Azért érdekes, hogy állítólag nyakig ülvén a piacgazdaságban, a vevő, a kuncsaft még mindig megkülönböztetett gorombaságban részesülhet. És nem olyan helyeken, ahová úgyis be kell menni, és monopolhelyzetben lévő „szolgáltató” várakoztat, utasítgat, sőt, ha kedve úgy szottyan, a mai napig is legorombít, hanem azokban a műintézményekben is megesik ilyesmi, ahová a vendég betérte ünnep kellene, hogy legyen.
Aki olvasta Malamud A segéd című kis remekét, tudhatja, hogy milyen kutya nehéz egy boltot üzemeltetni, úgy hajbókolni, tennie-vennie magát a tulajnak, hogy az bárki fiának/lányának csábító legyen. A szocializmus dicső évei során a mosolygós eladó kuriózumnak számított, elvégre azt, hogy Nincs vagy Elfogyott, majdnem mindegy, hogy milyen képpel mondták. Azt vélhetnénk, hogy ez merőben megváltozott, egyrészt mert van, másrészt mert ezt a van-t el is kell adni. sokat javult a helyzet, de bizony belőtt sérójú, rágózó eladó bőven akad még, aki mintha csak két diszkólátogatás között pottyant volna ide. Minimum, hogy letegez, és ha ez nem talál viszonzásra, természetesen én vagyok a bunkó. Még ez is hagyján lenne, csak ne kéne arcukon a végtelen unalmat és a heveny utálatot szemlélni, amivel „munkájukat” végzik. Rendben, én se lennék szívesen eladó, se szerelvény-, se menő divatboltban, de még tán könyvkereskedésben se. Dehát nem is vagyok.
A másik rejtély a pincéreké. Nem tudom, hogy a börtönkonyháról szerződtek-e át, de olyan szemrehányóan néz némelyik, hogy az ember fülét-farkát behúzva ül a helyén. A múltkor a szomszéd asztalról elvettem egy tányér pogácsát. Hú, mi volt ott! Egyrészt visszatette valami morgás kíséretében, hogy nem csak az asztal, hanem ez is foglalt, majd kétszer is belerúgott a székembe. Még szerencse, hogy Kern néha énekel nekik a rádióból: „Pincérok nem sírjatok, ez a tiétek...”