Senki se születik remetének, és csak nagyon kevesen választják maguknak a tökéletes bezárkózást. Bizonyos élethelyzetekben azonban sokan úgy érezhetik, szó sincs itt választásról, az egyedüllét, a magány sorscsapásként érkezik. Akik képesek felismerni, hogy ez a létállapot nem örökérvényű, sikerrel vehetik az ismerkedés akadályait. Ebben segítenek a magányosok számára létrehozott klubok.

Szombat, sötét decemberi délután. A pécsi Kertváros meredező paneljeinek ablakai itt, ott, amott is világosak. Az utcán alig egy-két járókelő, aki van, az a Nevelési Központ irányába tart. Ugyanis minden második héten itt zajlik az ANK Egyedül Élők és Társkeresők Klubjának estje.
Az ide először belépő rögvest azt állapíthatja meg, hogy itt bizony táncos est van, ha nem lenne némi mellékíze a kifejezésnek, még azt is mondhatnánk: buli. Csak később, alaposabb, felkapcsolt lámpa melletti körbeszemlélődéskor derül ki, hogy nem mindenki táncol, akadnak még jócskán, akik csak nézelődnek, egyelőre pár nélkül.
A klub vezetője Néma József – ha szabad így fogalmazni – alulról kezdte, hiszen annak idején, mint bánatos, magányos férfi vetődött el ide.
– Ha valaki, akkor én valóban tudom, mit jelent megszenvedni az egyedüllétet. A legtöbb ember válás után kerül ilyen krízishelyzetbe, egyszerűen nem tud magával mit kezdeni. Az, ha már odáig jut, hogy ide eljöjjön, nagyon nagy lépés, a közösség felé való nyitás első jele.
Abban mindenki egyetért, hogy erre az elhatározásra sokkal nehezebben szánják el magukat a férfiak. Ők bánatukban inkább választják többnyire a kocsmák „idilljét”, ahonnan aztán nem egykönnyen szakadnak ki.
Néma József immáron nyolc éve boldog házas Máriával, és saját példájukon felbuzdulva vették a vállukra annak a terhét, hogy másokat is erre az útra terelgessenek.


Szép történet Miklós és Erzsike esete.
– Engem harminckét évi házasság után hagyott el a feleségem – meséli Miklós –, amikor már felnőtt gyerekek, unokák voltak. Mikor először jártam itt, én se táncoltam ám! Nem mondanám, hogy nőgyűlölet lett volna bennem, hiszen akkor nem jöttem volna ide, de valahogy párkapcsolatra nem gondoltam. Ugyanakkor jól esett idejárni. Aztán 1989-ben az akkori klubvezető szólt, hogy Nőnapra szerezzek virágot, harminc szál szegfűt. Meg is volt minden, ahogy kérte. A hölgyek kaptak egy-egy szálat, tehát úgy jött ki a lépés, hogy maradt nálam nyolc virág. Ezeket akkor én mind odaadtam Erzsikének. Másfél év múlva összeházasodtunk.
Irénke szinte a kezdetektől, 11 éve jár ide.
– Nem törvényszerű, hogy mindenki talál magának társat, van, aki évekig jár, míg kialakul egy komoly kapcsolata – mondja. – Nem szabad úgy idejönni, hogy na, én most megházasodom. Ugyanakkor itt tényleg valamennyien jól érezhetjük magunkat. Ez a zenészünknek, Gábornak is köszönhető.
Gábor, aki énekel és szintetizátoron játszik, a többségnél fiatalabb. Mint mondja, a legnépszerűbbek a 60-as évek dalai, Széchy Pál számai és egyéb örökzöldek. De szokott lenni csárdás és polka is, mi több, diszkó.
– A diszkó azért jó – világosít fel a klubvezető neje –, mert erre a zenére lehet közösen is táncolni. Ilyenkor szoktuk hívni a fal mellett ücsörgőket, hogy álljanak fel, próbáljanak meg feloldódni.
Valóban, ahogy körbekémlelek, feltűnik, hogy az egyik hosszú asztal mellett csupa férfiú ül, öltönyösen-nyakkendősen, de a testtartásukból is sugárzik, őket bizony hat ökörrel sem lehetne a táncparkettre vontatni.
– Ők abban a periódusban vannak, amikor még passzívak, de már igénylik az ittlétet – magyarázza Miklós.
Anikó először a barátnőjével vetődött ide.
– Sok helyen megfordultunk Pécsett, de nem volt partnerünk, és azt sehol sem nézték jó szemmel, ha két lány egymással táncol. Itt ennek semmi akadálya nem volt, és másodjára már direkt ide jöttünk. Azóta aztán változott is a helyzet, már rég nem egymással táncolunk.
Anikó ugyanis Józsefben társra talált, míg barátnője a zenésszel, Gáborral melegedett össze.


Persze, mint mindenütt, itt is vannak kivételek. Például Ferenc és Erzsébet, akik 34 éve élnek boldog házasságban.
– Mi egy szilveszteri mulatság során toppantunk be ide, és olyan jól éreztük magunkat, hogy azóta nem is tágítunk a társaságtól – meséli a férfi, aki igazi mulatós hírében áll. Erről aztán meg is bizonyosodhatunk, hiszen ők ketten talán a leglelkesebb párt alkotják a táncolók között: Erzsébet hosszú, bordó bársony estélyiben, Ferenc elegáns mellényben, fehér ingben.
Megtudjuk, hogy néha akadnak incidensek is.
– Megpróbáljuk szűrni a társaságot – mondja Néma úr. – Odafigyelünk a megfelelő ruházatra, és a részegeket udvariasan kitessékeljük. Elvégre nem az a lényeg, hogy minél többen legyünk, hanem hogy aki itt van, zavartalanul jól érezhesse magát. Szerencsére az sem jellemző, hogy alkalmi partnereket keresnének itt, bár ha valaki hagyja magát felcsípni, az magánügy. Mondjuk, az már velem is előfordult, hogy éjjel 2 órakor jött egy telefon, hogy ilyen meg olyan hölggyel szeretne együtt tölteni egy kis időt. Bevallom, elég mérges lettem, de megpróbáltam normális hangon elmagyarázni, hogy mi semmilyen körülmények között nem foglalkozunk alkalmi partnerközvetítéssel...


Dr. Koltai Mária pszichiáter, a Mentálhigiénés Intézet szakorvosa jól ismeri a magányos emberek problémáját, azonban – mint kifejtette – ezt sokszor rosszul, magyarán még nagyobb kárt okozóan „kezelik”.
– A magányosság kiváltó oka a mai Magyarországon az esetek többségében a válás, illetve a megözvegyülés. Ilyenkor, ha a kapcsolatban nagyon erősen működött a hozzátartozás igénye, és kevésbé fejlett az autonómia, az egyedül maradt ember úgy érzi, nem képes magát fenntartani. Roppant fontos lenne mindkét esetben, hogy a jelentkező erős veszteségérzést az emberek próbálják meg egészséges módon feldolgozni. Ezen azt értem, hogy a kapcsolatok végét jelentő mindenképp negatív érzéseket próbálják meg tudatosan átélni, és nem elfojtani, mert csak ez után lehetséges eljutni a lelki megbékéléshez, és ahhoz, hogy újraszervezzék az életüket. Különösen igaz ez a válásokra, ahol a harag, az acsarkodás, a bűntudat többnyire ott munkál a lélekben, de ezeket nem ritkán kompenzálni igyekeznek. Például munkába való meneküléssel, mondván, ha elfoglalják magukat, akkor elterelődik a figyelem. Ez nem jó stratégia, mert a sebek ott maradnak a szív mélyén. Ezért is hasznos dolog ilyenkor felkeresni a magányosok vagy
egyedül élők klubját, mert ott mód van arra, hogy másokkal, úgymond a sorstársaikkal megosszák érzéseiket. Hiszen előbb-utóbb bizonyára mindenki elmeséli a maga történetét, és esetleg rájönnek arra is, hogy van, akinek még nehezebb volt.


A Magányosok Klubját 30 évvel ezelőtt alapította Rácz György (kis képünkön). Az első találkozások az akkori Ságvári Művelődési Ház kis alagsorában voltak, de ezt hamar kinőtték.
– Először voltak harmincan, másodszor már ötvenen, úgyhogy hamarosan 150-200 ember lett rendszeres tagunk. Régen persze a lehetőségek is mások voltak, mint most. A bánya sokat segített, volt buszos kirándulás, nyaralás Mohácson. Jelenleg minden vasárnap a Delta Étteremben jövünk össze. Hosszú évek tapasztalata az, hogy több magányos nő jön. Sajnos, a férfiak rosszul csinálják azt, hogy a magányukat inkább kiskocsmákban, ivócimborákkal osztják meg. Ennek ellenére nálunk sok komoly, együttéléssé fejlődő kapcsolat, mi több, házasság jött létre. Manapság már nem olyan botrányos tény, hogy igenis idős korban is lehet igénye az embernek társra. Ezeket a kapcsolatokat többnyire már nem a szex, lehet, hogy nem is a szerelem motiválja, hanem a másik megbecsülése, támogatása. Ezek lehet, hogy praktikus okok: ha két, 30 ezer forintból élő nyugdíjas összeköltözik, jól el tudnak éldegélni, míg külön-külön – minden tekintetben – eléggé nehéz. Én mindig azt szoktam mondani: először ismerjétek meg egymást, gyerekek, éljetek le egymás mellett néhány évet, akkor aztán kiderül, hogy emberileg összetartoztok-e. Ezzel együtt tudni kell, hogy mi nem házasságot közvetítünk. A lényeg az, hogy akiknek elemi szükségük van rá, el tudjanak menni valahová, emberek közé.