Ha Schiller Örömódája szerint testvérré lészen minden ember, akkor valóban mindenki jogot nyer arra, hogy figyeljen. Persze, ehhez az is kell, hogy tévécsatornák vagy éppen internet-oldalak kínálják tálcán a „kukkolás” lehetőségét.

Orwell Állatfarm című világhírű regényében szerepel a Nagy Testvér, aki mindent és mindenkit figyel. A könyv történései, ugyebár, évtizedeken keresztül a totalitariánus rendszerekkel (ezen belül is a létező kommunizmus) voltak szinonimak. Érdekes, hogy tíz évvel azután, hogy az ideológiai és a valódi falak is leomlottak, kiderülni látszik, hogy a (meg)figyelés nem rendszerspecifikus, mint igényünk lenne rá...
A holland RTL2-es tévécsatornán néhány napja kezdték közvetíteni a Big Brother (Nagy Testvér) című sorozatot, amit azért nem lehet szappanoperának titulálni, mert valódi. A „film” meséje egy utolsó sarokig bekamerázott lakásban zajlik, és a történetet az élet írja önkéntes szereplők képében. A nappali események, ha valaki nem mélylélektani analízis feltett szándékával ül a képernyő elé, tényleg alig különböznek egy teleregénytől – vélhetné az egyszeri néző. Folyik a semmitmondó duma félórákon keresztül, néha van egy összezördülés, kiabálás. Igen ám, de épp ezek a civódások érdekesek, mert igaziak. A lakásban összezárt önkéntesek között előbb-utóbb súrlódási felületek jönnek létre, és itt nincs hová elbújni megvitatni a problémákat, sutyorogni sem érdemes.
A dolog másik pikantériája, hogy néző szavazhat a látottakról, vagyis inkább a szereplőkről. Ha számára valaki nem elég kedves, nem elég jó vagy gonosz vagy szexis, azt menthetetlenül kiszavazzák a műsorból, nem kis kudarcélménnyel ajándékozva meg az illető „szereplőt”. Persze, olyan is előfordul, hogy valaki önként távozik a stábból. Ennek ellenére tömeges a jelentkezés, legalábbis Németországban, ahol a Big Brother a legnagyobb nézettségnek örvend.
Dr. Stark András pszichiáter főorvos a jelenséget természetesen szakmai szemmel minősíti:
– Az Orwell által zseniálisan megidézett nagy társadalmi
paranoia, amikor is a „megfigyelnek bennünket” érzése nem kóros
gyanakvás, hanem valóságos tapasztalás, mára átalakult a nárcisztikus
média által felhajtott önmutogatók virtuális valóságává. Mindebből
persze csak egy valami nem teremtődik meg, ami pedig alapvető
lélektani szükségletünk: az emberi közösség valódi élménye.
Valaha, a hippimozgalom talaján létrejöttek a hagyományos
párkapcsolaton túllépni szándékozó szvinger-klubok. Itt a
csoportszexualitás volt hivatott megmutatni, mennyire
szabaddá lehet válni, mintha a nyilvánosság megerősítené az
intim köteléket. Mára ez egy intézményesített és
üzletesedett szolgáltatás lett, amivel a társadalom nagyon
kis százaléka él csak. Szerintem a bekamerázott lakások
jelensége is hasonló sorsra jut.