Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Ketten a Kun Bélából

2004

Április elsején raktak ki a tejtől, egy csöppet sem volt tréfa. Holott sose hivalkodtam olyasmivel, hogy „logisztikai munkatárs” meg mi, jó volt nekem a beosztott raktáros is, raklapoztam, targoncáztam, amit épp kellett, aztán ha leesett vagy kiszakadt egy ultrapasztőrözött és homogenizált dobozos tej, megittam ott helyben, az volt a saját magamra kirótt büntetés.
Április óta nem iszom tejet.
Kóla meg csipsz. Ha mindenki ennyire bunkó, azon ne múljon, én is tudok az lenni. Direkt nézem a venezuelai és mexikói szappansorozatokat, csak úgy habzik tőlük az agyam, sőt, a BéKát is, az a Barátok közt, szóval mindent tudok. Még hogy munkanélküli vagyok!, egy túrót, hát mekkora meló ez, mindent megnézni, mindent megjegyezni, és fejben szétválogatni a Fernandot a Josétól és a Kertész Gézutól. Néha összefutok egy-egy régi arccal a Gólban, és elkezdem mondani nekik, jön a számból a sok szappanbuborék, hát hamar leküldik a sört, a vállamra csapnak, Frédikém, lazíts, és azzal bíztatnak, hogy lesz ez még így sem.
De lesz ám! Mert mindez csak álca, a teljes elhülyülés maszkja mögött azt mormolom: nem hagyom ám, kishaverek, ti ott tejnél, meg a mindenféle korábbi, vacak cégeknél, fogtok még hallani Galamb Alfrédról, fogok én még a nevemhez méltóan szárnyalni, és akkor le is csinállak valamennyiőtöket!
Kóla, csipsz. Csipegetek, fogynak a napok.
A nyár vége felé valamelyik kibeszélő showban épp azt akarták bebeszélni, hogy bárkiből lehet sztár, valamilyen szempontból mindenki nyerőgép, csak találkoznia kell a neki való nagy lehetőséggel. Nézem, ki az a kászting bizniszben utazó fószer, aki ott nagyban nyomja az őszinte tutifrankót, hát bizony a Spíler Tibi, eszem a zúzáját, akit a Kun Bélában folyamatosan meg kellett védjek a többiek zaklatásától, mert szentigaz, hogy olyan fejformája és nézése volt, hogy attól tényleg elkezdett viszketni az ember tenyere. A faterja szakszervezetis volt abban az üzemben, ahol az én öregem is építette a cucializmust, és engemet kioktattak otthon, hogy nem mindegy ám, mit mesél a Spíler Tibi a faterjának, ki védte meg már megint suliban, és a tízóraija is igen fincsi volt, pickszalámis zsömle.
Egyszer, amikor még többet olvastam, egy cselszövéses sztoriban azt állította az egyik koma, hogy pszichológiailag úgy van az, hogy akit megment az ember, ahhoz attól fogva ragaszkodni fog, szinte atyai módon, és fontos lesz számára a további sorsa is. Valahogy így lehettem én a Spíler Tibivel, döbbentem rá harminc év múltán, érdekelni kezdett a sorsa, no meg az is, vajon a Spíler Tibit milyen mértékben érdekli az én sorsom. Három nappal később ott terpeszkedtem a székesfővárosi irodájában, egy kanárisárga bőrkanapén, és miközben kólát szopogattam a sonka-tormás csipsz mellé, immár élőben csodálhattam Spíler Tibi fejformáját és nézését, mert igencsak pislogott felém. Megállapítottam, hogy olyan a szeme, mint a kiwi szemből, ezt annak idején nem tudhattam, talán ez idegesítette a verekedőseket is, ez a kínzó érzet, hogy azt se tudják, mi a frász az a kiwi, ám itt van ez a tag, és kiwi-színű szemekkel bámulja őket.
- Naná, hogy emlékszem, hát lehet egy Galamb Alfrédra nem emlékezni?
Nem akartam sokat merengeni a régi időkön, röviden közöltem vele a múlt ködéből való felbukkanásom okát: mivel hallottam, hogy bárkiből sztárt farag, én állok elébe, mivel más sürgős elfoglaltságom épp amúgy sem akad.
Spíler Tibi kinyitotta és összecsattintotta a mobiltelefonját, mint a bicskát. Sokszor egymás után. Aztán azt mondta:
- Figyu, Frédi. Megmondom én neked az őszinte tutifrankót, egy ilyen régi baráttal legyen az ember korrekt. Sovány próbálkozás lenne egy Galamb Alfrédból a saját formátumához méltó sztárt dizájnolni. Méltatlan. Hanem mondok mást: legyél az ügynököm. Adok egy kis zsét alapban, és ha sikerül felhajtani különböző verebeket, jön rá a jutalék, hm? Mindig kellenek új arcok, én szólok, te meg szállítod őket. Neked jó a svádád, lököd a szöveget, csak ki kell szúrni a megfelelőt. Ugranak ám, mint tyúk a takonyra, mindenki a médiában akar nyomulni. Digivel lefotózod őket, ímélen meg felnyomod a képeket.
Spíler Tibi itt megállt a beszédben, és elhúzta a száját. Ez volt az a grimasza, ami miatt rendszeresen meg akarták agyalni. Meg a kiwi-szem.
- Megdumáltuk?
A számba dugtam egy csipszet, ráharaptam. A pillanatnyi csöndben akkorát reccsent, mintha egy koponyát roppantottam volna szét a fogaim között.
És bólintottam, hát persze, hogy. Digizek meg ímélezek. Okéka, Tibcsi.
Egy hét telt el. Érdekes időszak volt ez. Szinte egyáltalán nem néztem tévét, hagytam veszni a sok szappanszereplőt, sőt, mintha az agyamból is egyszeriben kilúgozódtak volna. A polcról leszedtem A Pál utcai fiúkat, azt kezdtem el olvasni. A belső címlapon ceruzás gyerekírással azt találtam: „Nagyon sajnálom a kis Nemecsek Ernőt”. Én írtam. Jó vicc, én a kis Spíler Tibit is sajnáltam. Láttam magam előtt a kis Spíler Tibit, ott állt a vörös salakos iskolaudvaron, a focikapu mögött, csattogtatta a mobilját, míg a többiek egy kőkeményre fújt bőrfocival bikázva próbálták eltalálni. Behúzott nyakkal hajolgatott el a lövések elöl. Mintha felém pislogott volna. Ám gonoszul arra gondoltam, segítek, haver, de már nem elég a pickszalámis zsömléd, most már többről szól ez a játék, okéka?
Meg is szólalt a telefon, épp akkor, amikor a Pásztorok azt mondták a Nemecsek anyjának, hogy nekik ezért nem jár kakaó.
- Frédikém, akkor projekt indul, van itt egy neked való, izmos kis feladat. Szerezzél nekem egy csúnya nőt. Középkorút, elmehetsz úgy hatvanig. De semmi perc alatt, mert a jövő héten már forgatni kellene a klippet. Aztán ronda legyen ám, mint az atom. Na csá, akkor csörögj, de minél előbb.
Megkaptam tehát küldetésemet. Könnyebbséget kellett volna érezzek, hogy a sok hamis szappan-nő után végre kiléphetek a valós világba, ráadásul én dönthetek, kire vetüljön a sztárság, mert olyan ronda, hogy az már szép.
Elindultam. Tudtam, hogy cefet nehéz lesz, a tartós tejes raklapok emelgetése ehhez képest…, mindegy, ahogy a Gól-béli tanult barátom rikoltaná: hát rám jött az idegroncs.
Elindultam. Mondjam inkább: nekivágtam az utcának. A városnak. Hol kezdődik vajon a csúfság? A nem szép az már rögtön csúnya is? Néztem az arcokat, ahogy Spíler Tibi emlegette őket, de tényleg arcok voltak. Sok Anunciata, Maria, Isabella és Emerentia, teljes hús-vér valójukban jöttek velem szemben, nézték a kirakatot, fecsegtek, cigiztek, ám ahogy néha rám siklott a szemük, úgy éreztem, bábuk csak, szappanból faragott, ügyesen működtetett, bravúrosan megkonstruált babák, akik sose lesznek csúnyák, mert a csúnya az sose valami csinált dolog, hanem a lehető legtermészetesebb. A Spíler Tibitől kölcsönbe kapott digigép kényelmetlenül nyomta a májamat a dzsekim zsebében.
Feküdtem a lesötétített szobában, és abban bíztam - magamban bíztam, hogy fel tudok idézni legalább egy csúnya nőt, akitől valaha féltem, akiről azt hittem, ő a boszorkány, akiről azt mondták, meglátogatja a rossz kisfiúkat az éjszaka. De nem jött. Csupa nekem kedves női arc táncolt a szemhéjam belső falán, különböző méretű orral, füllel, más-más frizurával, feszesebb-löttyedtebb arcbőrrel, és ha a természet jóvoltából végtelenül eltérő módon is, de mindegyik szép volt. Még álmodni sem kellett őket, ébren is ilyenek voltak.
Péntek délután két órakor a Gólban alig volt valaki. A Lali csapos forszírozta, hogy nyomjunk le egy parti sakkot, de éreztem, hogy hamar odalenne a királyné őnaccságám, mert a fejem egészem máshol járt: szinte rettegve gondoltam rá, hogy rám csörren a Spíler Tibi, és akkor lesz majd csúnya világ.
Akkor láttam meg a sarokasztalnál a… rögtön így ugrott az eszembe: a spinét. Nem volt túl öreg, de viszont cserébe lélegzetelállítóan ronda. Azt, hogy nő, igazából csak a ruházatából lehetett tudni. A feje tetején ritkás, lilás fényűre festett haj kókadozott, elöl a frufruja zsíros csimbóbkokban lógott a homlokába. Az arca, hirtelenjében úgy éreztem, egyetlen szabályos vonal sem volt. Picasso is azt mondta volna rá, hogy ez azért túlzás. Jó, a szeme nem a homlokán pislogott, de azért a helyén sem volt. Az egyik lejjebb állt, mint a másik, ráadásul a jobb oldali félig ki volt fordulva, mintha azzal folyvást a Lali csapost bámulta volna. Meg is kérdeztem a magam diszkrét módján, hogy ki a kórság ez? Lali odalesett a sarokba, és mintha egy falnak támasztott rozsdás bicikliről szólna, vállat vonva tudósított.
- Ja, ez? Szokott jönni, aztán bedönt néhány unimukit. Van nála három vagy négy ótvar nagy szatyor, mindenhová cipeli őket. Állítólag azokban tartjaaz összes cuccát, nem meri otthon hagyni a szajrét, ki ne rabolják.
Néztem a spinét. Ahogy azt a Spíler Tibi elképzelte, én, amint a svádámmal felfegyverkezve lököm a szöveget. Utána meg digizek.
De volt-e más választásom? Ha kiszakadt a tartós tej doboza, azt is nekem kellett meginnom. A levét.
- Elnézést, asszonyom… - mondtam, és arra gondoltam: Spíler, te állat.
Intettem a Lalinak, szállítson sebtiben két unikumot, amit ki is hozott, de olyan messziről tette a tálcát az asztalkára, mint aki attól tart, hogy mondjuk, beleharapok a kezébe.
- Mire iszunk? - nézett rám a spiné, mármint az egyik szemével.
- Arra, hogy… - nyökögtem sváda helyett zavarodottan -, hogy mi ketten, esetleg…
- Aranyom, maga nem tudja, mit beszél! - rikoltott fel a nő, majd elvigyorodott. Ínyéből néhány szürkés csonk meredt elő. - Ki ez? - bökött rám és fejét Lali csapot felé fordította.
Ez az áruló Lali most úgy tárta szét a kezét, mint az előbb, mikor én firtattam a spiné kilétét.
- Lenne magának egy ajánlatom… - kezdtem újra a dumát. De a nőből megint előtört a kellemetlen nevetés.
- Nem késtél el ezzel egy kicsit, aranyom?
Mit tehettem volna? Tudtam, hogy Spíler Tibi nem cicózik, ha most, az első alkalommal befuccsolok, nem lesz rá többé tekintettel, hogy ki védte meg Kun Béla Általános Iskola udvarán.
- Nézze, minek kertelnék - kezdtem megacélosított hanggal. - Szeretném lefényképezni. Erről van szó.
Az asszony keze megállt a mozdulatban, az unikumos kupica pedig majdnem elérte már a száját.
- Ennyi?
- Igen.
Erre egy zuhintásra bekapta az itókát.
A száját összepréselte, merőn nézett rám.
Rettenetesen csúnya volt. De a szétálló szemében, ami a sötétzöld és szürke kellemetlen, zavaros vegyüléke volt, ennek a mélyén, a tág pupilla mélységes mélyén megvillant valami fura fény.
Rosseb tudja, mi volt ez.
Kapzsiság? Riadalom? Várakozás?
Nem szoktam vén spinkók szemében elmerülni, az tény.
- Rendicsek, aranyom. Egy kép, egy ital.
- Az első már meg is volt - feleltem erre ártatlanul.
- Az nem számít - csapott le rögtön az öreglány, és a következő mozdulattal maga elé húzta az én poharamat.
No jó, gondoltam, ezt ki fogom számlázni a Spílernek, egyem a zúzáját, de nem akartam sokat tökölődni, inkább gyorsan elővarázsoltam a digigépet, beizzítottam, és elkezdtem… hát végül is: dolgozni.
Amikor először szóltam, hogy most repül a kismadár, a spiné vigyázz-ülésbe vágta magát, horgas mutatóujjával végighúzott a homlokába lógó zsíros haján, és láthatólag igyekezett nagyon komoly képet vágni.
Mondtam, mosolyogjon mán egy kicsit, nem temetésen vagyunk, vagy mi.
- Ilyen vagyok én akkor is, amikor mosolygok, aranyom - felelte egészen más, sokkal mélyebb hangon, mint az előbb.
Összesen három képet lőttem el, visszanéztem, milyen lett, hát olyan, amilyen a spiné volt komolyra vett kiszerelésben: továbbra is ronda, csak nem látszott a fogatlan ínye. Vagy szereti majd a Spíler Tibi, vagy nem.
Intettem a Lali csaposnak, hogy akkor szervírozhatja a kialkudott piát, de az öreglány csak a fejét rázta.
- Nem iszom többet, aranyom - morogta, és elkezdett zörögni a szatyraival.
Zavarban voltam megint, hogy akkor most mi az ábra. Minden esetre meg kellett tudnom, hol érem el a spinét, arra az esetre, ha a Spíler esetleg ráharapna a képire.
- Azt azért elárulja a néni, hogy merrefelé találom meg, tetszik tudni, hátha még…
Nem is engedte végigmondanom.
- Mért, most hol talált meg?
- Ez igaz - hagytam helyben, és Lali csaposra néztem, aki most bólintott, jelezvén, hogy itt tényleg összefuthatok még a modellemmel.
Nem is tudom, miképp búcsúztunk el. Csak arra emlékszem, hogy a táskákkal felpakolva távozott a Gól ajtaján át a kinti napsütésbe. Kicsit olyan volt, mint aki ebből a sötétségből átlép a fény birodalmába, a csúnya arcát, a testét, a szatyrait egy pillanat alatt felitta a nehéz, izzó, augusztusi sárgaság.
Lali csapos átgurította a gyufaszálat a szája egyik sarkából a másikba.
- Most mi a lópikula van? - ennyit kérdezett csak.
- Meló - feleltem, és precíz, megfontolt mozdulatokkal behajigáltam a spinének kikészített három unikumot.
Aztán elmentek a fotók, a szomszédos netcaféban segített egy csaj a kis lemezzel, átlőtte csatolt fájlban. A nyelvében meg az alsó ajkában gombos fejű szöget láttam.
Csönd volt. Odakint beborult, máris őszi hangulatot idézett a vadul ide-oda suhogó cseresznyefa, tépte a fakózöld leveleket a szél. Olvastam a félhomályan. Nemecsek meghalt, már megint, és Boka teljesen kivolt, amikor megtudta a Janó nevű tóttól, hogy jönnek a mérnökök, be lesz építve a grund, hát ezért aztán érdemes volt kepeszteni, tetű világ volt már akkor is, túrót nem ért a hit, az elkeseredett küzdelem, az áldozat. Az volt a vicc, most nem azt írtam volna a könyv elejére, hogy mennyire sajnálom a kis Ernőt, hanem önző módon igenis azt, hogy baromira sajnálom magamat.
Amikor két nap után végre megérkezett a vihar, szinte megkönnyebültem. Az ég most majd bőg egy jót mindenki helyett, ilyen fene magasztosat bírtam gondolni.
A mobil épp egy hatalmas dörgés közepette szólalt meg. A Kánkán-zenét állítottam be csörgőhangnak, legyen egy kis vidámság, combok emelgetése, fíling bele a fülembe. Ha már máshová nem nagyon.
Valami zúgást hallottam.
- Halló! Tessék, halló!
Most mintha szuszogás jött volna.
- Na, mi van?
A hang csámcsogássá vagy inkább hüppögéssé változott át.
- Anyáddal szórakozz, okses?
Akkor megszólalt.
- Galamb, mit tettél?
A Spíler Tibi volt az, nem is értem, hogyan, de rögvest tudtam. Pedig a hangjára rá nem lehetett ismerni.
- Az a fotó... A kép, amit küldtél...
Olyan gombóc lett a torkomban, mint valaha az iskolában, ha a jótékonykodásom szünetében valami rémtetten kaptak.
- Nem jó?
- Jó? Tudod, ki van azon a képen?
- Hát a... - és én szerencsétlen, kimondtam! - ... a spiné.
- Az anyámat fényképezted le, Galamb.
- De hát...
- Szegény, szerencsétlen anyukámat...
Spíler Tibi zokogott.
- Ott hagytuk, elhagytuk őt. Az apám le akart lépni... kitalálta, hogy anya hűtlen volt hozzá, meg kell büntetni... Megtehette, mögötte állt a párt, a szekszervezet... Spíler elvtárs jó elvtárs, szükségünk van rá... Mentünk Budapestre, mi ketten... Anya maradt, mert rossz volt, ezt hallottam ezentúl mindig, az ilyen nem érdemli meg az anya nevet... A lakásból is elkergették, bolyongani kezdett...
Villámlött és dörgött, elnyomta egy pillanatra a Spíler Tibi hangját.
Aztán még azt hallottam:
- ...és kinagyíttattam, itt áll most is, előttem, az asztalon. Galamb, te mindig olyan jó voltál hozzám, nem is értettem miért... Segíteni akartam neked, és tessék, megint te segítettél nekem... Majd... majd lesz valahogy... Mindegy...
Meg se tudtam nyikkanni. Zörgött az ablaküveg, úgy verte az eső.
- Hanem, Galamb - szólalt meg újból Spíler Tibi, és mintha már kicsit összeszedte volna magát. - Keríts egy másik nőt, jó...? Méghozzá gyorsan, mert gubanc lesz... Tudod mit, Galamb? Mondok én valamit. Nem kell ennyire... izé..., na, hogy ronda legyen. Lehet... kicsit... szebb... vagy emberibb, vagy mi a franc.
Csak ültem némán.
- Hallod, Galamb?
Felelni akartam, de valamiért nem ment.
- Mi van már, Galamb? Itt vagy még? Egy másik spinét, Galamb, érted? Egy szebbet, érted?
A rozoga ablaktáblát egyszerűen befeszítette a vihar. A függöny, mint valami hatalmas menyasszonyi fátyol, feldagadt, és belengte szinte az egész szobát.
Végre meg tudtam szólalni.
- Értem hát. Egy szebbet. Még szép, hogy értem - mondtam kötelességtudóan.