érkezem-e vissza, ahonnan elindultam? Legalábbis neve szerint egy másik országba. Beleborzongok, lám, nekem is lesz mit mesélni majd az unokámnak, hogy a „régi szép időkben” mint volt...
Erre is gondolok, miközben ezer kilométeres sebességgel repülök az Alitalia New York-Róma járatán. Késve érkeztem a Kennedy-reptérre, már csak a dohányzó osztályon kaptam helyet, két folyvást füstölő olasz közé zsúfolódtam be, akik karácsonyra állólámpától kezdve akváriumig mindent vittek haza a rokonoknak.
Önmagam engeszteléseképpen megeszegetek két adag sárgarépás szósszal leöntött marhaszeletet, és felhajtok két sört. Arra gondolok, ilyen emelkedett állapotban úgyis mindegy. Bedugom a fülhallgatót és alszom. Átalszok több ezer mérföldet, azaz most már jobb, ha kilométert mondok. Mindegy, hogy Új-Fundland vagy Grönland, az éjszakában láthatatlan partjaik fölött húzunk láthatatlan csíkot az égre. Végtére is csak az álom ér valamit, amikor újraálmodhatom az eltelt négy hónapot!
A római repülőtéren három órát kell várni a Malév-járatra. A szürke csempés mosdóban próbálom kicsit rendbe szedni magam. Megborotválkozom, míg mellettem egy tar fejű lábat mos a csapnál. Az új pengével két helyen megvágom magam.

Már bent ülök a gépben, mikor látta, hogy egy bőröndökkel rakott kulit húznak el mellettük. A leghátsó kis kocsi tetejéről egy döccenőnél legurul egy fekete bőrönd. Senki se veszi észre. Ott marad a végtelen betonpálya közepén. Megesküdnék, hogy az én bőröndöm az.
Aztán egyszer csak, ott fent az égben, de mintha még magasabb egekből érkezne, megszólal a kapitány a hangosbeszélőn:
– Hölgyeim és uraim, rövidesen leszállunk Budapest Ferihegy 2 repülőtéren. A látási viszonyok jók, a külső hőmérséklet plusz három Celsius fok. És hadd közöljek önökkel egy friss hírt: ebben a percben mondták be, hogy Bukarestben megbukott a Ceausescu-rendszer. A román diktátor gépkocsin menekül, feltételezhetően észak felé a fővárosból. Remélem, kellemesen utaztak, és máskor is üdvözölhetjük önöket járataink fedélzetén.
Vera néni arca ugrik azonnal elém, a nagy, mackós fiáé, a sose látott Gáspár bácsié, meg egy furcsa, szemüveges fiatal nőé, amint családi fotóként állnak egymáshoz bújva. Látom a kolozsvári főtér könyvesboltjának kirakatát is hat évvel azelőttről, ahol csak a Condukátor és Elena asszony halhatatlan művei díszelegnek vörös bőrkötésben. Legszívesebben azt mondanám, mint Vera néni, hogy mindennek vége. De még nagyon fiatal vagyok, oly sok mindent nem tudok, ezért azt mondom, most kezdődik csak az élet.
Gyönyörű, sima a landolás.