Ezt azért nem vártam volna. Az ausztrál Mikulások kilátásba helyezték, hogy ők bizony sztrájkba lépnek, ha órabérüket nem emelik fel 13-ról 18 dollárra! Ez, akárhogy is nézzük, 40 százalékos fizetésemelés, olyan rettenetes arány, amilyet nem hogy egy jóra való Mikulástól, de még magyar mozdonyvezetőtől sem néz el az ember. Persze, a Mikulások könnyen ugrálnak, elvégre nélkülük aztán tényleg nincs mikulásozás, hacsak azok a gazember szülők nem csempészik oda helyettük az ajándékokat a csizmácskákba – bár lehet, hogy Ausztráliában ilyenkor a strandpapucsot teszik ki az ablakba.
De a dolognak azért mégis csak van üzenete, már hogy ilyen művészieskedve beszéljünk. Arról van szó, hogy mindennek ára van, s mint ahogy a Bibliában benne vagyon, hogy Istennek meg kell adni, ami Istené, a császárnak meg azt, ami az övé, hát a Mikulások sem lehetnek kivételek. Manapság mindenkiben ott lobog az öntudat, és minimum saját feltételezett helyi értéke szerint méri önmagát, amennyiben szerencsénk van.
Nálunk mi a helyzet? A hétvégén már láttam ücsörögni egy Mikulást egy bolt ajtajában. Fáradtnak, elgyötörtnek tűnt, mintha egyenesen az ötödik földrészről érkezett volna a gyerekek megilletődött örömére. Mellette a földön gyűrt szatyor, az arra settenkedőknek a kezébe nyomott némi cukrot, nyalókát. Elképzelem, amint egy másik vattaszakállas, piros ruhás alak surran melléje, sutyorognak valamit, majd szakállat-sapkát a földhöz vágva szentségelni kezdenek, hogy ennyiért ők, nektek, többet soha.
Elég nagy ribillió lenne a Mikulások lázadásából. És valószínűleg azért, mert végül is a Mikulások sem egyformák. Bizonyára maradt még néhány széplélek, aki csakis az ajándékozás öröméért Mikulás, nem másért, a pénz szagától undorodik. Elvitatkoznának, mondjuk Húsvétig, mint legyen. És akkor már jöhetnének a nyulak...