Hát, győztek a kommunisták oroszföldön. Mondhatnánk: már megint. 1917 után kereken nyolcvankét évvel. A velíkij Szovjetunió majd' egy évtizede kimúlt alóluk, ők azonban erősen kapaszkodnak önnön üstökükbe, és lám, jó Münchhausen báróként (= osztályidegen elem) sikerül fenn maradniuk.
Persze, nagy kérdés, hogy a kommunista mint fogalom (jelző?) mennyit változott az utóbbi viharos években, egyáltalán kikről beszélünk, mikor enyhén szólva is gyanakodva kommunistákat emlegetünk. Az nyilvánvaló, hogy némileg keményebb fából faragott egyedekről lehet szó, mint általában a szocialisták esetében, jóllehet azt tanultuk annak idején, hogy a kommunizmus akkor valósulhat meg, ha a szocializmus már virágzik. Ehhez képest manapság általában a kommunistát tartjuk az elvakultabbnak, már-már történelmileg elmaradottabbnak, míg a szocialisták (lásd néhány nyugat-európai demokrácia) maguk a haladó erők.
Aztán hogy ezek a mái orosz kommunisták mit óhajtanak, milyen furfangokkal állnak elő, szerintem régi barátaik, a CIA-ügynökök sem nagyon tudják még. Annak azonban mégis örülni lehet, hogy egy olyan tömörülés, amely az előző, 1995-ös választásokon még csak nem is indult, máris olyan alternatívát tudott teremteni a kommunistákkal szemben, amivel tán kiegyensúlyozottá tehetik ennek a rémisztően hatalmas és bizonytalan országnak a helyzetét. Csúnya dolog, de a közeli országokat nem annyira a bel-, mint a külpolitika izgatja, hiszen már volt alkalmunk megtapasztalni, milyen is az a megbonthatatlan barátság. Sokan megbomlottak belé.
Most új nevek, új arcok vibrálnak majd a magyar televíziók képernyőin is, eltűnik Jelcin atyuska, hogy végre teljesen kikúrálják a nátháját. Jön helyette Putyin vagy Zjuganov, vagy egy harmadik. Mindegy, fő a bizalom. Csak aztán oda ne kozmáljon.