Hangverseny volt hirdetve a POTE Aulába. Schiff András, a világ egyik legnevesebb pianistája tette tiszteletét Pécsett, e kultúrájáról messze földön hírlő délszaki városban. A Mester meg is tett mindent, hogy jó szokása szerint elkápráztassa közönségét hallatlanul (ez jó jelző egy koncertet illetően!) finom játékával, azonban honnan gondolhatta volna, hogy a zongorájából előcsalogatott dallamoknak más hangokkal is versenyre kell kelniük.
A Pécsi Orvostudományi Egyetem, mint tudnivaló, egy óriási, működő, dolgozó intézmény. Péntek este fél nyolckor is. Az, hogy az aulában valamiféle muzsikálás zajlik, a jelek szerint az objektív körülményeket egy csöppet sem befolyásolja.
Azt, hogy a pécsi lakosság legköhögősebb egyedei mind zenerajongók, nem először állapíthatják meg a magukat pöffeszkedően a nem-köhögősek kasztjába soroló jelenlévők. Végül is, értékelendő volt annak a köhögőnek a gesztusa, aki távozott a teremből, hogy aztán a remek visszhangot biztosító előtérben olyan köhögő-koncertet rendezzen, hogy Beethoven legyen a talpán, aki azt nem hallotta meg.
Schiff András hunyt szemmel kergette a billentyűket, ám valahol csapódott az ajtó, a Pathológiai Intézetnél csöngettek (még mondja valaki, hogy a kórbonctanon hulla csönd van!). A művész szerény meghajlás után ismét lecsapott a fekete-fehér pálcikákra, mikoron angol évfolyamosok gajdoltak a termet leválasztó függöny mögött, majd valaki végigcsoszogott a karzaton. A szünet után, fél tíz körül újabb ajtók nyikordultak, kászálódtak hazafelé az elmélyült tudósok, Janacek szonátája alatt koppanások hallatszottak, le-lepottyant egy kulcscsomó, esernyő, megesik a legjobb családban is.
Schiff csak játszott, áradt, és adott még három ráadást.
Örültem, hogy jelen volt a kulturális ügyekért felelős alpolgármester is. Ezek után nem hiszem, hogy egy rendes koncertterem szükségességét bizonygatni kellene.