Ha különös módon indul a reggel, annyiban bizonyára különös lesz a nap is, hogy lehet töprengeni a történteken.
Pécs, Nagy Lajos király útja. Állok az első rajtkockában a pirosban, és látom ám, hogy a Jókai utca sarkán egy férfi bordó kezeslábasban egy nem túl új típusú fényképezőgéppel ácsorog a maga pirosában. Egyszerre villan a vaku, és abban a szempillantásban a fotográfus, mint akit fenékbe lőttek, megfordul, és elkezd nyargalni, át az úttesten. Mire egy rossz startot követően nagyjából odaérek, amerre futott, már sehol sincsen.
Próbálok nagyon erősen gondolkodni, mi a csudát lehet fotózni azon az utcasarkon? Szemben egy bérház oldalfala meredezik a reggeli ködben, nem túl fotogén módon. Ha jobban a járda, illetve az úttest felé irányította a fotós gépet, akkor bizonyára néhány gyanús gyalogost kapott lencsevégre, akik ezen a napon is, odahagyván meleg otthonaikat, valahová igyekeztek. Én ott ültem az autóban, de szerénységem tiltja, hogy csak gondolni is merjem, én voltam fotóművészetének tárgya (izé... alanya).
Jó, ne tépelődjünk azon, mi van a fényképen, illetve még csak a filmen. Hanem az az eszeveszett vágta! Hová? Miért? Kihez? Ez azért már rejtély a javából! Temérdek ökörségen edzett agyam arra gondol, tán valami bűntény előkészítése, vagy ne adj' isten megvalósulása volt mindez! De ez mégsem túl valószínű. Paparazzoról sem beszélhetünk, bár a kis sztori, kis paparazzo aránypár még elképzelhető. Valaki jön szemben télikabátban – csuda izgalmas!
Aztán elképzelem, hogy amint hazaér, a fürdőszobában, vörös fény mellett emberünk hívja, majd a kádon keresztbe tett deszkán nyugvó géppel nagyítja a képet. Lát valamit rajta, amire szüksége van. Megelégedett. Vigyorog.
Juj, de félelmetes! Tessék csak óvakodni azoktól, akik kora reggel, a ködben fényképeznek!