cikkek ::
Berlin fölött a tíz év
Dunántúli Napló, 1999
A 20. század történelmének akadt jó néhány fontos pillanata. Magyarországon az 1956 után született nemzedék életében mindenképp az 1989-es év volt a „legtörténelmibb”, s azon belül is – a folyton izgalmakat okozó honi események áramában – a Berlini Fal leomlása számított a legnagyobb változásnak. Tíz év szállt el Németország fővárosa fölött, a fal nyomát az úttesten csak egy téglacsík jelzi. De maradtak még jócskán, mi több, épülnek új falak is.
A Berlini Fal. Egy korszak jelképe volt.
Werner Sonntag ma az egyetlen meghagyott részen, az 1,2 kilométernyi, East Side Galery névre hallgató telepingált szakasz mellett üzemelteti lakókocsiból „az NDK-t kiárusító boltját”. A párttagkönyv 20 márkába kerül, a vörös csillagos jelvény 15-be, a Falat áttörő Trabant megkapó képe 12-be. A Fal darabkái, amelyeket a fényképek tanúsága szerint saját csákányilag bontott ki, mérettől függően 8-12 márkát érnek manapság.
– Kelet- vagy Nyugat-Berlinben lakott? – teszem fel elsőre az ártatlan kérdést.
– A szabadabbikban – feleli Surda-sityakban, miközben egy japán turistának ad vissza 100 márkából néhány pfenniget.
– Tehát Nyugat-Berlinben – nyugtázom.
– Dehogy! Nyugat-Berlin volt körülzárva a fallal, nem mi! – jelenti ki. Utóbb elmagyarázza még a pontosság kedvéért, hogy 1989. november 9-én csupán a Fal megnyitása történt, s nem a leomlása, mint ahogy azt ma emlegetjük. Bontani csak 1994-ben kezdték az 1961-ben felhúzott építményt, s végleg csupán tavaly tűnt el.
Akkorra Berlin már a világ legnagyobb városa lett, legalábbis kiterjedésre. Mindössze három és fél millióan lakják, de a területe nagyobb New Yorkénál. Ráadásul mindenből kettő van – operából, elnöki palotából, állatkertből, de még postamúzeumból is! Igaz, szovjet emlékműből csak egyet hagytak meg, de azt éppenséggel a Brandenburgi-kapu mögött. Hitler bunkerének fekete gránitjával burkolták a talapzatát, és kevés olyan pillanat adódik napközben, hogy néhány fényképező turista ne tekeregne valamilyen pózban, hogy a T34-es tank és a zászlót tartó hős is beleférjen a fotóapparát keresőjébe.
No meg hogy kikerülje az építkezések díszleteit. Állnak a darvak Berlinben, vagyis a daruk. Valószínűleg a világ egyetlen városa sem változott annyit az elmúlt évtized során, mint a németek régi-új fővárosa. Egyes becslések szerint az új tartományokba 1,2 billió márkát pumpáltak eddig, ami a szükségesnek mintegy egyharmada! Természetesen a primadonna szerepét Berlin viszi, már csak azért is, mert a Bundestag hat évvel ezelőtti döntése nyomán nagyjából az idei évtől ismét itt működik a kormány. Dobozolnak a kormányhivatalok és a követségek is, Bonn meg siránkozik, hogy a végén még a nevüket is kivakarják a térképről.
A földből gomba módra kinövő építmények mérete és mennyisége valóban elképesztő. Csupán a Potsdamer Platzon a Daimler-Chrysler és a Sony akkora üveg- és acélpalotát húzott fel, hogy az önmagában is egy város. A beruházás értéke 4 milliárd DM, ami lakásépítésnek sem utolsó, elvégre a helyi önkormányzat kikötötte, hogy az eredetileg iroda- és bevásárló-komplexum felében lakásokat kell kialakítani. Még pedig azért, hogy éjszakára ne halljon ki teljesen a környék, és ne vonzza a bűnözőket. Más kérdés, hogy ezek a jobb híján posztmodernnek nevezhető paloták alapjában véve borzasztó egyformák, és sokakban kétséget hagynak afelől, hogy, mondjuk, kétszáz év múltán ük-ükunokáink ugyanúgy elismerően bólogatnak-e művünk felett, mint a romjaiból újjávarázsolt, üvegkupolával felékesített Reichstag láttán. Érdekes összevetni a Brandenburgi-kapu környékét ábrázoló 30-as évekbeli fotókat azzal az újjáépítéssel, ami eddig megtörtént, bár még az új amerikai követség nincs kész: a mostani házakat éppen azoktól az ékességektől szabadították meg, amik érdekessé, azt ne mondjam, széppé tették őket. Persze, eltelt fél évszázad, lehet, hogy ebből lehet lemérni, mi mindent vesztettünk el ennyi idő alatt. Mindenesetre Schröder kancellár jelenleg még Erich Honecker nyomdokain lépdel a valahai Német Szocialista Egységpárt székházában, és bár a napokban maga is nagy élvezettel vett részt az új kancellária építkezésén, sokan kétlik, hogy mostani hivatalában megéri-e, hogy majdan beköltözhessen.
A kommunista utódpárt, a PDS ugyanis ebben a régióban is toronymagasan vezet, a tradicionális kereszténydemokrata és szociáldemokrata értékekre a néhai NDK-s polgárok többsége, úgy tűnik, fittyet hány. Elvégre a „Trabant-panellakás-magyarországi nyaralás” emlékkép biztonsága mindennél édesebb a munkanélküliséggel vagy alacsony bérekkel, valójában a mai napig is kaotikusnak tűnő nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszerrel sújtott társadalom számára. Nem is beszélve a már-már kisebbségi sorsról.
– Szép, szép az egységes Németország gondolata – mondja Lukas, a 29 éves klasszikafilológiát hallgató „nyugat-berlini” diák. – Nicaraguában, egy kocsmában ültem, mikor megtudtam a hírekből, hogy leomlott a Fal. Egyszerűen nem hittem el. Másnap bementem az ottani német követségre megkérdezni, igaz-e? Emlékszem, vagy húsz példányban lefénymásoltattam a külügyminisztérium közleményét, azt osztogattam a barátaim között. Igen ám, de azt aztán a kutya sem kérdezte meg a lakosoktól, hogy valóban akarjuk-e az egyesülést? Helmuth Kohl és egy szűk politikusi kör egyszerűen eldöntötte, hogy egyesülünk. Túl hamar történt minden, lehet, hogy nem tudtuk, mit cselekszünk.
– Tény, hogy rémes volt a két Berlint megélni – veszi át a szót az Unter der Linden (tehát kelet) egyik kávéházában ücsörögve Armin, aki diplomatának készül. – Régen csak úgy lehetett átjönni, ha 50 márkát egy az egyben átváltottál, miközben itt semmit sem lehetett kapni. Egyszer megvette az ember Marx összes műveit ennyi pénzen, no de utána?
Megtudom, hogy a Love Parade és a Homo Parade mellett Berlin valóban a tüntetések (fő)városa is. A napi demonstrációk száma 4.5, csak azt nem lehet tudni többnyire, hogy kik és miért tüntetnek, ami a lényeg, hogy a belváros útjai folyton le vannak zárva. Látogatásomkor Johannes Rau székhelye, a Bellevue-palota előtt ácsorog vagy tizenöt ember, és egy viharvert transzparens tanúsága szerint amiatt méltatlankodnak, hogy az NDK áldozatai nem részesültek megfelelő erkölcsi és anyagi kárpótlásban.
– Mit szeretnének elérni voltaképp? – teszem fel második ártatlan kérdésemet egy alacsony, borzos, őszbe csavarodó hajú férfinek, aki a transzparens egyik rúdját markolja.
Kicsit indulatosan kérdez vissza:
– Akarja tudni az igazságot?
– Akarom hát - felelem.
– Állítsák vissza a Falat. Az lenne a jó. Mindenkinek az lenne a jó.
Berlin, 1999 novembere. Lám.
A Berlini Fal. Egy korszak jelképe volt.
Werner Sonntag ma az egyetlen meghagyott részen, az 1,2 kilométernyi, East Side Galery névre hallgató telepingált szakasz mellett üzemelteti lakókocsiból „az NDK-t kiárusító boltját”. A párttagkönyv 20 márkába kerül, a vörös csillagos jelvény 15-be, a Falat áttörő Trabant megkapó képe 12-be. A Fal darabkái, amelyeket a fényképek tanúsága szerint saját csákányilag bontott ki, mérettől függően 8-12 márkát érnek manapság.
– Kelet- vagy Nyugat-Berlinben lakott? – teszem fel elsőre az ártatlan kérdést.
– A szabadabbikban – feleli Surda-sityakban, miközben egy japán turistának ad vissza 100 márkából néhány pfenniget.
– Tehát Nyugat-Berlinben – nyugtázom.
– Dehogy! Nyugat-Berlin volt körülzárva a fallal, nem mi! – jelenti ki. Utóbb elmagyarázza még a pontosság kedvéért, hogy 1989. november 9-én csupán a Fal megnyitása történt, s nem a leomlása, mint ahogy azt ma emlegetjük. Bontani csak 1994-ben kezdték az 1961-ben felhúzott építményt, s végleg csupán tavaly tűnt el.
Akkorra Berlin már a világ legnagyobb városa lett, legalábbis kiterjedésre. Mindössze három és fél millióan lakják, de a területe nagyobb New Yorkénál. Ráadásul mindenből kettő van – operából, elnöki palotából, állatkertből, de még postamúzeumból is! Igaz, szovjet emlékműből csak egyet hagytak meg, de azt éppenséggel a Brandenburgi-kapu mögött. Hitler bunkerének fekete gránitjával burkolták a talapzatát, és kevés olyan pillanat adódik napközben, hogy néhány fényképező turista ne tekeregne valamilyen pózban, hogy a T34-es tank és a zászlót tartó hős is beleférjen a fotóapparát keresőjébe.
No meg hogy kikerülje az építkezések díszleteit. Állnak a darvak Berlinben, vagyis a daruk. Valószínűleg a világ egyetlen városa sem változott annyit az elmúlt évtized során, mint a németek régi-új fővárosa. Egyes becslések szerint az új tartományokba 1,2 billió márkát pumpáltak eddig, ami a szükségesnek mintegy egyharmada! Természetesen a primadonna szerepét Berlin viszi, már csak azért is, mert a Bundestag hat évvel ezelőtti döntése nyomán nagyjából az idei évtől ismét itt működik a kormány. Dobozolnak a kormányhivatalok és a követségek is, Bonn meg siránkozik, hogy a végén még a nevüket is kivakarják a térképről.
A földből gomba módra kinövő építmények mérete és mennyisége valóban elképesztő. Csupán a Potsdamer Platzon a Daimler-Chrysler és a Sony akkora üveg- és acélpalotát húzott fel, hogy az önmagában is egy város. A beruházás értéke 4 milliárd DM, ami lakásépítésnek sem utolsó, elvégre a helyi önkormányzat kikötötte, hogy az eredetileg iroda- és bevásárló-komplexum felében lakásokat kell kialakítani. Még pedig azért, hogy éjszakára ne halljon ki teljesen a környék, és ne vonzza a bűnözőket. Más kérdés, hogy ezek a jobb híján posztmodernnek nevezhető paloták alapjában véve borzasztó egyformák, és sokakban kétséget hagynak afelől, hogy, mondjuk, kétszáz év múltán ük-ükunokáink ugyanúgy elismerően bólogatnak-e művünk felett, mint a romjaiból újjávarázsolt, üvegkupolával felékesített Reichstag láttán. Érdekes összevetni a Brandenburgi-kapu környékét ábrázoló 30-as évekbeli fotókat azzal az újjáépítéssel, ami eddig megtörtént, bár még az új amerikai követség nincs kész: a mostani házakat éppen azoktól az ékességektől szabadították meg, amik érdekessé, azt ne mondjam, széppé tették őket. Persze, eltelt fél évszázad, lehet, hogy ebből lehet lemérni, mi mindent vesztettünk el ennyi idő alatt. Mindenesetre Schröder kancellár jelenleg még Erich Honecker nyomdokain lépdel a valahai Német Szocialista Egységpárt székházában, és bár a napokban maga is nagy élvezettel vett részt az új kancellária építkezésén, sokan kétlik, hogy mostani hivatalában megéri-e, hogy majdan beköltözhessen.
A kommunista utódpárt, a PDS ugyanis ebben a régióban is toronymagasan vezet, a tradicionális kereszténydemokrata és szociáldemokrata értékekre a néhai NDK-s polgárok többsége, úgy tűnik, fittyet hány. Elvégre a „Trabant-panellakás-magyarországi nyaralás” emlékkép biztonsága mindennél édesebb a munkanélküliséggel vagy alacsony bérekkel, valójában a mai napig is kaotikusnak tűnő nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszerrel sújtott társadalom számára. Nem is beszélve a már-már kisebbségi sorsról.
– Szép, szép az egységes Németország gondolata – mondja Lukas, a 29 éves klasszikafilológiát hallgató „nyugat-berlini” diák. – Nicaraguában, egy kocsmában ültem, mikor megtudtam a hírekből, hogy leomlott a Fal. Egyszerűen nem hittem el. Másnap bementem az ottani német követségre megkérdezni, igaz-e? Emlékszem, vagy húsz példányban lefénymásoltattam a külügyminisztérium közleményét, azt osztogattam a barátaim között. Igen ám, de azt aztán a kutya sem kérdezte meg a lakosoktól, hogy valóban akarjuk-e az egyesülést? Helmuth Kohl és egy szűk politikusi kör egyszerűen eldöntötte, hogy egyesülünk. Túl hamar történt minden, lehet, hogy nem tudtuk, mit cselekszünk.
– Tény, hogy rémes volt a két Berlint megélni – veszi át a szót az Unter der Linden (tehát kelet) egyik kávéházában ücsörögve Armin, aki diplomatának készül. – Régen csak úgy lehetett átjönni, ha 50 márkát egy az egyben átváltottál, miközben itt semmit sem lehetett kapni. Egyszer megvette az ember Marx összes műveit ennyi pénzen, no de utána?
Megtudom, hogy a Love Parade és a Homo Parade mellett Berlin valóban a tüntetések (fő)városa is. A napi demonstrációk száma 4.5, csak azt nem lehet tudni többnyire, hogy kik és miért tüntetnek, ami a lényeg, hogy a belváros útjai folyton le vannak zárva. Látogatásomkor Johannes Rau székhelye, a Bellevue-palota előtt ácsorog vagy tizenöt ember, és egy viharvert transzparens tanúsága szerint amiatt méltatlankodnak, hogy az NDK áldozatai nem részesültek megfelelő erkölcsi és anyagi kárpótlásban.
– Mit szeretnének elérni voltaképp? – teszem fel második ártatlan kérdésemet egy alacsony, borzos, őszbe csavarodó hajú férfinek, aki a transzparens egyik rúdját markolja.
Kicsit indulatosan kérdez vissza:
– Akarja tudni az igazságot?
– Akarom hát - felelem.
– Állítsák vissza a Falat. Az lenne a jó. Mindenkinek az lenne a jó.
Berlin, 1999 novembere. Lám.
