cikkek ::
Inkubátor, a mai jászol
Dunántúli Napló, 2000
A pécsi Gyerekklinika ambulanciájának előterébe két és fél éve állították ki azt az inkubátort, ahová a remények szerint olyan újszülött kisbabákat tehetnek be anonim módon, akikre – úgymond – „nincs szükség”. Hosszú ideig semmi sem történt, majd idén márciusban az intézménytől száz lépésre találtak egy halott újszülöttet egy konténerben. Az elkeseredést azonban az év hátralévő részében szerencsére mosoly követte: az inkubátor kétszer is jelzett, és először egy kisfiút, majd néhány hete egy kislányt találtak az orvosok.
– Ez az inkubátor egy esély – mondta dr. Adamovich Károly, a klinika újszülött osztályának vezetője. – És talán nem erőltetett a párhuzam, hogy ugyanúgy, mint ahogy kétezer éve Mária és József sem kapott szállást, mégis akadt egy jászol, ami végül meleget, menedéket nyújtott a megszületett gyermeknek. A gyerek ma is, bárhol, bárkitől szülessék, ajándék, még ha néhányan nem is tekintik annak. Jóllehet, azt nem nagyon szoktuk vizsgálni, hogy egy asszony vagy fiatal lány miképp jut el addig a döntésig: nem kell neki a gyerek. De ha már így dönt, akkor ne csak az juthasson eszébe, hogy megöli, hanem az is, el lehet vinni valahová, ahol akutan és hosszú távon is jó sorsban reménykedhet, és ez tán a lelkiismeretét is részben megnyugtatja. Mert ezek a „talált” gyerekek hatalmas örömöt tudnak jelenteni, még ha nem is a vérszerinti rokonoknak, hanem olyanok számára, akiknek nem lehet sajátjuk.
A klinikán a megdöbbenés mellett főképp értetlenül fogadták hírt márciusban, hogy a főépülettel szemben, a József A. u. 4-es számú házának konténerében halott csecsemőt találtak.
– Ez azért szörnyű, mert ezeknek a kis élőlényeknek – szemben súlyosan, ma is menthetetlenül beteg társaikkal – nem kellene meghalniuk, és mégis meghalnak!
Ám nem sokkal e szomorú eset után először jelzett a gép: valaki érkezett.
– Nagy élmény volt, amikor éjszaka, ügyeletben először találtunk az inkubátorban egy kisfiúra. Ő ugyanis olyan volt, akiről tudni lehetett, hogy teljesen egyedül van a világban, nincs senkije, így aztán mindenki szeretgette, dajkálta egész nap. Néhány hete pedig egy kislányt helyeztek el, de azóta már ő is a legjobb kezekben van, méltó családok fogadták örökbe őket.
A városi Gyámügyi Hivataltól kapott, érthetően szűkszavú információból annyit tudtunk meg, hogy az adatvédelmi törvény értelmében nem publikus a talált gyerekek további életpályája, egy biztos: „a gyerekek érdekeit maximálisan figyelembe véve sorsuk rendezést nyert”.
Ami a kezdeményezés további sorsát illeti, Adamovich doktor a minél szélesebb körű, jó értelemben vett propagandában látja a siker zálogát.
– Az a réteg, amelyik jobbára érintett lehet e témában, talán nem is olvas újságot, nehezebben jut hozzá efféle információhoz. Ezért kellene terhestanácsadásokon, orvosi rendelőkben, sőt akár iskolákban is szólni az életmentő inkubátorról. A hír ne a sorban álló örökbefogadóknak legyen csak hír, hanem elsősorban azoknak, akik ilyen nyomorúságos helyzetbe juthatnak, mert ők is sokan vannak, sajnos!
– Ez az inkubátor egy esély – mondta dr. Adamovich Károly, a klinika újszülött osztályának vezetője. – És talán nem erőltetett a párhuzam, hogy ugyanúgy, mint ahogy kétezer éve Mária és József sem kapott szállást, mégis akadt egy jászol, ami végül meleget, menedéket nyújtott a megszületett gyermeknek. A gyerek ma is, bárhol, bárkitől szülessék, ajándék, még ha néhányan nem is tekintik annak. Jóllehet, azt nem nagyon szoktuk vizsgálni, hogy egy asszony vagy fiatal lány miképp jut el addig a döntésig: nem kell neki a gyerek. De ha már így dönt, akkor ne csak az juthasson eszébe, hogy megöli, hanem az is, el lehet vinni valahová, ahol akutan és hosszú távon is jó sorsban reménykedhet, és ez tán a lelkiismeretét is részben megnyugtatja. Mert ezek a „talált” gyerekek hatalmas örömöt tudnak jelenteni, még ha nem is a vérszerinti rokonoknak, hanem olyanok számára, akiknek nem lehet sajátjuk.
A klinikán a megdöbbenés mellett főképp értetlenül fogadták hírt márciusban, hogy a főépülettel szemben, a József A. u. 4-es számú házának konténerében halott csecsemőt találtak.
– Ez azért szörnyű, mert ezeknek a kis élőlényeknek – szemben súlyosan, ma is menthetetlenül beteg társaikkal – nem kellene meghalniuk, és mégis meghalnak!
Ám nem sokkal e szomorú eset után először jelzett a gép: valaki érkezett.
– Nagy élmény volt, amikor éjszaka, ügyeletben először találtunk az inkubátorban egy kisfiúra. Ő ugyanis olyan volt, akiről tudni lehetett, hogy teljesen egyedül van a világban, nincs senkije, így aztán mindenki szeretgette, dajkálta egész nap. Néhány hete pedig egy kislányt helyeztek el, de azóta már ő is a legjobb kezekben van, méltó családok fogadták örökbe őket.
A városi Gyámügyi Hivataltól kapott, érthetően szűkszavú információból annyit tudtunk meg, hogy az adatvédelmi törvény értelmében nem publikus a talált gyerekek további életpályája, egy biztos: „a gyerekek érdekeit maximálisan figyelembe véve sorsuk rendezést nyert”.
Ami a kezdeményezés további sorsát illeti, Adamovich doktor a minél szélesebb körű, jó értelemben vett propagandában látja a siker zálogát.
– Az a réteg, amelyik jobbára érintett lehet e témában, talán nem is olvas újságot, nehezebben jut hozzá efféle információhoz. Ezért kellene terhestanácsadásokon, orvosi rendelőkben, sőt akár iskolákban is szólni az életmentő inkubátorról. A hír ne a sorban álló örökbefogadóknak legyen csak hír, hanem elsősorban azoknak, akik ilyen nyomorúságos helyzetbe juthatnak, mert ők is sokan vannak, sajnos!
