Május 1.

Megkezdem hát életemet mint Kosztolányi Dezső.
Nem mintha valaha is méltó lennék e kierőszakolt reinkarnációra - ha csak a puszta igyekezet nem méltányolható. Miszerint a vágyak legalább a képzelet útján haladnak a valóságban soha el nem következő beteljesülésük felé.
Íme, egy fiatal évszázad (nagyjából stimmel), egy ifjú ember (félig stimmel, már kettő fiatalember [ama 19 éves mellé még egy 17 éves is] telne ki belőlem), és egy nyugtalanítóan hatalmas város, amiben az a csapda, hogy ismerni véljük: a szomszédos Bécset, ahol a mai napig is az ezerszer áldott és elátkozott Monarchia szelleme lebeg be mindent, és agg császárunk ugyanúgy ügyel ránk bozontos szemöldöke alól vizslatva ezernyi szobor-szemével, mint száz évvel korábban. A Dezsővel még egy levegőt szíttak.
De lehet készülni rá, szinte kierőszakolni a deja vu-t, hogy az immár eltűnt életéről meggondolatlanul dokumentumokat hátrahagyott 19 éves ifjú ember bőrébe bújva ismét megelevenedjék ez a Bécs. Egy város, amelyik talán nincs is, minden esetre kétségbeesetten kell egyensúlyoznia múltja és jelene között, és ezen a libikóka-hintán rettenetes erő szükségeltetik, hogy legalábbis vízszintesbe hozhassuk a mát a múlt seregnyi árnyalakjával szemben.

Május 9.

Győzelem napja, a hírekben bemondták, Moszkvában most először nem jelent már meg egyetlen világháborús veterán sem az ünnepségen, ez a történet is lassan kezd a végére érni. Nem lesz egy idő után eleven emlékezet, csak papírosok, filmszalagok, és a jövendő agyvelők kénytelenek lesznek ezeknek hinni.

* * *

Amikor reggel a metró megállt a föld alatt, és eszembe jutottak a katasztrófa filmek, az elképzelhető vég, s számba vettem gyorsan, ki mindenkit is sajnálnék többé sose látni, ott volt a sorban a halott Kosztolányi Dezső, szomorkás mosollyal, kissé lehajtott fejjel, mintha kérlelt volna: legalább az ő kedvéért maradjak még. Levelet írt gyorsan (nem mondom meg, milyen színű téntával):
�Kedves Méhes,
Rettenetes kétségek gyötörnek, bele lehet-e bújni másnak a bőrébe, hol van az élet, a túlélés határa? Hol kezdődök és végződök én, hol a másik, aki személyként, alkotó művészként is lehet vágyott tartomány, természetesen mindennemű erotikus felhang nélkül (bár..., ezen még gondolkodnom kell, félretéve minden berzenkedésemet és szégyenérzetemet). Baudlaire-t és Byront fordítok, s lám, rá kell döbbenjek, mennyire nem egyszerűen a szavak, de még csak nem is a �hangulat�, az �érzés� tökéletes megfeleltetéséről van szó, hanem - ezer bocsánat pathetizmusomért - az Embert kell előállítsam: tudjam, ismerjem, ki ő, miféle örömében vagy fájdalmában írta sorait, sőt: amikor nem írt, akkor mit és miképp cselekedett, vásárolt-e aznap cipőpertlit, vagy csak bosszankodott amiatt, hogy nem tette meg... Látja, drága barátom, ezer felé kapkodnak, verdesnek a gondolataim, s nem lehetetlen, miközben a legtökéletesebbre törekszem, elveszek a részletekben, s egyszerre nagyobb fontossággal bír majd a cipőpertli-ügy, mint a vers - mennyire félek ezért magamtól! Mégse szabad csüggednünk, erősítgetem a lelkem, a csüggedés és kedvvesztés a legnagyobb luxus, ezért Önnek se kívánhatok mást (pathetique numero 2.), mint nálamnál erősebb jellemet és végletes elszántságot:
Kosztolányija�


Május 10.

Az egyetemi kampuszon.
Miniszoknyák és kosármelltartókba préselt keblek, napszemüveg mögé bújtatott szemek, mintha a tekintet ebből a szempontból mindegy is volna. Ülnek a padon kinyújtózkodva, napoznak, olvasnak, esznek, nevetnek.
Vizsgálni kellene, vajon az oktató, a tanársegéd, az adjunktus és a professzor urak hány százalékának megy tönkre a házassága csak azért, mert mindig új és új 18-23 éves lányok veszik és rajongják őket körül, elég évfolyamonként egy fél tucat. Olyan buta és csúnya tanár nincs, akiben néhány buta és csúnya lány ne látná meg a zsenit.
De hiszen egytől egyig szépek, nem is tudom, miről beszélek.

* * *

A Hadtörténeti Múzeum a Südbahnhof mögött. Eredetileg a Vasfüggöny-kiállítás miatt jöttem, látni egy Trabantot, Rákosi- és Sztálin-szobrot, korhűen megépített határzárat, aknamezővel, elektromos dróttal, őrtoronnyal - emlékezni azokra az időkre, amikor Bécs ugyanolyan messze volt, mint Párizs, New York vagy Fokváros. Szibéria adott esetben �elérhetőbbnek� bizonyult.
Ám ha már ott voltam, megállhattam-e volna, hogy belessek a többi terembe? A Laudon generálist sirató vitrin (aha, Laudongasse, hányszor elcsorgok előtte a Gürtelen araszolgatva), az üveg alatt egy kis füzetke: �Gyászas lant / mellyel / ama' győzedelmes hérónak / B. Laudonnak / nemzetek attyának / halálát kesergi / Rosenbacher Ferentz�.
És hirtelen milyen elemésztő vágyam támad, K. D. mellé �bevállalni� ezt az ismeretlen Rosenbachert, lelkiismeretes, tüchtig irodalomtörténészként járva könyvtárról könyvtárra, levéltárról levéltárra (Staatsarchiv, Kammer- és Hofarchiv - hányszor hallom a derék CH-ösztöndíjasoktól!), s megtudni mindent, de mindent... És sajnos, nem lehet, mert, mint tudjuk, a tökéletes tudást megbénítják a cipőpertli-ügyek...
Az alsó szinten pedig az a gépkocsi, amelyikben lelőtték a Ferdinándot. Látszik oldalt a golyó ütötte lyuk. Meg a máig vérfoltos kék trónörökösi zubbony. Amikor minden elkezdődött, avagy az a bizonyos egész (ha volt), ami eltörött...
Dehát mindez mikor történt? '14-ben? Istenem, hát hol van az még, majd tíz év múlva, édes lelkem, elképzelni sem lehet annyi időt. Hogy az is el fog telni.
�Drága Méhes,
Ne ijesztegessen ezzel az 1914-gyel. Tudja meg, nem akarok majdnem 30 éves lenni, elborzaszt a gondolat, mi mindent kell még addig tennem, küszködnöm, miféle újabb és újabb feladatokba hajszolom majd bele magam. Vágyom rá, de mégsem akarok győzedelmes héró lenni a magyar irodalom harci mezején. Így hát Ön is vigyázzon magára: Kosztolányi�.


Május 12.

Tüntetnek az egyetemen a tervezett tandíj ellen. Karl Lueger-Ring. Nem tudom, hogy s mint volt akkoriban, azt hiszem, minden épülőfélben, s ami ma a belváros magja, s úgy tűnik elém, mint Bécs maga, 1904-ben még szinte mészszagú volt, új, furcsa, bizonyára agyonkritizált.

* * *

A lányom bejelentette elalvás előtt (elképzelhető, már félig álmodott?):
- Lehet, hogy én is író leszek. Olyan versíró... Élt egyszer egy malacka, volt neki egy palackja - eddig jutott a költészetben, amikor tapintatlanul érdeklődtem, mégis hogy' gondolja.
Én bizony megdicsértem. És örültem, hogy költőnek készül. Hogy az ilyesmi is lehet vágy. Egy szegény kisgyermek, aki oly gazdag - hiszem én.


Május 13.

Jelentem, dolgozom. Legalábbis így tálalom magam előtt, hogy folyton új és új témák jutnak az eszembe, régebben valamiféle versikéket tákoltam volna össze ilyenkor, csak gyorsan-gyorsan, most már rögtön arra gondolok: regény, mi más, és mint ilyen ráér...
Egyébként egy verset már írtam itt Bécsben. És mivel még Grácban Weinzettl úrral feltártuk egymásnak a lelkünket, ami inkább panaszszámba ment afelett, hogy képtelenek vagyunk nőkről, szerelmekről írni, folytan csak magányos férfiak bolyonganak írásaink lapjain, és ez nincs így jól.
Csakazért is: egy férfi (ő mellőzhetetlen) rádöbben, egyetlen lány volt, aki feltétlenül szerette, aki megveszekedett érte - akit ő semmibe se vett, nem volt vele gonosz, de átlépett rajta, miközben lábainál fetrengett. Tizenöt év telt el azóta, most lett rá szüksége. Felkutatja, és belép egy látszólag mindennel megbékélt, �boldog�, családjának élő nő életébe...
Lehet, kipróbálom - magam.
Az effélék mostanában éjszaka jutnak az eszembe, mondhatni álmodom, de nem teljesen, mert azonnal felrebbenek, nézem az órát, próbálom megérteni, mi történik, mért most, és attól függetlenül, hogy nagyjából körülöttem forognak a dolgok, nekem milyen szerepem van mindebben?
Mindig arra az ódivatú következtetésre jutok, hogy a mesélő szerepe még mindig fontos...



Május 15.

Ma zarándokúton voltam a Strozzigasse 34-ben. A ház áll, sőt frissen renoválták. A kapu fölött ma a 32-34. szám díszeleg. Egy bécsi ház, állapítom meg, magamra erőltetve a flegmát. Közben már valami űz befelé, s mindent megfogdosok, a nyitott kapu kilincsét, a lépcsőház falát, még a kukatárolóba is belesek, azzal a együgyű, szent zarándoklelkesedéssel, hogy a Dezső itt járt, a Dezső itt búsongott, talán egy-egy szomorúság-molekula még maradt 97 évvel ezelőttről, bármennyi bú és baj történt is azóta ebben a házban is.
A 7. számú lakásban Reischlék laknak, felmenni nem lehet, csak kaputelefonos bejelentkezés után, és egy eltökélt hívőhöz méltatlan módon nem érzem magamban az erőt, hogy egy efféle recsegő kis készülékbe szabatosan el tudnám magyarázni, mi a csudának is kell nekem mindenképpen felmenni az első emeletre.
Inkább kimegyek az udvarra, a háznál is magasabbra nőtt fák zöld-arany árnyékába. Nézem a gumislagot, néhány a fal mellé rakosgatott téglát, mint valami szent ereklyéket, amik mesélni tudnának, hogy hol volt, hol nem volt, a világon egyszer...
De nem érzelgősködjek már annyit, 1904-et írunk, Dezső 19 éves, és baja csak annyi, hogy szomorú.
Miután a 40-es számú ház falán felfedezem Lesz Kurbasz neves ukrán színházi rendező emléktábláját, aki 1908-ban töltötte itt napjait, hirtelen nagyon pucérnak tűnik az én házam, friss sárga fala. A sarkon lévő kocsma kissé megvigasztal: Zum Narrischen Kastanienbaum (az Őrült Gesztenyefa) nevet viseli, spárga-szezon van, hát spárgalevest hirdetnek, majd sonkába göngyölt spárgát, valamint borjúsültet spárgával. Dezső ősszel volt itt, igaz, akkor meg a gesztenye érik, fogalmam sincs, vajon szerette-e.
Szemben, 31. szám alatt antikvárium működik, szomorú is lettem volna, ha e környéken az irodalom legkisebb jelét sem lelem fel. Kopaszodó, szemüveges fiatalember ugrik elém, amint beteszem a lábam, érdeklődik, miben segíthet, és immár másodszor nincs erőm a magyarázkodásra, hogy tetszik tudni, annak idején, önökkel szemközt egy ifjú magyar költő és író... És nincs meg véletlenül az Aranysárkány, Der goldene Drache, a szerzőjét úgy írják, hogy...
Csak fejemet rázom, ha lehet körülnéznék kicsit. Gerne - jön a kötelezően udvarias válasz.
Nézegetem a polcokat, vajon kevéske pénzéből mit vett volna meg a Dezső? Gottfried Kellertől a Der Grüne Heinrich I-IV kötetét? Avagy Max Weber Soziologie-ját? Netán Heinét, vagy Schillert?
Mint aki nem ura mozdulatainak, kiemelem az egyik legvastagabb könyvet: harci repülőgépek történetéről szól, egyáltalán nem érdekel, mégis belelapozok, még az árát is megkeresem, elöl van ceruzával bejegyezve: 650-, úgy teszek, mintha sokallnám, és fájó szívvel passzintanám vissza a helyére.
Túrok még egy sort a nyomatok között, meg is akad a szemem egy Operaházat ábrázoló rézkarcon, esőben ázik a Ring, a jól ismert épület előtt a konflisok hosszú sora, készült 1910-ben. Még ha pontos lenne a dátum, és akkor született volna, nem is sajnálnám a 70 schillinget. Emlék - mit Bécsből: a Strozzigasséból. Épp ezért töredekeni kell, amennyire lehet, s nem csak úgy felibe-harmadába, mint aki a sínek közé esett...


Május 26.

Nézzenek oda: eltelt közben 11 nap. Ahogy mondani szokás, észrevétlenül elszállt. Amit sose gondolna az ember egy efféle tartózkodásról, lehetnek benne nem fontos napok, vagy legalábbis nem úgy fontosak, mint a kitüntetett pillanatok, amikor - úgy érezzük - történik valami.
Egy íróval például az történhet, hogy nem ír. Ez a szenzáció. Avagy gyanús érzés: mi ez. Feltöltődés, ugyebár, a nagy, néma és titkos készülődés. Esetleg mégsem, hanem végzetes kiürültség, a némáság pusztaságot jelent, a titok pedig pontosan annak titkát, hogy mért nem lehet többé normális szavakkal megszólalni.
Nincs is nagyon mit mondanom Bécsről, pedig ellenőrző körutakat tettem sűrűn, s bárhová megyek, bármit teszek, valahol hátul állandóan az motoszkál a fejemben: az a száz év, ami eltelt (mert ezt azért hadd ne vonjam kétségbe), meg kell legyen valahol, állítólag semmi sem vész el, csak átalakul, s bár ez kicsit varázslat-ízű definíció, képesnek érzem magam az ellen-varázslatra.
Mindez, ami emitt szavak által történik... hát, ők lennének a varázsszavak...
�Kedves Kosztolányi,
Sose gondoltam volna, hogy egy panellakótelep széles utcáján is meg lehet hatódni, pusztán afelett, hogy ott állok megint, a kék erkélyes, a sorban utolsó tízemeletes előtt, mint én a múlt héten Győrött. Immár senkit nem ismerek, csak reménykedhetek benne, hogy kivételesen engem sem ismernek fel, idegennek tűnök fel, mégis minden pontosan tudok, s csak konstatálok: igen, a fodrászat, a zöldséges, a presszó a fagyis ablakkal. Tényleg, mintha valóban semmi sem változott volna, s hogy a fák jóval magasabbak és lombosabbak - hát istenem, nekem is kinőtt közben a szakállam. Egy szemmel láthatólag agyvérzés után lábadozó férfi botozik el velem szemben, pillantásunk találkozik, eltöprengek, ki lehetett ő 1973-ban, nem lehetett idősebb, mint most én, bizonyára sietett a munkába, mondjuk a Vagongyárba, biciklin, mint annyian, és soha nem tűnt volna fel, hogy ő az, egyedüli példány (erről még te se tudsz semmit, Dezső, hiába, hogy sejtelem már ott motoz benned), ha csak nem valamelyik osztálytársam mindig fáradt, morcos apukája.
Egyszóval megnyugodhattam abban a tudatban, hogy bármely város története semmi más, mint lakóinak története: arcok, sántikáló lábak, lépcsőkorlátba kapaszkodó kezek.
Rohantam vissza hozzád, már bocsánat ezért a kissé együgyű lelkesedésért és elragadtatásért. Igen, jártam a Lerchenfelder Strasse 65-ben és a Josefstädterstrasse 16-ban is. Legközelebb beszámolok minderről, nem tartom ildomosnak, hogy végleg összekutyuljam, ami az enyém és a tiéd.
Búcsúzom hát: MK�

* * *

Pedig néha jobb lenne minden elfelejteni. Azokat a súlyos, megrázó �volt�-okat. Nem igaz, hogy egy életbe nem fér bele legalább kettő élet, rendesen, kezdve elölről, lenni valaki más. Nem jobb, nem rosszabb, csupán olyan aki... Ez az, amit nem lehet elmondani.
Majdnem vers lett. Van, ami minden áron rímelni akar. Csábítás? Kudarc?
Ha azt mondom: �Kosztolányi Dezső�, az ugrik be rögvest: �Délutáni eső�.
És ha: �Méhes Károly�? Egy befejezetlen mondat, riasztó felhangokkal: �Mégsem. Kár oly...� - de mit tagadnak? És mi az a titkos állítmány, egy rím miatt!
�Mostanában nem született semmiféle vers.
Lehet, emiatt e kapálózó keserv.�
Tehát ma nem küldök poétai termésemből. Úgy dolgozom keményen, hogy várok.

* * *

Harminchat évemmel nem dicsekedni akarok, de több volt benne, mint amennyit sejteni és remélni lehetett, mindenképp több, mint amit vártam. (K. D. 1921-ben volt 36 éves, alaposabban meg kéne vizslatnom, mi minden történt addig. Két évvel túl voltak már a kommünöm, ez biztos, s szülőföldje egy másik országban immár.) Egy írónak, persze csak egy szó, papírt fog, tollat, s máris mások életét éli, Don Quijote ő és Raszkolnyikov, Vajkay Ákos vagy az én ismeretlen Jánosom. Jó volt írni őt, Jánosként élni, egyszer csak emlékezni olyan dolgokra, amikre én nem emlékezhettem volna...
Harminchat év majdnem mindenre elég volt, hányan távoztak már ekkorra teljesen, azaz teljes művel a hátuk mögött. A Zentralfriedhofban (Tor 2., Strassenbahnlinie 6) a Mozart síremléknél, míg a cigarettázva videózó japánokat kerülgettem, szemérmetlenül arra kellett gondoljak: már egy éve a föld alatt lennék, amennyiben Mozart vagyok...
De hiszen fullasztóan temérdek még az idő.
Én vagyok a 19 éves Kosztolányi Dezső.


Május 29.

A Josefstädterstrassén, nem sokkal a 16-os számú �Kosztolányi-ház� fölött bontanak egy épületet. Egy hasonlót. Mert már nincs szükség rá. Nem elég, hogy az ember örökké beszorul a J-jelű villamos mögé, és minden egyes megállóban vesztegelni kell, míg le- és felszállnak, most ráadásul megjelentek a teherautók, tolatnak, pakolják ide-oda a konténereket - semmi más, mint ahogy mondtam, mint várakozás.
Valamelyik múzeumben egyébként láttam száz évvel ezelőtti villamos vonaljegyet, ha jól rémlik, néhány fillérbe került csak.

Május 30.

Fiatal erdélyi írók felolvasó-estjét tartották az egyetem Magyar Tanszékén. Mindig azt érzem: valamiért ártatlanabbak, tisztelettudóbbak, gyöngédebbek (az irodalommal szemben!), mint azok, akiket az itthoniak közül van szerencsém ismerni. Pedig nem spróroltak a �csúnya� szavakkal, volt éppen elég. A fiatal költőnő írásai közzététele előtt bejelentette, ha valaki nagyon felizgulna azon, amit majd hallani fog, nincs semmi baj, mert ott helyben, az asztalon megkaphatja őt, ha van elég pénze...
Nem akar ez más lenni, mint az új erdélyi hang, mert már torkig voltak az önsajnálattal, a kopár hegycsúcson meredező, vihartépte fenyő legendájával, a pátosszal és a fogcsikorgatással.
Azt hiszem, tetszett volna Kosztolányinak, amit Orbán János Dénestől hallottam, hogy a kolozsvári gimnáziumok magyar osztályai a ballagási meghívókra nem ám Adytól meg Remenyiktől választottak idézetet, de Sütőtől se, hanem őtőle, meg a többi fiataltól, akik pontosan abból csinálnak költészetet, ami most van, ami a huszonegyedik század.
Talán csak ott, a kisebbségi létben van még némi összetartó ereje az irodalomnak, ahol tegnapelőtt született verssorok még mottókká tudnak nemesedni úgy, hogy az ezerszer elátkozott és elsiratott 18 éves ifjúság emeli őket magukhoz.
De kíváncsi lennék, hogy a Szabadkán 1903-ban érettségizett osztályok, ha ugyan nyomtattak ballagási emléklapot a tanárok és diákok névsorával, vajon kitől választották az életbe küldő szentenciát.
Ha jól emlékszem, a miénken Arany Jánostól szerepelt egy versszak, elő kellene keresni. Kosztolányi írja Bécsből: oly magányos és annyira hiányzik neki a magyar nyelv, hogy sírva fakadt az utcán, amikor eszébe jutott Arany.



Május 31.

Kremsben jártam a �Találkozások� rendezvényen. Az Európai Unióba igyekvő országok mutathatták meg magukat afféle utcai fesztivál során. Lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok adták egymásnak a színpadot, húzták és ropták, ahogy dukál, és egy idő után arra lettem figyelmes: már alig-alig tudom megkülönböztetni, most épp miféle náció muzsikál. És mintha csak helyettem beszélne, a sajtótájékoztatónak helyet adó bankfiók vezetője arról szónokolt, hogy az EU keleti bővítése nézete szerint nem más, mint egy valaha volt állapot jogos és felettébb időszerű restaurálásra, amikor, mi, osztrákok, csehek, szlovákok, lengyelek és magyarok egyek voltunk megannyi különbözőségeink ellenére, úgy tudtuk, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak sem lehet rossz, és mért is lenne, elvégre azért vagyunk e világon, hogy a jót alkossuk szüntelen... E szellemben kívánt jó munkát a tanácskozás résztvevőinek.
Majd szót kaptak a nagykövetek, és én pedig elaludtam a semmitmondó szólamok hiányos németséggel előadott kavalkádjában. A hallgatóság két órán át pisszenés nélkül fülelt, mintha valóban a jövőjükről lett volna szó.


Június 6.

�Kedves Kosztolányi!
Egy percig se higgye, hogy miközben nem jelentkezem, ne gondolnék magára szinte állandóan. Méghozzá, esküszöm, csöppet sem erőltetve, csupán ez a jó lélekkel vállalt reinkarnálódás folyvást emlékezésre kényszerít, sőt: hasonlítgatásra, méricskélésre, mintha ugyan lenne értelme évszázadok összevetésének. Egyre-másra kerülnek a kezembe olyan fénykép-könyvek, amelyek az eggyel korábbi századfordulót próbálják a mostani mellé állítani, ugyanarról a helyről, ugyanarról a szögből készülnek a mai felvételek, mint a száz évvel ezelőttiek, és nem is kell mást hozzájuk fűzni, mint hogy: íme! Tegnap a Császári Bécs, királyi Budapest albumot lapozgattam, vagyis azokon az utcákon járt a szemem, ahol magát a bús lába vitte, mégse hasított belém a mardosó irigység, illetve másképp irigykedtem - megvallom, magamra, vagyis mostani valóm után sóvárogtam máris, tudván, hogy ezek a századfordulós napok, évek is eltelnek, mint annak idején a magáé, és akkor nekünk több századforduló már nem adatik. Ennek a könyvnek az előszavában ez áll: A hajdani békekor emberei, erről meg lehetünk győződve, egészében véve nyugodtabbak, békésebbek voltak, és jobban megfértek egymással, mint a világháborúktól, forradalmaktól, diktatúráktól, népirtásoktól megnyomorított százazunk végnapjaiban.
Ezt lehetne hát irigyelni, az ártatlannak hit lelkületet.
És talán a csöndet. Nézem a régi utcákat, és üresek: sehol zajforrás, lehetett dolgozni fényes délelőtt az ifjú írónak, akár nyitott ablak mellett is, a piros lámpánál egy chopper-motoros sem túráztatta a masináját. Persze, hogy minek a szárnyán jövel az ihlet, kedves Barátom, gondolom, egyetért velem, bármelyik század vagy ezred is ül a vállunkon, nem lehet úgyse tudni. Lehet, hogy az író legfontosabb tevékenysége mégis csak a várakozás. A várakozás pediglen idő... És újra elölről.
Szakadatlan híve,
MK.�

* * *

Tegnap este olvastam egy novellát, ami Bécsben játszódik. Bárgyú történet, egy német nő a tél kellős közepén ide menekül szerelmi csalódása elöl, s miközben állandóan Albanra emlékezik, vágyakozik rá, no meg távolítja magától, bejárja a téli várost. Biztos, hogy valamiért mégis hatott rám, mert reggel azonnal elgurultam a Naschmarktra, amiről ő is írt.
Épp nyitottak a kereskedők, szinte kivétel nélkül törökök vagy görögök. Jut eszembe, volt egy szíriai csemegebolt is. A hordókban már áztak a különböző feketeségű és nagyságú olajbogyók, a kecskesajtok, no és a töméntelen zöldség és gyümölcs. Folyt a válogatás: ami kicsit lottyadt, netán rohadt volt, repült a szemetesládába: szőlőszemek, barackok, hagymahéjak, ráncos paradicsomok, paprikák.
A fűszeresek! Akár egy kis patika mindegyik stand. A tört színű fehértől az olajos feketéig mindennemű porok, magok, bogyók. A legszebb a sárga. A sárga árnyalatai. Megállni, nézni ezt a választékot és beszívni az illatukat elég is ahhoz, hogy azt képzeljem: meg van szentelve ez a napom.
Hallom, hogy érdeklődő, öltönyös öregúr, aki egymás után kukucskál és szagol bele az orra elé tartott tégelyekbe és fadobozkákba, Meister-nek szólítja a horgas orrú, nagy bajszú tulajdonost, aki minden egyes ilyen alkalommal egy kissé meghajtja magát.
Epret veszek, 20 schillingért egy kilót, de nem ízetlen spanyolt, hogyne, csakis burgenlandit, támogassuk a hazai gazdaságot, ugyibár.


Június 11.

Csak a ráhangolódás kedvéért: megjött az október. Időjárás-jelentés: észak felöl hideghullám érte el a Kárpát-medencét, amely szokatlan méretű lehűlést okozott. Valóban, pünkösd óta szeles, esős, hideg ősz vágtázik át a városon és rajtam, az enyhe pannóniai tél során alkalmazom az efféle réteges öltözködést: poló, ing, mellény, kabát - most bőven elkél. Ja igen: a Humboldtstrassén lévő kis lakásban is alig van melegvíz, szóval ez is stimmel. Már csak egy gonosz házinénit kellene szerezni. Aztán arra gondolok, lehet, annyiban mindenképp tehetségtelenebb vagyok Dezsőnél, hogy nem szeretek, legalábbis nem törekszem szenvedni. Ha rosszul is alakulnak a dolgok, leginkább kalandnak fogom fel, kirándulásnak a jóból, ahová voltaképp bármikor vissza lehet térni, csak idő kérdése...
Tépkedi a vihar ennek a CH-hajó-épületnek a köteleit.
Mi kötelező s mi nem!
Meg-megörvendek még ma is, hogy írni nem. Talán ez benne a legjobb.


Július 2.

Kedves Méhes,

Én még fiatal vagyok, ez a század is fiatal, és ezért nehéz elhinnem, hogy ami körbevesz, a rothadás ölelése. Bár mindig is szent rettenettel bámultam a halálra, tudatában vagyok, hogy társam ő nekem, valahol, valamikor eggyé leszünk, de magát az életet mint halált szemlélni képtelen vagyok. Írni róla, nos, az mégis csak más, azt legalább lehet jól csinálni. Látja, milyen szerénytelenségre ragadtat e folyton a halállal foglalkozó élet, meg is rónak érte (akiknek végül is ez a dolguk: félni és aggódni - tőlem és értem), hogy honnan e sok sötét tónus, egy ifjú úr, aki előtt ott az élet. És aki előtt ugyanúgy ott a halál. Nem is tudom eldönteni erről a szürkeségben ázó Bécsről, hogy milyen, mennyit ér, szeressem-e, csak azért, mert nem szeret, vagy ne szeressem, mert úgyis mindegy neki.
Dehát lehet-e máshol lenni, drága Méhes, s van-e olyan görbülete az életnek, amit verssel - hangozzék bár fenhéjjázóan - egyenesre kalapálni nem lehetséges? Amidőn este bandokultam szegényes hajlékom felé a Stadiongassében, s valóban, gyarló módon, néhány verssorral nyűttem az agyamat, egyre-másra szólítgattak a legkitartóbb, didergő kurvák, azt ígérték, majd felmelegítenek. Az jut most eszembe, hogy hiába erőlködünk a titkokkal, bizonyára mindennek megvan a magyarázata. Csak azért, mert a tudás nincsen a birtokunkban, senki nem mondhatja, hogy akár az ég, érthetetlen.
Kívánom, kínozzák hasonló kételyek, az idő - száz év ide vagy oda - senkinek se dolgozik!

Kosztolányi


* * *

Mi minden veszett el: ami itt megvan!


* * *

Strozzi, hát ez egy festő volt. Lelepleztem a Kunsthistorisches Museumban.
A Bolzmann szegény, akiről elnevezték a Pazmaneum utcáját, mint K. D-től tudom, a világ legunalmasabb és szárazabb előadója. �Rémes ez a bécsi egyetem!�, kiált fel fájdalmas pátosszal, majd dicsérni kezd egy másik professzort, akinek a nevét nem viseli ma utca Bécsben.

* * *

Július 10.

Kosztolányi-komoly.
Kosztolányi Dezső az 1904/05-ös tanévet a Bécsi Egyetem hallgatójaként töltötte. Elsősorban leveleiből derül ki, hogy a birodalom fővárosa, amelyik ebben az időpontban Európa legpezsgőbb, legizgalmasabb város volt elsősorban kulturális tekintetben, kevés örömmel és szellemi kalanddal ajándékozta meg. K. D., Levelek - Naplók (Osiris Kiadó, Budapest, 1996) című gyűjteményében 1904 október elejei keltezéssel kezdődően összesen 28 levelet írt barátainak, az utolsót 1905. február 18-án. Természetesen, minden bizonnyal ez nem az összes termés, már ami a levelezést illeti, mert épp ez utolsó bécsi, Babitsnak szóló levélben jelezi rögtön az elején, hogy �már igazán tíz levelet kell ma is írnom Magyarország különböző részeibe� - de ezen az egyen kívül többről e napról nem tudunk (ha ugyan valóban elkészültek). A levelek zöme unokatestvérének, Csáth Gézának szólnak (21 levél), továbbá egyetemi �diáktársainak�, bár már most helyesebb pályatársakat említeni: Babits Mihálynak (6 levél) és Juhász Gyulának (1 levél). Mivel rajtuk kívül, más nem szerepel a címzettek között, feltehető, hogy a fennmaradt levelek csak egy részét mutatják annak, amit Kosztolányi valóban elküldött Bécsből, hiszen bizonyára levelezett szüleivel és szeretett testvéreivel is.
Milyen kép rajzolódik ki e levelek alapján a Bécsben tanuló 19 éves ifjúról? Mindenképpen a szenvedőé. Kérdés, a vázolt nehézségek valóságtartalma és a romantikus �sanyarú sorssal vert költő� ideája milyen arányban osztozik ezen képekben. Immár Szabadkáról, 1905. július 29-én így írt Babitsnak (69. levél): �Aztán hányódtam, koptam, színtelenedtem Bécsben. Hitvány emberek között züllöttem, ahol kinevették azokat a tulajdonságaimat, amelyekért annyira becsülnek és szeretnek. De megtanultam a német józanságot és gondolkodást. A múzsám a múltakon kérődzött, de azért elég sokat írtam. Ezenkívül magyar lettem, keserves, javíthatatlanul, butául naiv magyar - minden Mohácsi Jenők és Ady Endrék ellenére.� Érdekes a póz, hiszen nagyon is adys szavakkal (�keserves, javíthatatlan, butául naiv magyar�) csíp egyet azon az Adyn, akinek első jelentős kötete, az Új versek csak egy évvel később, 1906-ban jelent meg, de ezek szerint hatása már nagyon is érződött, és megfogta a 20 éves Kosztolányit.


Július 27.

Nehéz, nehéz.
Hazamenni, emlékezni majd. A Jutalomutazás című filmből (Duna TV, ma délelőtt) fájdalom költözik belém. Nem utazni, nem lenni máshol, �csak� otthon csalóka boldogság. A filmbéli Balogh Tibi 1974-ben egy hónapra mehetett volna Angliába, de a szülei nem engedték. A vágy és a félelem, a vágytól való félelem is átgyúrja a lelket. Mintha megtörténne, ami megtörténhetett volna, csak rosszul, hiányosan, még inkább felfoghatatlanabbul.
Jövő kedden hazamegyek. Látom magam előtt az utcát, a Csend utcai házat, az elsötétített szobákat. Az íróasztalt a komputerrel, a már-már nyomasztóan tornyosuló, lassan helyük sincs könyvhegyeket, az ágyat. Ott élünk, az az életünk. De most majd megint beköltözik e falak, bútorok közé Bécs, az eltelt három hónap, és akik visszatérnek, és megörvedenek tárgyaiknak, játékaiknak, tagadhatatlanul bécsiek is kicsit. Pontosan odatalálnak az emlékké váló helyszínekre, kívülről fújják a 18-as villamost Südtirolenpaltz és Gumpendorfertrasse közötti megállóit, ismerik a Billa és Zielpunkt abécé-aruházak árait, tudni fogják, hogy bizonyos személyek, akikkel csak németül lehetett szót érteni, a nap bizonyos óráiban mit csinálnak.
Aki elmenetele után békén hazatér, megnyugodhat: nem tett semmi megbocsáthatatlant, nem árult el semmit, nem okozott csalódást, és ha szerencséje van, azt is kijelentheti, hogy az itt és az ott együtt ad ki valamiféle boldogságnak nevezhető állapotot.


Július 30.

Vége, Dezső, a végére értem.
Értem is, meg nem is értem.
Hát kiért történik minden? Értem?
Vagy te érted?
Az utolsó éjszaka. Olyan szentimentálisan hangzik. Pedig csak a hőségtől pihegek. A sör a hosszú í-re csöppen, odalent egy vadállat motoros recsegteti a chopperét. Arra gondolok: holnap a Csend utcában semmi más nem fog jobban ízleni, mint a csend.
Tavaly még féltem Bécset elhagyni, sok volt bennem az oh!, hogy most elveszítek egy várost. Kellett a másodszori vizit, mintegy ellenőrzésképpen: igen, minden a helyén van; igen, nem emlékeztem rosszul.
Ami új volt, az Kosztolányi Dezső volt. Az örömteli felismerés, hogy ez a Bécs, ami Hitzingtől Kagranig az enyém, Kosztolányi Dezső is. Egy darabkája csupán, egészen pontosan három utca és maga az egyetem, de mégis az egész. Elvégre valahol lenni az annyi mint bejárni, besétálni (nem ugyanaz!), beszippantani és belengeni. A Heeresgeschichtliches Museumot ugyanúgy, akár a lócitromszagot a Graben mellékutcáiban.
El kell menjek hamarosan Szabadkára, elvégre ez a te Bécsed finoman szólva is csak ürügy volt, hogy ez a 21. századi író úr elintézhesse első regényét, azaz ettől fogva dicsekedhessen: miközben K. D. nyomában osont, kipattant a fejéből az opus magnum.
Tudod, fejemben van az út hazáig. Ahogy majd a Laxemburgerstrasséról a Raxstresséra kanyarodva átmegyek a Triesterstrasséra, onnan az A2-n Graz irányába, majd az A3-ason Eisenstadt felé, Wulkaprodesdorf, Klingenbach, a határ, Sopron, végig a 84-es úton a Balatonig közben Sárvár, Sümeg, aztán Balatonszentgyörgy, onnan délre, Marcali, Böhönye, Nagybajom, Kadarkút, Hencse, Lad, Patosfa, Somogyapáti, és végre Szigetvár, az a nevezetes 6-os út, az ilyen-olyan Peterdek, Kacsóta (mióta?), már látni a Mecseket, Szentlőrinc a Ferrari-jelű Avanti-benzinkúttal, a tévé-torony injekcióstűje, az osztott pályás befutó, hát akkor otthon vagyunk!
Egyetlen mondat, látod, kicsit tán nagyképűsködve, mert megjártam az utóbbi 9 évben, mondjuk, harmincszor legalább, és ha nem vigyáznék, még olyanokat is mondanék, hogy már behunyt szemmel is...
Hát igen, behunyt szemmel álmodozni szoktam, mert talán ez a legjobb az életben, nem kell hozzá kormánykerék, se gázpedál, mégis bárhová el lehet jutni, és még az se lehetetlen, hogy találkozzak és levelezgessek veled, itt Bécsben vagy a világon bárhol. Mint akinek elment az esze, no de hova ment, oda, ahol a legboldogabb!
(Most, 22 óra 26 parckor hallottam elzörögni egy fiákert a Hollandstrassén, hazafelé, a végtelen 2. kerület külső tájaira. Arra, amerre amúgy egyetlen turista sem kívánkozik soha.)