Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


TEPLICÉRE MENT MEGHALNI

2004

Villanyt se gyújtott. A kulcsot ledobta az asztalra. Irgalmatlanul csörgött az üveglapon. Hogy mindig elfelejti ezt a rohadt üvegasztalt! Mert csak a flanc. A francnak vette meg. Egyszer úgyis összetörik. Már várta. Lezöttyent a kanapéra, innen a karfáról lelógó keze épp elérte az üzenetrögzítő gombját. Ez már csak így szokott menni esténként. Kulcskoppanás, káromkodás, kanapényikkanás, gombnyomás. Utána aztán vagy megszólal valakinek a hangja, vagy nem.
Lenyomta a gombot.
Borka meghalt. Ha van időd, ha van kedved… Jesszus, de hülyeségeket beszélek itt… Mit tudom én, majd eldöntöd, mit akarsz. Pénteken lesz a temetés. Talán még időben szóltam. Jól vagy…? Okosakat kérdezek, mi? Csókollak, drágaságom.
Kattanás, aztán sípolás.
Eszébe jutott, hogy amikor megáll valakinek a szíve, akkor ad ilyen sípoló hangot a monitor…, vagyis fenét a monitor, ott csak kisimul a zöld vonal, nem ugrál többé, egyenesen halad. A gép sípol, sípolni a gép szokott. És a tüdő? A tüdő is sípol, tanult róla. Még nem találkozott ilyen emberrel soha.
Szóval ez is ennyire… ennyire egyszerű, megtudni, hogy meghalt az apja.
A Borka meghalt. Meghalt.
Mit jelent ez? Úgy érezte, nem kap levegőt. Mint akit víz alá nyomtak. Fel kell állnia, fel, hogy kidughassa a fejét a vízből.
Felugrott és szuszogott kétségbeesetten.
Anya most is Borkát mondott. Mindenki így hívta, ahogy nagymama becézte kisgyerekként az ő szemefényét, a Gáborkáját, Borka, pici Borkám.
A pici, öreg Borka meghalt. Mennyi idős volt? Hatvanöt lett volna karácsonykor. Hatvanöt se, baszki. Nagyon nem szeretnék hatvanöt évesen meghalni. Alig harminc évem lenne csak vissza, kevesebb, mint amennyit eddig éltem. Rohadék vagyok, már magamat siratom, közben Borka…
Nem, ezentúl úgy mondom: apám. Micsoda őrület, hogy egy gyerek sose hívta apunak vagy apának az apját, mert annak Borka volt a neve. Az ellenőrzőjébe, a Szülő (gondviselő) neve rovatba is azt írta oda: Ádventi Borka. A tanítónő meg is kérdezte, miféle név ez. Azt felelte, Így hívják az apámat. De ez nem lány név, te? Nem, felelte végtelen öntudattal, férfinév.
Mindegy. Mostantól nincs többé Borka. Tényleg nincs… De apa van. Így mondja majd: apa? Vagy apu? Apus netán? Az már túl gügyögő. Nem illik egy halotthoz. Apu lesz, apura keresztelem. Az örök életben a neved ezentúl legyen apu…!
Fel kell hívni anyát. Most nem lehet, otthon hajnali három óra van. De vajon alszik-e? Ébren ül a sötétben és cigarettázik? Olvas? Ugyan mit olvasna. Rejtvényt fejt tán. Meg akarja nyerni a luxuskonyhát vagy a perui utat vagy a pénzeszsákokat.
Kereken húsz éve költöztek külön, de sose váltak el. Nagymama, anya anyja minden nap elszajkózta az első időkben, Meglásd, úgy fogja visszakönyörögni magát, itt fog nyüszíteni a lábad előtt, kaparni fogja az ajtót. Akkor beengedheted, de attól fogva te mondod meg, mi történjék ebben a házban. Nem fogja kaparni az ajtót, mama, felelte szinte összepréselt ajkai közül anya. Ismerte Borkát, pont ez az, hogy ismerte. Ha elment, akkor nem jön vissza többé. Vagy ha visszajön, az még rosszabb, mert az már nem ugyanaz a Borka lesz, akit anya ismert. És akit szeretett.
Nyomogatta a számokat. Az első csöngetés után felvették a kagylót.
Nem tudsz aludni?
Nem.
Aztán csak hallgattak.
Anya végre megkérdezte, És? Hazajössz?
Persze.
Várt picit. Ki akarta mondani a nevét, amire keresztelte.
Szegény apu.
Micsoda?, kapta fel a hangját anya. Róla beszélsz?
Róla hát.
Borkáról?
Persze.
Anya ezek után megállapította, Mindenkinek egy apja van, aki csak egyszer hal meg az életben. Egyedülálló pillanat.
Inkább hihetetlen.
A halál ilyen. Te még kevés halállal találkoztál. Még nem hiszed. Azt képzeled, olyan, mint nálatok, a filmben. Hogy majd felkel utána. Hát nem olyan.
Tudom. De akkor is.
Anya megint várt picit, utána folytatta.
Főleg, ha megtudod, hol történt.
Micsoda?
Micsoda! Hogy meghalt. Borka halála.
Nem otthon halt meg?
Otthon? Csak hiszed. Megmondjam hol?
Persze.
Sose találod ki.
Mondd meg inkább.
Teplicén.
Miféle Teplicén?
Ezt kérdeztem én is. Teplice. Ez egy város Csehországban. Az isten háta mögött, északon, a német határ mellett. Ott történt. Egy ócska kis motelban. Rátörték az ajtót. Alvás közben ment el, valószínűleg. Erre mondják, hogy szép halál.
Teplice, ismételgette egyre, Teplice.
Teplice. Tudod, mivel jött öreganyád? Hogy a halálba álmodta magát, meg hogy mindig olyan kis álmodozó volt ez a Borka.
Azt gondolta: apu álmodozó? Jó vicc. Amikor előadta neki, hogy filmrendező akar lenni, a képébe röhögött. Álmodozzál csak, fiacskám, álmodozzál szépen, jó álmokat. De közben nekem tanulj! Apu szerint egy filmrendező, meg minden ilyen művészféle csak a lelkét gyurmázza, nem intézkedik, nem szerez, nem gyarapít, helyette haszontalanságra pazarolja a temérdek idejét, mennyi elpazarolt idő, márpedig pazarolni vétek, mit vétek, bűn. És bűnösként élni, ezt bele is mondta a szemébe, rosszabb, mint a halál.
No, a halál.
Apu álmodozó lett volna?, kérdezte egyszerre hangosan.
Nagyanyád szerint. Miközben harminchét éve mást se hallok, mint hogy öntörvényű, akaratos és fejjel megy a falnak. És mindent túlzásba visz. Mindegy. Én Borkáról nem nyilatkozom többé. Ilyeneket főleg nem. Hogy mi volt, mi nem volt. Elteltek az évek, és tessék, máris nem él. Nem lehet akármit fecsegni összevissza.
Na de a Teplice… Hogy került oda? Mit csinált ott?
Senki se tudja. Gondolhatod, a cseh rendőrséget mennyire izgatta egy magyar halott sorsa. Megkérdezték a recepcióst, észlelt-e valami rendelleneset a vendég viselkedésében, mire azt felelte, hogy nem, azzal végeztek.
Odament… meghalni?
Én nem tudom, fiam, ne gyötörj ezekkel a kérdésekkel. Azt tudom, hogy egy vagyon volt hazahatni szegényt, mert biztosítása persze nem volt.
Hozok magammal pénz, kifizetem majd.
Nem arról van szó. Nem a pénz. Ne legyél már te is ilyen…
Nem vagyok én semmilyen.
Helyes. Legjobb semmilyennek lenni, nem mindig csak címkézgetni és a fejére olvasni másnak, hogy milyen.
Csönd volt megint.
Anya…
Tessék.
Te sírtál?
Amikor megtudtam?
Akkor vagy azóta. Mindegy, mikor.
Nem sírtam, édes fiam, egy szemet se. Annyi könnyet elsírtam miatta akkor, úgy látszik nem maradt több. Pedig érzem, jobb lenne sírni, mint beszélni. A könnyek ilyenkor okosabbak a szavaknál. Talán majd a temetésen… mondjam azt: sikerül.

Mennyire lehet úgy is dolgozni, intézkedni, hogy teljesen másutt jár az esze. Repülőjegyet rendelni, szólni a stúdióban, pénzt felvenni, barátoknak, munkatársaknak telefonálni, munkát átszervezni, ígérni és megígértetni. És miközben egyfolytában arról beszélt a telefonba, hogy meghalt az apja, akkor is másutt járt az esze, nevezetesen azon, hogy apu meghalt, nincs, Teplicére ment, mit keresett ott, semmit se tudok róla, álmodozó volt vagy zsarnok, te jó ég, hiszen minden zsarnok betegesen álmodozó, nem tudom, mi volt, ki volt, Teplice, a francba, halál Teplicén, na majd én, majd én…
Feküdt csukott szemmel, a kettes csatornára állította be a fejhallgatót, a relaxzenére, zsongítom magamat, ez már nem én vagyok, most elrepülök messze, olyan messze, hogy nem is tudom, hol van, Teplicén van, megyek temetni, megyek keresni, és talán majd egyszer, ha magamhoz térek, akkor ebből lesz valami, mondjuk, film lesz, és akkor úgy tűnik majd, hogy szép kis mesetörténetet, főszereplővel és mellékszereplőkkel, egy apával, egy anyával, szerelemmel, veszekedéssel, ahogy az kell, de nem amolyan flancos hollywoodi módon, hanem emberi hangon, úgy, mintha meg is történt volna, pont úgy.
A relaxzene elhallgatott, recsegés jött helyette. Aztán a kapitány hangja szólalt meg.
Kérem, amennyiben orvos van a gép fedélzetén, jelentkezzen az utaskísérőnél.
Csönd lett, susogó hang, relax zene nélkül, halk susogás, mintha valaki a fülébe szuszogna, nem is szuszogna, csak eresztené ki magából a levegőt, tele lenne levegővel, és azt most mind kiárasztaná magából.
Megismétlem, jelentkezett újra a kapitány, ha van önök között orvos, haladéktalanul jelentkezzen az utaskísérőnél.
Tizenhárom éve hagyta ott a medicínát. Ötödéven, a gyerekgyógyászat gyakorlat közben. Pedig szerette csinálni, ezt a leginkább, annyira igazságtalannak érezte, hogy a gyerekek betegek lehetnek, őket tényleg, minden áron meg kell gyógyítani, meg kell menteni, hadd éljenek, hadd szaladjanak játszani, hiszen ezért születtek erre a világra. De akkor is már csak arra tudott gondolni, milyen forgatókönyvet lehetne írni arról az orvosról, aki megtudja, hogy saját gyereke leukémiás, hogyan döntené a homlokát a hideg csempének a folyosón, hogyan folyna a csempén a könnye lefelé. Belágyi professzor háttal állt neki, kinézett a lassan tavaszodó klinikakertre. Ádventi, én nem értem, mért döntött így. De azt az egyet tudom, hogy nem fogom győzködni magát. Aki nem akar orvos lenni, az ne is legyen. Aztán este Borka (igen, akkor még Borka) felhívta. Hallom, megőrültél, utódom. Csak azért nem üvöltök veled, mert fáj a torkom. Egy haverom azt mondta, amikor ott szentségeltem neki, hogy tökös gyerek vagy. Kicsit eltűnődtem ezen. Jó, lehet, hogy tökös vagy, kisapám, de én akkor is legszívesebben letépném a tökeidet. Amúgy meg azt csinálsz, amit akarsz. Ez egy ilyen család, mindenki mindig azt csinál, amit akar. Úgyhogy egyben gratula bácsi.
Odament a stewardesshez.
Került orvos?
Nem, senki. Maga az?
Öt évet jártam az egyetemre, az is elég rég volt, de hátha…
Jöjjön velem.
A gép végében egy fiatal lány feküdt az üléssoron. Nehezen lélegzett, rimánkodón vetette a szemét a föléje hajoló férfire. Megfogta a kezét, pulzust mért. Hirtelen elkezdett zakatolni az agya, neonnarancssárga gondolatok ezrei cikáztak a fejében. Itt vannak tizenkétezer méter magasságban. Ennyivel közelebb az Úristenhez, mint a lent, a földön. A jó francba. Öt év az orvosin, hogy legyen belőle valaki. Mert Borka ezt szerette volna, helyette, ő annak idején hiába akarta mindennél jobban, nem ment, és most benne bízott.
Mi az, hogy nem megy! Csak akarni kell!, meresztette rá a szemét, de hányszor. Néha még anya is azzal jött, ha duzzogott a sorsa felett, Legalább Borka kedvéért. Pedig anya már semmit se tett volna Borka kedvéért.
A tüdőkanül, suttogta a lány.
Odakapott a mellkasához, és érezte, a tüdő és a mellhártya közötti tér telítődik levegővel.
Mi a baja?, kérdezte szigorúan a stewardess.
Összeeshetett a tüdeje, és most a beszívott levegő nem tud távozni, bent reked.
Lehajolt a lányhoz. Magának nem lett volna szabad repülőre szállnia, igaz?
Csak bólintott, könnyes szemmel. A vőlegényem…
Mi van vele?
El akar hagyni.
Ezért utazott ki hozzá?
A lány megint csak bólintott, a könny végigfolyt a halántékán.
Fáj neki?, kérdezte a stewardess.
Fáj, mondta rekedten.
A kapitány magához kérette. Sasorrú, acélkék szemű ember volt.
Már túl vagyunk a felezési ponton, visszafordulni nem lehet, közölte. Az első leszállóhely Shannon, Írországban, de ott szerintem kórház sincs. És mindez azzal járna, hogy a gépet át kell vizsgálják, a személyzetnek kötelező a nyolc órai pihenő. Egy nap veszteség.
Akkor lekésem a temetést.
Kije halt meg?
Az apám.
Értem. És részvétem. Megpróbáljuk hazamenteni a szerencsétlent. Mit javasol?
Itt beavatkozni lehetetlenség, mert az inkább hasonlítana egy disznóölésre. Nem is vállalnám, mondta. Tegye meg, hogy ereszkedünk lassan, hogy csökkenjen a légnyomás. És majd meglátjuk.
Rendben. Menjen ki hozzá, de néha jöjjön vissza. Most itt a helye a pilótafülkében.
Így telt az éjszaka. Készül a film, gondolta, és egyszerre utálta magát ezért a gondolatért. Hiszen ilyen rettentő hosszú film nincs is, ezt megvágni lehetetlenség. Mindegy, a szeme, ez a mohó, mindent bekebelező kamera, dolgozott. Még akkor is, ha csukva volt. Azt is felvette, amit nem látott, csak gondolt.
Hosszú idő után megint hívatta a kapitány.
Jöjjön, mondta, olyat láthat, amit még soha. Mindjárt kel fel a nap. Nekem ez a százhuszonnyolcadik utam, de még nem tudtam megunni.
A pilótakabin ablakán túl végtelen sötétkék mező terült el. Fodrozódott kissé a teteje, mintha bolyhos lenne. Mintha valaminek a belsejében jártak volna, ami jótékonyan körülölel mindent. A hajtóművek egyenletes, halk zümmögése volt az egyetlen hang, pedig az épp szolgálaton kívüli utaskísérők is bejöttek a kabinba. Vártak lélegzetvisszafojtva. És akkor a távolban, olyan messze, hogy azt lehetne hinni, ennyire messze el se látni, megjelent egy éles, vakítóan sárga fénypötty. A következő pillanatban ebből a pöttyből nyílegyenes fénysugár lövellt ki feléjük, egyenesen a szemük közepébe. Bele a kamerába. A körben elterülő sötétkék mező kivilágosodott, a fodrocskák élesebbé váltak. Aztán, mintha hatalmas mélységből, hosszú-hosszú idő után dugná elő a fejét, kibukkant a nap. Nappali világos lett. Szinte egyszerre sóhajtott fel mindenki.
Hát erről beszéltem, mondta halkan a kapitány, továbbra is mereven nézve előre, a kápráztató fénybe.

És most fogod magad, és itt hagysz?
Anya gyászruhában állt a tükör előtt, cigarettázott. Ahogy nézte, azt gondolta, milyen jól állt neki a fekete, a komorságával együtt is megszépíti. Mintha anya is ezt érezte volna. Haját egy mozdulattal feltűrte a feje tetejére.
Na, milyen dögös özvegy vagyok? Rémes, mondta aztán.
Beült a szobába, amíg anya, ahogy mondta, előkészíti a halotti tort.
Lencsét főztem, kiáltotta a konyhából. Újév napján szokás enni, hogy bőséget hozzon az esztendő. Ha úgy vesszük, most egy egészen új időszámítás kezdődik, a Borka nélküli.
Odaállt az ajtóba.
Hallod egyáltalán, amit mondok, fiam?
Persze.
És mit szólsz hozzá?
Azt hittem, számodra már eddig se létezett. Vagyis azóta.
Nem létezett, az igaz. De élt.
Anya elfordult most. Ekkor eszébe jutott a telefonbeszélgetésük, amikor anya azért fohászkodott szinte, hogy sikerüljön sírnia a temetésen. Nem látta, hogy egyetlen könnyet is ejtett volna.
Most a kezébe nyomott két mélytányért.
Bent fogunk enni. Ennyit megérdemel. Illetve mi érdemeljük meg.
Bevitte a tányérokat, de csak épp lerakta őket az asztal szélére. A könyvespolchoz lépett, ahol a nagy albumok között ott kellett legyen egy világatlasz is. Rá is talált a Csontváry-album és a Barcsay-féle anatómiai atlasz között – két csont között, mintha a sírban… Kartográfiai Vállalat, 1980. Talán karácsonyra hozta az angyal, igen. Ő kapta, a nagyfiú, aki képzeletben annyit bolyongott idegen tájakon, Verne Gyula meg Thor Heyerdal nyomában. Hát most visszatért bolyongásaiból, ehhez az atlaszhoz. Itt vagyok, mondhatta volna, sokfelé jártam már, sok mindent láttam tájaidból, te atlasz, de Teplicéről, látod, még csak nem is hallottam eddig. Gyere, mint régen, mutasd meg nekem, hol van ez a nyomorult hely, ahová nem Verne Gyula, se a Rá papirusztutaj vezet el, hanem Borka, vagyis apu, apu volt az, aki előrement, és én, mint hű, engedelmes fia, aki sose voltam, most követni szándékozom őt.
Ez neked a terítés? Anya az ajtóban állt, kezében a gőzölgő lábossal, amiből már kilógott a merőkanál nyele. Legalább egy alátétet tegyél oda gyorsan, találsz a kredencen.
Kapkodva rakodott ide-oda. Aztán leült, de nem a tányért, hanem az atlaszt vette maga elé, mintha bizony abban lenne a táplálék, amire igazából vágyik. Kinyitotta, és a súlyos könyv ott nyílott ki, Csehszlovákiánál. Csehszlovák Népköztársaság, területe 127900 négyzetkilométer, lakossága 15,6 millió, fővárosa Prága. Itt nyílt ki az atlasz. És a két lap között jelzést talált, egy kis papírdarabot. Ahogy megnézte, látta, hogy minden bizonnyal egy borítékról tépett fecni, mert egy fél postabélyegző halovány körvonalai is látszottak rajta. Az évszám 1984. Az is olimpiai év volt, akár csak az 1980. Csak azon a másodikon mi nem vettünk részt, a szovjetek miatt. Apu is 1984-ben távozott, vagy mi a francot csinált… Ami utána történt, abban mi már nem vettünk részt, gondolta.
Mi van veled? Megőrültél, édesem? Most eszünk, nem képeskönyvet nézegetünk.
Ez nem képeskönyv.
Nem érdekel. Rakd el.
Szerintem száz kilométer sincs.
Na, ha ezt Borka látná. Mintha nem tudnád, mennyire utálta, ha evés közben mással foglalkoznak… Mi száz kilométer?
Teplice. Prágától.
Teplice… Edd a lencsét. Főztem bele oldalast. Vagy nem szereted?
De szeretem.
Megmondhatod, ha nem. Úgy emlékeztem, szereted.
Szeretem is.
Akkor egyél.
Eszem.
Megmondom neked őszintén, hogy engem egyáltalán nem tud érdekelni ez a Teplice.
Engem igen. Úgy érzem, semmi más nem érdekel.

Te jó isten, Prága.
Amikor először járt itt, és azon hátizsákosan, koszosan, izzadtan egyenesen az Arany Tigrisbe masírozott, mert a cókmókja súlyának felét Bohumil Hrabal könyvei tették ki, szakadozott, ronggyá olvasott könyvek, Hrabal vette át Verne és az összes kalandvágyó helyét, Hrabal, aki egész életét Prágában töltötte, otthon maradt kalandvágyból. És az Arany Tigris csaposa, miközben csodálatosan sárga sört csapolt az egyenes falú korsókba, a lehető legtermészetesebb hangon közölte vele angolul, hogy Hrabal úr Amerikába utazott, ez az otthon ülő Hrabal ilyen messzire szökött előle. Letette a hátizsákját a lócára, kért egy sört, és a csapos, miközben csapolta a sörét, amit Hrabal társaságában kellett volna megigyon, az állával a zsákra bökött, és csak annyit kérdezett, Könyvek vannak benne?, mire bólintott, és a csapos azzal fájdította a szívét, hogy Hrabal úr csodaszép dedikációkat tud osztogatni, de csak ha jó kedvében van, ha már elég sört ivott, mert megesett olyan is, hogy jöttek hozzá hasonló hátizsákosok, és a hátizsákjaikból egy szekrényre való Hrabal-könyv került elő, csakhogy az író csak a nem mozdult ki kedvenc sarkából, mesélt valamit a körülötte ülőknek, szaporodtak az elfogyasztott söröket jelző tollvonások a cédulán, teltek az órák, ám az is igaz, hogy a hátizsákosok soha nem türelmetlenkedtek, el se mentek, hanem ültek és nézték őt, mert jól tudták, hogy most benne vannak egy Hrabal-könyvben, kis híján szereplői, és egy Hrabal-könyvben semmit sem lehet siettetni, minden pontosan akkor történik meg, amikor eljön az ideje, és ez akkor is igaz, ha sose jön el az ideje.
Ideje lett volna, hogy apu meghaljon?
Át kellett autózzon Prágán, olyan kerületeken, ahol nyomokban sem lehetett felfedezni az Óvárosi tér hangulatát. A szürke házakon ugyan a világcégek reklámjai páváskodtak, de a házak szürkék voltak, az autók és az ósdi teherkocsik koszosak, és a dibdáb buszmegállóban várakozó emberek arca ugyanolyan szürke, mint a házak fala, mintha sose olvastak volna egy sort se Hrabaltól. Ha arany Prága ilyen, milyen lesz Teplice?
Tovább a 8-as úton, ahol már (még) nincsen autópálya. Táblákat látott, balra lehet menni Kladnoba, jobbra Mladá Boleslavba. Kladno még egyszer Hrabal, a másik az autójuk, a Skoda 120S. Borka (akkor még, skodás korszakában, mindenképp Borka) vezeti a farmotoros csodát, amit három és fél éves várakozás után vehettek át, és arról szónokol, hogy a cseh mégis csak európai nép, ezért rendelt Skodát és nem Zsigulit. És a német, a német neked nem kultúrnép?, kérdezte anya élesen, német tanári minőségében, mire Borka vad rántással végre négyesbe vágta a váltót, nem hörgött úgy a motor az ő háta mögött, Dehogy nem, drágaságom, kultúr, de még mennyire. De csak nem képzeled, hogy beülök egy Trabantba vagy Wartburgba? Beethoven se ülne bele, Thomas Mann se ülne bele!
Így utazgattak, a család.
Ezzel a Skodával távozott Borka, távozott apu. Anya úgyse volt hajlandó megtanulni vezetni. Nagymama sopánkodott állandóan, hogy Borka úgy vezet, mint egy nuvolás, ezt mondták valaha régen az őrült sofőrökre.
Road movie, utazni valahová, menni, s közben időben is megteszed a magad útját. Ezt egy tizenhárom off-fal ellátott moziproducernek se tudom elsütni: poroszkálok két Liaz közé szorulva a 8-as úton az őszi szürkeségben haldokló Teplice felé. Még ha lenne itt egy bige, akivel, teszem azt, veszekszem, vagy miközben vezetek, elkezd matatni a sliccemen és előveszi a…, a francba is. Nem, nem. Átvált a kép. A bérelt Ford Focus helyett barna Skoda, jár az ablaktörlő, maszatolja szürke nyirkot, Borka vezet, és én ülök mellette az anyósülésen… Apu vezet, az orromnál fogva vezet, visz magával egy totálisan ismeretlen helyre. Mert mindig ellenszegültem, pedig ő megmondta, mit kellene tennem, megmondta, hogy csak akarni kell. Akarni mindenki tud. Hát majd most, végre ez egyszer ő diktál, nincs menekvés, úgy lesz, ahogy kigondolta. Gyerünk, utódom!
A Teplicét jelző tábla oly mértékben le volt fröcskölve sárral, hogy csak az első két betűt lehetett teljes bizonyossággal kivenni, azt, hogy „Te”, mintha megszólította volna az érkezőt, természetesen magyarul, és így, tegezve. Elvégre egy apa minden esetben tegezi a fiát, még holtában is. Aztán, hogy mit is akar mondani…, azt elhallgatja még, titkolózik, a film dramaturgiájának megfelelően késlelteti az eseményeket, hiszen nyilván nem azt szeretné közölni, hogy „Te, plice”, mert annak nem sok teteje lenne, bár, a körülmények alakulását figyelembe véve, még az sem teljesen kizárt.
Apu a Két Naphoz címzett motelban lakott. Vajon hány napot töltött itt? Tényleg csak kettőt, és a második napnak így kellett véget érnie? Kísértetszálló lenne, ha az összes vendég elhalálozna a második nap végén. Nem kéne minden egyes szó mögé egész rémtörténeteket álmodnom, gondolta. Úgy látszik, sose tanulom meg, hogy a film láttat és nem filozofál. Nem mondja, hanem mutatja. Ha csupán mondja, mehetek vele a francba, mehetek vele… Teplicére!
Két Nap, jó vicc. Egy napot látott szemtől szembe, ott, a pilótafülkében, de mi van a másikkal? A fényes nap párja, a fekete nap, az hol van? Ami kitölti a 24 óra másik felét. Lehet, hogy ezt is itt fogom megtalálni? Apu eldugta a fekete napot? És elvárja, mert ennyit elvárhat annyi ellenszegülés és szófogadatlanság után, hogy megkeressem?
A város pontosan olyan volt, amilyennek Prága-külsőn elképzelte. De az is biztos, ha egy szívfájdító kelet-európai történetről akarna filmet csinálni, nem is menne máshová, mint az esőtől áztatott, sötétszürke Teplicére. Ahol a trolibuszok huzaljai teljesen berácsozzák még ezt a szürke égboltot is. Ahol a régi belváros girbegurba, kopottas utcái nem a dicső múltat idézik, hanem a párnacsíkkal védett, homályos ablakocskák mögött most is dúló pestisjárványt és koleravészt sejteni.
A főtéren megkérdezte, merre leli a fogadót. A férfi, aki esernyője alól az autó ablakához hajolt a kérdés elhangzása után felegyenesedett, majd merev karral előre mutatott, de egyetlen szót sem szólt. Keskeny, macskaköves, egyirányú utcácska vitt felfelé a domboldalba. A harmadik ház volt a Két Nap motel.
A recepciós kis híján összeesett, amikor ő kijelentette, hogy abba a szobába szeretne beköltözni, amelyikben a múlt héten meghalt a „vendég”.
Szabad?, kérdezte, részben, persze önmagától is, hogy szabad-e ugyanabba szobába bekvártélyozni magát, ahol apu, bár ez nem cselekedet, mégis így mondjuk, meghalt, nem pedig meghalasztódott.
Szabad, kérem, felelte a kese hajú fiú megilletődötten, majd közelebb hajolva még hozzátette, Ki lett fertőtlenítve…!
Ugyebár, a pestis- és kolerajárvány, amit az ablakok mögé látott gonosz módon; sose lehet eleget fertőtleníteni, annyi szenny és bűn bújik meg minden kis sarokban… Tökhülye vagyok már? Miért ácsingózok akár csak egy aprócska bűnre, mint valami inkvizítor? Apu kedvéért jöttem ide, ő hívott, az ő vendége vagyok, természetes hát, hogy a tékozló fiacskáját befogadja abba a szobába, ahol lakozik…, még akkor is, ha mindez múlt idő.
Az első emeletre mentek fel, és tisztán látta, hogy a recepciós fiú keze remeg, ahogy az 5-ös számú szoba ajtajába valósággal beleerőlteti az ide-oda ugráló kulcsot. Vajon apu választotta az 5-öst? Hányszor kérdezte, még a hazahozott 4-eseknél is, Miért nem 5-ös? Volt, aki 5-öst kapott? Volt. Ezek szerint meg lehet tanulni 5-ösre is, csak akarni kell. Ugye, fiam?
Ilyenkor morgott valamit az orra alatt, de apu… vagyis Borka, nem hagyta annyiban, visszakérdezett, Nem hallom! Meg lehet tanulni vagy nem?
És akkor már hangosan kellett ki kellett mondania, Meg lehet tanulni, igen, meg lehet!
Tessék parancsolni, nyújtotta át a kulcsot a recepciós fiú. Remélem…, és itt mintha elakadt volna a szava egy pillanatra, …jól fogja érezni magát nálunk.
Biztos vagyok benne!, felelte kissé túl hangosan is, a száját széles mosolyra húzta, miközben az villant át a fején, vajon a szoba előző vendégének is ezt kívánták-e, amikor beköltözött.
Becsukódott az ajtó.
Akkor most köszönni kéne… Vagy ne csavarodjak be teljesen? Hogyan is szoktam köszönni neki? Szia Borka… Olyan idétlen. Mintha egy lábamhoz dörgölődző kutyusnak vakarnám meg a füle tövét, Hát szia, te Borka. Igaza volt szegény Magdi néninek az általános suliban, tényleg lánynévnek hangzik.
Nincs kinek köszönni, hiszen egyedül vagyok. A vendéglátó már távozott. Bármit is teszek, nem találom a nyomát. Hiába feküdnék bele az ágyba, ahol…, megnyugtatott a fiú, fertőtlenítettek. Talán el is tüzelték az ágyneműt. Nem apuszagú volt, hanem hullaszagú. Tűzbe vele.
Egészen tűzbe hozta a gondolat, hogy hiába zarándokolt el Teplicére, nincs itt semmi, nem maradt semmi, így hát ebből a kifertőtlenített, de azóta már csomóssá, szürkévé ázott semmiből kell megtudja a titkot. Egy filmrendezőnek kell tudnia titkot, különben nincs film és ő nem filmrendező, olyan, mintha nem is élne, mintha ő is halott lenne.
Kopogtak az ajtón. Kisvártatva még egyszer, tehát nem hallucináció volt, szellemek jelzése. Odakint egy magas, sovány, öltönyös úr várakozott.
Ne haragudjon a zavarásét, kezdte szertartásosan. Én vagyok a Két Nap szálló igazgatója.
Tessék.
Értesültem róla, hogy kifejezetten ezt a szobát kérte, ahol a közelmúltban az a sajnálatos haláleset történt.
Így van.
És ugyebár ön is Magyarországról való?
Igen.
Ne vegye tolakodásnak, de megkérdezem, van-e valami köze az elhunythoz?
A fia voltam. Illetve vagyok, helyesbített gyorsan.
Értem. Akkor először is fogadja őszinte részvétemet. Ezen túl, és itt az igazgató elővett a belső zsebéből egy kis noteszt, kötelességem önnek átadni ezt a füzetkét. Csak akkor leltek rá, miután a hullát…, elnézést, az édesapja holttestét elszállították. Tudja, kötelező volt elvégezni a fertőtlenítést.
Hallottam. Természetesnek veszem.
Nos, akkor került elő ez a füzetke, be volt szorulva a matrac és az ágytámla közé. Gondolkodtam rajta, kinek továbbíthatnám, elvégre az a cím, ahol a megboldogult lakott, ugyebár… A pincérünk emlékezett rá, hogy a halál előtti este, vacsoránál mondta az édesapja, hogy egyedül él, úgyhogy kinek küldtem volna, nem igaz? De így, hogy ön eljött, ez is megoldódott.
Apu füzetkéje. Az örökös noteszei. Nevess ki, derék utódom, de csak az nem hord magánál noteszt, akinek nincsenek gondolatai. Apunak állandóan eszébe jutott valami, amit fel kellett írnia. A fogával lehúzta a tollról a kupakot, és a leglehetetlenebb helyzetben is kapart valamit a noteszlapra.
Az igazgató apró, barna és fehér kockás fedelű füzetet nyújtott át. Rögtön látta, hogy ez valóban csak apué lehetett: a címke üres téglalapjába nem a neve volt beleírva, hanem a pár vonallal rajzold koszorún négy gyertya világított. Ádventi. Az egész élet várakozás, derék utódom, jobb, ha tőlem tudod. És mire várakozol? Semmi egyébre, mint hogy elpatkolj.
Tényleg ezt mondta egyszer, még arra is emlékezett, hogy világoskék pulóverben volt, széttárta a kezét és lebiggyesztette az ajkát. Mért nem vágta akkor Borka fejéhez, hogy aki nem akar, az nem is hal meg? Vagy nem így van? Akarni mindenki tud, vagy mi a franc!
Várjon!, szólt szinte kiáltva, amikor az igazgató már félig hátat fordítva távozni akart. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem tudják, mit keresett itt? Mit csinált?
A magas ember erre még inkább felszegte a fejét.
Nem szokásunk, hogy nyomozzunk a vendégeink után.
Persze, persze. De ő, mármint az apám, nem mondott semmit? Például, amikor a pincérrel diskurált?
Semmi különöset. Vett egy képeslapot, megkérdezte, mennyi bélyeg kell rá. Légipostával küldte Amerikába.
Amerikába?
Oda, New Yorkba. Látta a recepciós, az orra előtt írta. Két-három szó volt az egész. Ezt elmondtam a rendőröknek is.
Két-három szó, döbbent meg. Te jó ég, mi lehetett apu utolsó két-három szava hozzá, „derék utódjához” a messzeségbe? Az egyik minden bizonnyal az volt, Borka. És a másik kettő? Vagy csak egy? Mindennél élesebben látta keleti 83. utca 327-es házának a postaládasorát, azt az ütött-kopott, horpadozott bádoglabirintust, aminek a 65-ös rekeszében már ott hever a sötétben a képeslap, ami Teplicét ábrázolja, minden bizonnyal egy kék egű, nyári felvételen, Teplice legszebb arcát mutatva, és a kis kártya másik oldalán olvasható a két-három szó, amit a recepciós fiú látott, csak nem értett.
Még egyet mondjon meg, szólt aztán. Hány napot töltött itt az apám?
Ha jól emlékszem, kettőt. Illetve a harmadik nap reggelén, igen, akkor találtak rá. Ön, ha nem sértem meg, meddig szándékozik maradni?
Még nem tudom. Két napot, talán többet is. De kettőt biztosan.

Egy kis füzet. Füzetke. Hát persze. Egész életekkel vannak tele az ilyen füzetkék. Titkos szavakkal, számokkal. Hogy aztán a sok életjelből kiderül-e a halál? Kérdés, igazság szerint, mért kell mindig megmagyarázni a halált? Egy filmben egy ilyen füzet épp csak felvillan. Nem játszhat főszerepet. Nem a füzet mesél. Kamera ráközelít, egy kéz kinyitja, látható pár titkos szó, vagy a titkos szám. De a következő snittben a kamera az arcot mutatja, annak a valakinek az arcát, aki kinyitotta a füzetkét és meglátta ezeket a jeleket.
Tehát kinyitom a füzetkét és meglátom a titkos jeleket. Apu ákombákomjai. Az első szó, nagy zöld betűkkel vésve, hogy „HORDÓ”. A francba! Egyetlen szó után tudom, hogy nem…, ezt nem. Nem vagyok Columbo hadnagy, hogy minden egyes szónak végzetes jelentőséget tulajdonítsak, és elkezdjem összerakni a halott aput, ezt a Borkát sejtenként, szavakból, miközben fogalmam sincs, mit jelentenek a szavak.
Az utolsó bejegyzéshez lapozott, ennyit engedélyezett még magának. Ennyi könnyítést. És ott állt, láthatólag egy tompa ceruzával, sietve írva: Teplice, utána valami vakarás, nem tudta kibetűzni, és egy számsor, 238631. A Teplicét kétszer is aláhúzta, de az első vonal elcsúszott, és keresztbe áthúzta a leírt szót.
Végigdőlt az ágyon, majd felült inkább, a párnát a háta mögé gyömöszölte. „Az ágytámla és a matrac között”, jutott eszébe a füzet megtalálási helye. Vajon miképp eshet ide egy efféle kis notesz? Hacsak nem dugják be szánt szándékkal. A legjobb forgatókönyveket az élet írja, eská? Olyanokat, amire már Hollywoodban is azt mondanák, hogy cöcö, ez így cinkes kissé, valami hihetőbb sztorival lesz szíves operálni.
Ölébe vette a telefont. Akkor most fel fogok hívni valakit. Teplicéről telefonálok Teplicére. Hát van ilyen. Ezek szerint.
Hosszan csöngött. Tizenegyszer. Már majdnem letette, amikor, lehetett érezni, hogy nagyon lassan emelve a kagylót, csehül szóltak bele, Proszim, fel se ismerte, férfi vagy női hang volt-e.
Jónapot kívánok, mondta ösztönösen is magyarul.
Jónapot, hallotta a választ. Már tudta, hogy egy nő van a vonal túlsó végén.
Talán egy gondolatnyival hosszabban várt, mint kellett volna, mert a nő megelőzte a kérdésével. Kivel beszélek?
Ádventi Péter vagyok.
A Gabi fia?
Gabi, döbbent meg, soha nem hallotta még, hogy bárki is így hívta volna aput, a Borkát. Ám a titkok végtelenek. Eszerint létezett egy Gabi nevű ember, aki szintén az apja volt. Felelnie kellett.
Igen, mondta halkan.
És mit óhajt? Persze, sejtem. Találkozni akar velem. Mert nem tud semmit. És mindent tudni akar. Vagy legalábbis valamit. Mindent nem lehet tudni. Én se tudok mindent, hogy is mernék ilyesmit állítani. Nos, kitaláltam?
Igen, mondta halkan.
Az is valami. Sőt, még egy dolgot kitalálok. Tudja, mit?
Mit?
Hogy innen hív, Teplicéről, a Kettő Naphoz címzett szállóból.
Igen.
Gabi szobájából.
Igen.
Ahol meghalt.
Igen.
Mondtam, hogy kitalálom. És? Mit érez?
Semmit. Fertőtlenítettek.
A női hang várt egy pár pillanatot.
Tudja, hogy nem erre gondoltam. De belátom, jogosan értette félre a kérdésemet. Őszintén szólva szimpatikusnak találom a szemérmességét.
A nő megint elhallgatott egy picit. Aztán folytatta. Hát akkor essünk túl rajta. Idejön? Az lenne a legjobb. Lantra 11. Jöjjön taxival. Gyalog sincs túl messze, de ebben a szutyok időben nem valami kellemes sétálgatni. Meg aztán, teszem fel, siet is, ugye?
Sietek?, gondolkodott el a kérdésén hirtelenjében. Nem, azt hiszem, nem sietek, nyugtatta meg magát. Ha szigorúan veszem, persze, van rám váró elvégzendő munka, feladat, amit megcsinálok, mert élek, illetve abból élek meg, de hogy ez lenne a dolgom, épp most…
Nem, nem sietek, hadarta a telefonba. Úgy terveztem, hogy mindenképp maradok egy, de inkább két napot.
Ha nem siet, akkor jó, felelte a nő. De azért csak jöjjön. Lassan is csak akkor lehet elvégezni valamit, ha egyszer belekezdünk.
Várjon… És a neve? Kit keressek?
A nevem? Hát ezek szerint a nevemet se tudja? Akkor tényleg semmit se tud, szegény gyerek. Gabi… De ez hosszú, majd inkább itt, ha tényleg kíváncsi rá. A kaputelefonra Perk van kiírva. Engem úgy hívnak, Perková. Ilona Perková. Akkor jön? Siessen. Vagyis ne siessen. Csak jöjjön…, Ádventi úr.

Itt vágás következik. Lehetne megint filozofálgatni, mormolta, amíg hősünk a Két Napból elér abba a bizonyos Lantra nevű utcába, hogy mi minden jár a fejében. Kérdéseket fogalmazott, és volt benne egy adag félsz is, attól, amit most fog „megtudni”, holott csakis az tudhatja meg, hogy apu, úgyis mint Borka, azaz jelen az esetben Gabi, miután húsz éve szedte a sátorfáját, és ott hagyta őket, persze nem őt, hanem anyát hagyta ott, és nem másért, hanem csakis saját magáért, minden esetre távozott, és új életet kezdett, ha van ilyen; szóval most megtudhatja, hogy miképpen is élte ezt az új életet egészen a múlt hétig.
A film szempontjából semmi más nem érdekes, csak az, hogy ki ez a nő. A kamera akkor indul újra, amikor ott állok az ajtóban, amin sárgaréz táblácskába gravírozva díszeleg a Perk név. Csöngetek. Az ajtó kinyílik. Ott áll Ilona Perková.
Mégis csak sietett, mondta, és szája szegletében egy halvány mosoly suhant el.
Amit legelőször észrevett, hogy Ilona Perková talpig feketében volt. Gyászolta… a Gabit. A Gabi nevű embert. Majd elmeséli, kit gyászol.
Alacsony nő volt, gömbölyded, az arca szabályos, kerek, rózsaszín. A haját egy csattal fogta össze hátul.
Leülünk a szobában, és akkor nekiláthatunk, mondta Ilona és előrement. Kér egy sört?
Eszébe jutott az Arany Tigris, Hrabal úr, aki Amerikába szökött előle. Most ő tért vissza onnan, Hrabal úr sokkal messzebbre utazott, és már apu is utána sietett, egyikük se mesélt. Ilona Perková maradt, ő meséli el, amit „tudnia” kell. Jöjjön a sör, hát hogy a francba is ne!
Kérek szépen, felelte udvariasan.
Krusovicei. A férjem azt szerette. Gabinak nem kért. Üljön csak le, mindjárt hozom.
Belépni egy szobába. Nappali! Holott egy szoba éjjel is szoba, és mi mindenre képes a sötétben is. Megint okoskodok. Nincs rá szükség. Rögzíteni kell, ami van, a többi mellébeszélés. Zöld kanapé, zöld fotel, kettő. Szekrénysor. A fal mellett kis asztalka, egy ósdi komputer áll rajta. Gurulós szék. Szemben vele varrógép. Másik, régebbi szék előtte. Még egy fiókos polc. Dohányzóasztal, rajta távkapcsoló, tévéműsor, újságok. Ide teszi le Ilona Perková a nikkeltálcán szervírozott sört. Egy üveg krusovicei, egy pohár. Nem söröspohár, egyszerű vizes.
Töltsön magának, nem tudom, habbal szereti-e vagy anélkül.
A nő leült a kanapéra és nézte. Nézte, ahogy tölt, hát persze, hogy habbal kéri, sör hab nélkül olyan, mint ember fej nélkül, ez jutott hirtelen eszébe. A nő nézte, ahogy iszik egy kortyot, majd a habot lenyalja a szája széléről.
Nem tudom eldönteni, hasonlít-e rá. Egyik pillanatban azt látom, hogy egyáltalán nem, de aztán mégis, mintha megvillanna valami. Persze, oly mindegy. Ha megszólalásig hasonlítana rá, akkor mi lenne? Maga akkor se lenne Gabi, ugye?
Nemigen, nyögte erre.
Jó, mondta a nő, és elrendezte a szoknyáját, kihúzta magát, mintha most kezdődne a komoly munka. Eddig tartott a fecsegés, most jön a mondanivaló.
Nem voltam biztos benne, hogy ide jön. Főleg, hogy ilyen hamar. Bár Gabi megjósolta…
Mit jósolt meg?
Hogy maga fel fog bukkanni. Úgy mondta, előbb vagy utóbb. Igaza lett, előbb jött. Így aztán nem sokat töprenghettem azon, mit is kellene mondjak. Bár, amilyen régen történt minden, törhettem rajta a fejem eleget.
Régen?, kérdezte önkéntelenül is. Attól függ, jött rögvest a következő ellenőrző gondolat, mit értek azon, hogy régen?
Látom, jobb, ha belefogok a legelejétől. De azért még előzetesen mondok valamit. Vegye úgy, hogy ez az egész csak mese. Vagy hiszi, vagy sem. Magyarázkodni nem fogok. Ha akar, kérdezzen, a válasz nem garantált. Rendben van így?
Ilona Perkova kifejezett szigorral nézett rá. Itt nem volt elég egy ügyetlen bólintás. Választ kellett adjon.
Rendben.
A nő most mély levegőt vett. Elkezdett beszélni.
Az év 1959. Rettenetes, hogy már negyvenöt éve. Leérettségiztem, és jelentkeztem az orvosegyetemre. Szegény apuskám, aki vidéki kántortanító volt, és egy szem leányát, mint a szeme fényét kényeztetett, egyáltalán nem értette, mit akarok. Vérben fogok nyúlkálni ezekkel a kezekkel, amik olyan szépen táncoltatják az ujjaikat a harmónium billentyűin? Elmenni otthonról, messze, a nagyvárosba? Könnyes volt a szeme, amikor felszálltam a vonatra. De most nem az a fontos. Hanem maga a felvételi vizsga. Ketten mentünk be a teremben, a tekintetes bizottság elé, egy fiú és én. Ugye, nem kell mondanom, ki volt az a fiú? Jóllehet, akkor engem semmi nem érdekelt, annyira izgultam. Szegény apám könnyes arcát is újra és újra magam előtt láttam. Húztam egy tételt. És abban a pillanatban, mintha leeresztettek volna az agyamba egy redőnyt, vagy inkább zsilipet, semmi nem jutott eszembe. Ültünk egy-egy pad mögött, és én, ahelyett, hogy legalább erőltettem volna az eszemet, csak néztem előre. A folyosón mondták, hogy maga Szentágothai professzor felvételiztet, micsoda ritka dolog ez, szinte megtiszteltetés. Meredtem előre, Szentágothai professzorra, aki észre is vette, és szólt, amennyiben készen vagyok, tessék, jöjjek előre, és kezdjem meg a feleletet. Odamentem eléjük, ám nem ültem le, hanem azt mondtam, ó mennyire emlékszem, minden szóra, hogy Professzor úr, ne tessék haragudni… Látta, mi a helyzet. Ugyan mért haragudnék?, futott végig egy mosoly arcán. Én nem haragszom, viszont maga izgul. De hát izgulni legalább olyan buta dolog, mint haragudni. Mondja csak… Itt megállt egy pillanatra. Nézzen csak rám…, pedig esküszöm, hogy rá néztem addig is. Szeretne maga orvos lenni? Csak bólintani tudtam. Biztos? Nem csak szeretne, hanem akarja? Erre kétszer bólintottam. Na látja, mondta erre. Ha tudja, mit akar, akkor nem kell izgulni. Húzzon egy másik tételt, és üljön vissza a helyére. Húztam, visszaültem. De miközben a székem felé igyekeztem, szemem összetalálkozott azzal a fiúéval, akivel együtt mentünk be a terembe. Összehúzta a szemöldökét, csücsörített hozzá, majd kacsintott egyet. A zsilip pedig, mintha sose létezett volna, eltűnt a fejemből. Nekiálltam kidolgozni a tételt, de azt azért fél füllel hallottam, hogy milyen briliáns feleletet vág le az a fiatalember, még Szentágothai professzor is csak azt hajtogatta, hogy Így van, így van, sokszor egymás után. A végén felállt, kissé meghajolt, és kiment. Bejött egy másik lány, és én következtem megint. A professzor most is sokat bólogatott, azt is mondta, hogy Így van, mégis éreztem, hogy ez a produkció, bármilyen tisztességes is, meg se közelíti azét fiúét. Aki, meglepetésemre, megvárt a folyosón. Ugye, hogy ment!, vigyorgott rám az ablakmélyedésből, ahol szinte megállt a nyitott ablakon át beömlő júniusi napfény. Valami olyasmit motyogtam, hogy hát igen, de hát ez messze volt a maga tudásától… Te itt magázol engem?, kerekedett el a szeme, Na, hát ha ezt tudom…! Nem tehetek róla, engem szegény jó apám úgy nevelt, hogy idegen férfiakat magázni illik. Igen, magázom, feleltem kissé szégyenkezve. És ha kérem, hogy tegezz? Mutatóujjával felemelte az állam. Ha kéri, feleltem, mint ahogy egy engedelmes leányzóhoz illik, akkor… tegezem. Tegezlek!, javított ki azonnal. Igen, mondtam. Mit igen? Az, hogy tegezlek… Haptákba vágta magát, és a kezét nyújtotta. Szervusz, kérlek, rikkantott vigyorogva. Ádventi Gábor, de mindenkinek csak Borka. Borka, meresztettem nagy szemet, Nem lánynév az? Már hogyan is lenne lánynév, hiszen az én nevem. Kérdezem alássan, lánynak tetszem? Nem, te nem… mondtam ki most már könnyedén azt, hogy „te”, De a Borka akkor is lánynév. Hú, de csökönyös! De rendben van, kivételes egyénekkel kivételt kell tenni. Legalább olyan kegyes leszek, mint Szentágothai, neked elengedem e Borkát. Úgy hívsz, ahogy akarsz. Cserébe elárulod a saját nevedet. Én is kinyújtottam a kezemet, és mondtam, Bajusz Ilona.
Ilona Perkova felnevetett, kissé zavartan. Na, legalább, most már maga is tudja a rendes nevemet! Kicsit hosszadalmas vagyok, ugye? Pedig elhatároztam, hogy nem fogom nyújtani, mint a rétest. Magát végül is…
De, de, de! Jó így. Nagyon is. Tudja, Ilona, maga által most hallom aput beszélni, ahogy életében sose hallhattam.
Igen? Ez érdekes. Ahogy akarja. Szóval, kiderült, hogy ő már harmadszor felvételizik. De most még nem fognak felvenni, vonta meg vállát. Hogyhogy?, csodálkoztam el, hiszen mindent tudtál. Jaj, hát nem az számít. Az szinte egyáltalán nem számít. Hanem micsoda?, érdeklődtem ártatlanul. Az, hogy kiféle-miféle az apád, az számít. Már pedig az én apám már hat évig élvezte a népi demokrácia vendégszeretetét, egy bizonyos szűk, ráccsal védett helyen, etették, itatták, ruházták. Ezek után mért gondolom én, hogy a fiát további hat évig kellene taníttatni az orvoslás mesterségére? Én csak lestem. Sejtettem, hogy a börtönről beszél, de mi köze mindennek az orvosegyetemhez? Ő folytatta. Négyszer biztos nem vesznek fel, ebből indultam ki. Ismertem egy báróivadékot, ugyanígy járt. Ötödikre bejutott. Csak türelemmel kell lenni. Mit kérdezett Szentágothai tőled is? Akarsz-e orvos lenni! Végül is, röviden, ennyi. Ha akarsz, akkor leszel. Az évek nem számítanak, tanulni pedig addig is lehet, sőt kötelező, amíg el nem következik a megfelelő pillanat. Az ötödik esztendő. Szó, ami szó, nagyon belém ivódott mindaz, amit hallottam tőle. Aztán hazautaztam. Ám egész nyáron csak rá gondoltam. Július közepén megkaptam az értesítést, hogy felvételt nyertem az egyetem általános orvostudományi karára, első évfolyamra. Én is sírtam és apuska is sírt. Szorított magához, és csak azt hajtogatta, Te lány, te lány, hát mivé leszel most…?
Szeptember végén, az első anatómiai gyakorlaton találkoztam újra Gabival. Ott állt a boncteremben, fehérbe öltözve. Odaszaladtam hozzá, Felvettek? Megint csak vigyorgott. Fel hát, segédkórboncnoknak. Szörnyű volt hallani, hogy engem igen, és őt, aki mindent tudott, nem. Ahogy előre megmondta. Attól kezdve… Na, hát gondolhatja, mosolyodott el szégyellősen Ilona Perková. Néha azt gondolom, hogy én nem is a nagy tudású professzoraimtól tanultam a medicinát, hanem Ádventi Gábortól, egy személyben. Mindenre megtanított, mert mindent tudott. És ez nem pusztán a szerelem varázsereje volt, hanem tán még annál is több. Amikor, ahogy ő is magáévá tette, a vágy tényleg akarattá kristályosul, és fokról fokra megvalósítja önmagát… Hú, ez felettébb patetikusan hangzik, nem gondolja? Mindegy. Főleg, hogy végül semmi sem úgy történt, ahogy akarta, ahogy… akartuk. És most már rövidre fogom. Minden menetrend szerint zajlott. Végigtanulta velem az első évet, és ahogy megjövendölte, nem vették fel negyedszerre sem. Nem is izgatta. Tudta, az utolsó nekifutás következik. Számolgattuk, hogy én harmadéves leszek, amikor ő elsős, hogy ez milyen mulatságos, melyikünk mikor fog végezni, és akkor hogy s mint lesz, ha érti, mire célzok… Eltelt ez az utolsó év is. Ne haragudjon, hogy „utolsó évet” mondok, mindjárt meglátja, miért. Nem akarta, hogy elkísérjem a felvételire. Ő maga se kételkedett, Hiszen mindent tudok!, vigyorgott reggel a kollégiumi szoba ajtajában. Nagyjából így is volt. Biológiából, fizikából nem lehetett megfogni. Maó Vörös könyvecskéjét olvasta-e?, kérdezte aztán a felvételi bizottság legifjabb tagja. Nem, felelte, szinte vidáman, nem olvastam. Hány éves is maga?, érdeklődött tovább ez a másik fiatalember, miközben ceruzája végét szopogatta. Megmondta, huszonhárom. Huszonhárom, vette ki a szájából a ceruzát, és koppantott egyet a végével az asztallapon. És még nem olvasta a Vörös könyvecskét? Nem, rázta meg a fejét. No sebaj, felelte erre a fiatalember, elvégre mindent be lehet pótolni, maga előtt áll az egész élet, ugyebár.
Ilona Perkova újból sóhajtott. Most mondjam? Nem vették fel. Ötödszörre sem. Telefonon hívott. Soha az életben nem kerestek előtte telefonon a kollégiumban. Volt egy rettentő portásnőnk, híresztelték róla, hogy valaha börtönőr volt, az ő hangja rikácsolt a hangszóróból, Bajusz Ilonának telefonja van! Tudtam, ez semmi jót nem jelenthet. Apuska jutott az eszembe rögtön, egyre jobban kínozta a tüdeje, a szíve is. A kollégium jóformán üres volt, tombolt a nyár, csak én halasztottam az élettan vizsgát, mert… mit csináljak, ilyen voltam, azt szerettem volna, ha biztosan ötöst kapok. Nem is magam miatt, hanem miatta, érti? Gabi telefonált. Csak annyit mondott: Vége. Elsőre fel sem fogtam, pontosan mire is érti azt, hogy vége. Minek van vége. Pedig mindennek vége volt.
Ilona Perkova elhallgatott. Majd szó nélkül felállt a kanapéról, a szekrényhez ment, és egy ajtócska mögül fehér ruhazsebkendőt vett elő. Visszaült a helyére, a zsebkendőt kétrét összehajtva az ölébe tette.
Nem valószínű, hogy meg tudom állni könnyek nélkül. Előre is elnézését kérem. És igya a sörét, mert melegen nem ér fityfenét sem. Szóval. Voltaképp elbúcsúzott tőlem. Eljött még a kollégiumba. Hiába kérleltem, hiába vigasztaltam. Zokogtam, a lába elé vetettem magamat, átkulcsoltam a bokáját. Azt mondta, így lesz a legjobb. Mert nem illünk össze, most már tudja. Én szépen el fogom végezni a hat évet, diplomát kapok, orvos leszek, ő pedig nem lesz semmi. Mert ha ötödszörre nem vették fel, akkor hatodszorra sem fogják, hetedszerre sem, se semmikor. Az ő akarata fölött diadalmaskodott egy nagyobb, végérvényesebb akarat, ami azt akarja, hogy Ádventi Borka egy senki legyen, egy nulla legyen, és a boldogságot hírből se ismerje.
Az asszony mást rá nézett. Tényleg könnyes volt a szeme.
Erősítsen meg benne, ugye, hogy azért boldog volt?
Megremegett a kezében a krusovicei sörrel félig teli pohár. Apu és a boldogság? Az ember nem gondol ilyesmire. Amúgy meg, milyen hülyeség, ha a „boldogság” szót hallja, valami mázas, nem valós érzet rémlik fel benne. Amit csak kicsit egyszerű, hitbuzgó lelkek emlegetnek folyvást, szajkózván, hogy ez lenne az élet értelme.
Igen, azt hiszem, igen, felelte kissé akadozó nyelvvel. Legfőképpen vidám volt, majdnem mindig vidám. Lehet-e vidám az, aki boldogtalan? Egy boldogtalan ember képtelen egy jót marháskodni…
Mert te csak mindig marháskodsz!, cseng a fülembe most, hányszor rótt ezért (is) apu. Nem marháskodásból áll az élet, utódom!, és hasonló örökérvényű feddések. Mert ő már tudta? Tudta, miről beszél? De hát ki szálazza szét, hogy mi a marháskodás, mi az álmodozás, mi az akarat, és hogyan kellene ebből összeálljon az a fenenagy boldogság, amivel mindent le lehet borítani…, mint egy halotti lepellel?
Ilona Perkova felitatta a könnycseppeket a szeme sarkából. Kifújta az orrát. Újból, minden eddiginél nagyobbat sóhajtott.
Aztán Gabi eltűnt. Ezt így értse, szó szerint. Eltűnt az egyetem környékéről, el a városból, és legfőképpen el az életemből. Nem láttam múlt hétfőig. Akkor azt hittem, beleőrülök. Élettanból kettest kaptam. A nyáron ültem otthon, és vártam, percről percre vártam, hogy jöjjön valami jelzés, egy levél, egy üzenet. Igazából azt vártam, hogy betoppan. El is képzeltem, ahogy ott áll az ajtóban, süti a reggeli nap, fél arca éles fényben, a másik oldala árnyékban. Több, mint negyvenhárom évvel később történt ez meg. Csak már nem sütött semmiféle nap. Úgy kezdtem meg a negyedévet, a nagy, klinikai tárgyakkal, hogy én nem akarok orvos lenni, vérben turkálni a finom ujjacskáimmal, amikkel a nyakszirtjét kaparásztam, a mellkasát, a kezét simogattam. Tán túlzásnak tűnik, sőt, biztos, hogy az, de úgy éreztem magamat, mint egy hadiözvegy, aki nem akarja elfogadni, hogy a férje elesett a fronton, egyre csak várja, várja, főz neki, megterít, hogyha bármikor betoppan, legyen hová ülnie, legyen mit ennie. Tanulni is ezért kezdtem el megint. Hogyha jön, szája szegletében a kópés vigyorral, és megkérdezi, hogy ez meg az a vizsga miképp sikerült, ne kelljen szégyenben maradjak, ne kérdezhesse azt, Mért, senki se kapott ötöst?, Ugye, hogy kapott!, Na látja, kedves medika, hogy lehet ezt tudni ötösre is! De a hetek, hónapok mégis csak teltek, és bármekkora banalitás is, az idő valóban elvégzi a maga kegyelet teljes vagy éppen kegyetlen munkáját. Tavasszal ismerkedtem meg egy fiúval. Ő Csehszlovákiából jött, az úgy nevezett baráti országok közötti feloktatási együttműködés jegyében. Ötödévre járt már. Aranyos volt, hűséges kis kutyus, mindenhová jött utánam. Egyszer azt mondta, azokat a szomorú szemeimet szerette meg. Szép, mi?
Ő a Perk úr…, szólalt meg nagy okosan.
Igen.
Nem Bohumilnak hívják véletlenül?, kérdezte még, majd mint aki illetlenséget követett el, gyorsan újból ivott, hogy elbújhasson a pohara mögé.
Ilona Perkova most először felkacagott. Bohumil! Te jóságos ég! Micsoda név! Szerencsére nem. Teljesen normális neve volt. Ivan. Ivan Perk.
Pislogott, hogy merje-e kérdezni, és a nő megértette, mire gondol.
Igen, már régóta nincs köztünk szegénykém. Tizennégy éve volt szeptemberben.
Ilona Perkova újból felpattant. Hozok még egy sört magának. Restellem, de még nincs vége. Láthatja, ilyen az, ha valami megöregszik. Túl sok elmesélnivalója lesz. Ezzel veri meg a sors, hogy emlékeznie és mesélnie kell. Főleg, ha hallgatósága is akad. Egy perc és jövök. Ha szüksége van a mellékhelyiségre, a folyosón az első ajtó jobbra.
Igen, igen, szükségem van, de még mennyire!, jutott eszébe, s valóban, egyszerre olyan éles vizelési ingert érzett, hogy nem is értette, miképp bírta eddig tartani. A vécében semmi olyasmit nem észlelt, ami bármiféle jelentőséggel bírt volna. Kellenek dramaturgiai szünetek, hát hogyne. Állni a csésze fölött, csurgatni, és ennyi az egész, más nem történik, most ez a cselekmény, ebben a két percben ez a fontos. Nincsenek sorsok, életek, eltelt évtizedek. Megállás van. Csönd. Béke.
Mire visszaért a szobába, a pohárban ott habzott az újabb Krusovicei sör. De ezúttal Ilona is hozott magának egy pohárkát, egészen kicsit, és abba töltött magának.
Nem haragszik, ha egy csöppet megvámoltam a sörét. Nem tudok meginni egy egész üveggel. Olyan gusztusos volt, ahogy kortyolgatta.
Úgy érezte, most illik, ha csak pár szóban is, mondania valamit.
Hadd köszönjem meg, hogy fogadott, és megtisztelt azzal, hogy mkindezt elmondta.
Ilona Perkova rózsaszín arca egészen pirossá vált.
Ugyan, nincs mit köszöngetnie. Különben sincs még teljesen vége.
De azért, ha már mindketten iszunk, akkor annyi legalább dukál, hogy egészségünkre.
Magának is, Péter. Egészségére.
Az asszony egy kortyot ivott. Visszatette a pohárkát a tálcára.
Közbevetőleg, ha megengedi, elmesélem gyorsan az életemet, a negyven évet, ahogy eltelt. Elszelelt, mondhatom. Hozzámentem Ivan Perkhez. Apuska még találkozott vele, de az egybekelésünket nem érte meg. Nem volt senkim, csak a férjem. Ő kádergyerek volt, ezért került Magyarországra, és a végzést követően könnyen kapott állást Prágában. Apósom valami finommechanikai üzemnek volt a pártitkára. Manapság ezt illik agyonhallgatni, de én ki előtt titkolózzak? Főleg mért szégyenkezzek? Az egészhez hozzátartozik, hogy egy évet végeredményben külön éltünk, hiszen Ivan már végzett, elkezdett dolgozni, és én otthon jártam a szigorló évet, mellette pedig csehül tanultam, mint a kisangyal. Hogy úgy mondjam, minden sikerült, és 1965-ben kiköltöztem én is Prágába. Ugyanabba a kórházba kerültem, ahol ő is volt, a szemészetre. Ivan belgyógyásznak készült. Két évig szép volt minden. Aztán jött 1968. Tudja, mi az? Még meg se született, igaz?
Nem, csak egy évvel később.
Hát igen. A Perk família, egytől egyig, mindenki, megőrült. De legfőképpen Ivan. Mindent petíciót aláírt, minden tüntetésen ott volt, hajigálta a macskakövet, lengette a zászlót. Szónokolt! Napokig nem is láttam. Rettenetes volt. Anyósom látogatott meg, azzal hírrel, hogy a férje, a veterán is „elment a csatába”. Ott sírtunk egymásra borulva. És akkor jött augusztus 20-a. A bevonulás, köztük a magyarokkal. Tébolyító érzés volt megszállónak lenni… a saját családodban! Ivan fel-alányargalt a lakásban, a haját tépte. Te nem tehetsz semmiről, Ilonka!, kiabálta, és itta a vodkát, amit addig sose tett. Elvágtatott otthonról, majd éjnek évadján hazajött, ruhástul borult rám, zokogott a nyakamba, hogy ő akkor is örökké szeretni fog, neki a magyarok a legjobb barátai, nem hagyja, hogy Brezsnyev és Kádár széttiporják a mi aprócska boldogságunkat. Hát pedig tiporták eleget azután. Még abban az évben, tehát 68-ban kiraktak mindkettőnket a kórházból, és hamarosan jött az ukáz, hogy irány Teplice. Ivan kijelentette, hogy nem megy sehová. Akkor egy este, vagyis október 29-én jöttek és elvitték. Nagyon megverték, kiütötték mindkét metszőfogát, eltörött a gyűrűsujja is. Tíz nap múlva jött haza. Két tenyerembe fogtam a fejét, ezt az elgyötört, roncs fejet, magamhoz húztam, és a fülébe suttogtam. Menjünk Teplicére, édesem, mi aprócska boldogságunk úgyis ott lakozik, ahol mi magunk.
Hát így, mutatott körbe hirtelen Ilona Perkova. Ezért Teplice. Beosztott orvos lett a helyi rendelőben. Nekem nem is adtak először munkát, és utána is csak a véradóban dolgozhattam. Az első időkben sokszor behívatták. Vagy eljöttek érte. Volt úgy, hogy amikor sétált hazafelé, a járda mellett gurultak a Tátrával. Kettő sarok után kiszólt a civil rendőr, hogy Hazáig kísérjük vagy inkább most beszáll? Sokáig nem vettem észre, hogy iszik. Nem tudom, mért voltam ennyire vak. Itthon elsörözgetett, itta a Krusoviceit, mint maga most. De közben rászokott a vodkára. Akkor ivott először vodkát, amikor bejöttek a varsói csapatok, és az megpecsételte a sorsát. Nem is tudom, hogyan teltek el ezek az évek, de valahogy mégis elteltek. És akkor 1980-ban, negyven évesen, terhes lettem. Annyi meddő várakozás után szinte hinni sem akartam. Ivan is örült. Addigra kicsit összeszedte magát. Megengedték neki, hogy végre-valahára leszakvizsgázzon. Aznap, amikor az a török rálőtt a pápára a Szent Péter téren, megszületett a lányom, 1981. május 13-án. Attól fogva az én életem megváltozott. Nem szép ilyet mondani, szegény Ivan, remélem, nem haragszik meg érte, de azóta engem csak egy valami érdekelt és érdekel ma is, a lányom.
Ilona Perkova arcán szinte üdvözül, ünnepélyes mosoly terült szét. Előre hajolt, fogta a pohárkáját, a vendég felé emelte, és ivott. Kiitta az egészet.
Ez tehát ez én történetem, mondta aztán. Elnézést, ha untattam volna. Tudom, hogy maga nem egészen erre volt kíváncsi, de talán nem teljesen érdektelen, hogy mi történt azzal az emberrel, aki… ejnye, hát mit kerteljek, hiszen ezt gondolom…, aki a legjobban szerette az apját. Ráadásul ez nem múlt idő, én még most is szeretem Gabit. Ha hiszi, ha nem. De megmondtam az elején, a maga számára mindez mese, ha akarja elhiszi, ha nem, az se baj.
Hirtelen csönd lett. Elfogyott a második üveg Krusovicei sör is.
Most jön a végkifejlet, gondolta. Minden, minden, ami eddig zajlott, az összes szó, ami eddig elhangzott, nem önmagáért történt, hanem a következő néhány percért. Mit fogok megtudni? Mit tudhat ez a szegény asszony? Tudás-e a nem hamvadó szerelem? És igaz lehet-e, hogy negyvenhárom hosszú év alatt ugyanaz a szerelem lobog, aminek igazából vége szakadt azon a kudarcterhes régi nyáron?
Gyújtok lámpát, egészen besötétedett, mondta Ilona Perkova, de nem mozdult. Lehetett hallani, hogy az utcán egy kismotor zörög el. Babetta, jutott eszébe, a csehszlovák kismotor. Sose ült efféle járgányon.
Múlt hétfőn, nem sokkal egy óra után csöngettek. Itt, a bejárati ajtón, nem a kaputelefonon. Épp megebédeltem, a maradékot beraktam egy műanyagdobozba, estére. Gondoltam, a postás az. Kinyitottam, de a lépcsőházban is sötét volt, majdnem annyira, mint most. Csak egy sziluettet láttam, mégis megdobbant a szívem. Nem akarok semmit se belemagyarázni, lehet, csupán az villant át rajtam, mi van, ha rabló, olyan sok szörnyűséget hallani manapság. Ekkor megszólalt egy hang…, azt mondta, Ilona. Mondja csak azt, hogy Ilona!
Kicsit feljebb húzódzkodott a fotelben, köszörült egyet a torkán, úgy mondta, Ilona.
Aha, nem rossz… Majdnem ilyen volt. És mégis más. És egy másodperc sem kellett, máris feleltem neki, Gabi. Megvallom, az ezt követő percekre nem nagyon emlékszem. Vagyis, nem tudom, jól érzékelteti-e a tudatállapotomat az, hogy „nem emlékszem”, minden esetre valószínűleg képtelen vagyok szabatosan elbeszélni, mi történt. Tudja mit, moccant meg a sötétben Ilona Perkova, azt ajánlom, mostantól kérdezzen. Eddig úgyis olyan jó fiú volt, mintha megijedt volna tőlem, csak ül itt némán. Magának kell tudnia, mire kíváncsi. Jó? Vallasson. Mintha vizsgáztatna, mint szegény Szentágothai professzor. És ha nem tudok valamit, ad helyette másik kérdést. Akkor…, kezdi?
Egyszeriben zakatolni kezdett a feje. Mit is akarok tudni? Borka-Gabi-apu is egy merő titok volt, mint bárki más. Jött-ment a világban, leélte a rá szabott éveket. Szerette, akit szeretni tudott. Aztán ideért Teplicére.
Újból, még hosszabban megköszörülte a torkát.
A nő kedvesen mondta, Ne izguljon, nem a kérdező tiszte az izgulás.
Elárulta… vagyis, megmondta, mért kereste meg?
Sejtheti, hogy én is ezt szerettem volna megtudni. Azt állította, hogy a betegsége alatt volt ideje végigmorzsolgatni az élete eseményeit…
Beteg volt?
Maga nem tudta?
Nem. Nem szólt. Kitől tudtam volna?
Kórházban is feküdt egy ideig.
Szegény… De vajon mért titkolta?
Azt én nem tudhatom. Minden esetre ott, ott gondolkodott sokat. Azt mondta, amit enyhén szólva is túlzásnak tartok, hogy rájött, az élete tévedések sorozata. Nem is, hanem hibák sorozata. Mert mindig az akaratban hitt. De az akarat akarása még nem akarat. Kicsit nehéz volt nekem követni ezeket az eszmefuttatásokat, mi tagadás.
És, bár ezt nagyon nehéz lenne elhinni róla, de mondta, vagy sejttette, hogy fél? Fél a haláltól?
Nem, nem, egyáltalán nem. Inkább tervei voltak. Nevezetesen az, hogy feltette magában, jóvá tesz mindent, amit az életében, így fejezte ki magát, elbaltázott. A legnagyobb és leggyönyörűbb feladatnak állt neki legelébb, hogy engem megtaláljon. Valóságos nyomozást végzett. Heteken át. Vonattal jött ide, valami gyógyszert szedett, ami miatt nem vezethetett. De azt mondta, hogy az édesanyját, a feleségét, a fiát, vagyis magát, és másokat is végig fog látogatni. Azt mondta még, és ez nagyon érdekes volt, hogy a hibák sorrendjében teszi ezt meg, mert ha épp azt az adott hibát nem követi el, akkor minden másképp alakult volna, és a többi hibáját már nem is követhette volna el. Ha annak idején engem elvesz feleségül, akkor…, és így tovább. Érti?
Értem, felelte, miközben érezte, hogy egy vékony verejték csík keletkezik a halántékától lefelé. Hogy a francba van ez? A rendező úr beleizzad a melóba? Ez a nyavalyás élet már megint odahajított az asztalra egy olyan forgatókönyvet, hogy csak úgy sistereg?
Felajánlottam neki, minden hátsó gondolat nélkül, esküszöm, hogy jöjjön ide, aludjon nálam, van hely. Azt mormogta, meg kell fontolja, és majd reggel választ ad. Ám reggel már nem élt.
Egy napjuk se volt…, mondta ki önkéntelenül is a gondolatát.
Annyi sem. De talán nem kell bizonygatnom, hogy ez esetben egy perc is több volt egy egész életnél.
Akkor nem lehetett végigmesélni az eltelt negyvenhárom évet…, vagyis kétszer negyvenhárom évet.
Nem. Nem is hiszem, hogy ezért jött volna. Többet hallgattunk, mint beszéltünk. Ugyanígy ültünk, csak egymás mellett, itt, a kanapén. Megmutassam? Üljön át ide, ne féljen, na.
Felkelt a sötétben, a térdével meglökte a kisasztalt. Az üres sörösüveg táncolni kezdett a tálcán, de nem borult fel. Aztán odaült a kanapéra, Ilona Perkova mellé.
Igen, pont így. Ültünk és hallgattunk. Tudja, milyen kimondhatatlanul jól esett ugyanazt a csöndet hallgatni, mint amit ő? Ugyanazt a levegőt lélegezni be? Nagyon szentimentálisan hangzik, de akkor úgy gondoltam, ez most többet ér negyvenhárom évnél. Nem tudom létezik-e ilyen a fizikában vagy a biológiában, hogy a pici bekebelezi a nagyot, az biztos, ilyesmit éreztem. Hogy egyetlen pillanat képes felfalni sok-sok évtizedet, minden keserűséget, csalódást, minden fájdalmat afelett, ami nem történt meg. Mert most mégis megtörtént. Aztán megfogta a kezemet… Adja ide a kezét, kérem… Ne legyen már gyerek… Milyen hideg a keze… Az ő keze selymes volt, puha, meleg. Fogtuk egymás kezét, még csak nem is szorongattuk, csak… egymáséba helyeztük, tán ez a legpontosabb kifejezés. És így ültünk, nem tudom, mennyi időn át. Ha most valami nagyot akarnék mondani, azt mondanám, negyvenhárom éven át.
Ilona Perkova elhallgatott.
Átlényegültem apuvá. Ez volt hát ideutazásom célja. Pontosan ott, pontosan úgy ülök, mint ahogy ő ült tizenegy nappal korábban, aki akkor még élt, és most már halott. Fogom annak az asszonynak a kezét, akit szeretett, fogom, mint ő is fogta, negyvenhárom éve és tizenegy napja, és ez az asszony fogja az én kezemet, s közben azt érezheti, hogy bennem apu kezét fogja, aputól származó élet áramlik a kezemben, és így nézve tényleg minden időtlen, valóban eltörpül a negyvenhárom év, eltörpül minden élet, s csak egyetlen pillanat létezik, a szeretet pillanata, és mint valami önálló élőlény, az kebelez be mindent, az bocsát meg mindenért.
Hirtelen zörgés hallatszott az előszobából, a zárba kulcsot dugtak, majd az ajtó kinyílt. A gyér lépcsőházi világítás esett be egészen a szobáig. Felkapcsolták az előszobai villanyt.
Ilona Perkova elrántotta a kezét Ádventi Péter kezéből és felugrott.
Hahó, meglepetés! Ki van itt?, jött egy vidám női hang odakintről.
Az asszony nehézkesen botorkált ki az asztalka és a kanapé közül, hirtelen szuszogni kezdett.
Jesszusom, ez nem lehet igaz!, mondta aztán, úgy tűnt, kissé erőltetett jókedvvel. Csak nem az én kis nyuszi-buszim van itt?
De bizony, pontosan az!
Na várjál, csinálok itt bent is világosságot, egészen besötétedett…
Én úgy meg tudom unni Prágát, hogy az csuda. És eszembe jutott az én drága kis anyácskám, a finom meleg otthon, az összebújás a pokróc alatt, egy kis közös tévénézés…, mondta tovább a vidám női hang odakint. Gondoltam egy nagyot, ott hagytam csapot-papot és felültem az első vonatra! Mit tetszik hozzája szólani, nagyságos Perková asszony?
Jaj, nagyon jól tetted!, mondta Ilona Perkova, és felkapcsolt egy kis lámpát, ami a varrógép fölött lógott a falon. Mintha tördelte volna a kezét, ahogy az ajtó felé igyekezett. Te, ide figyelj, nyuszkóm, mit is akarok mondani…
Na, hát ki vele, csak nem titok?, hallatszott még mindig az előszobából.
Dehogy is titok, csak az a helyzet, van itt egy… látogató!, bökte ki végül Ilona Perkova, és intett a kezével a férfinek, hogy álljon fel. Egy látogató Magyarországról, egykori kedves ismerősömnek a fia… És kicsit eltársalogtunk a régi dolgokról. Gyere, bemutatlak neki.
Ilona Perkova kinyújtotta a kezét, és az előszobából bevezetett egy magas, karcsú lányt. Hosszú, derekáig leomló haja volt, amit a füle mögé tűrt.
Jó estét, mondta és kezet adott. Borka Perkova.
Mosolygott, szép egészséges fogai voltak.
Az asszony a némán álló férfire meresztette a szemét.
Hát ő az én Borkám, mondta olyan hangon, mintha aki nehezen kap levegőt, A kislányom, akit mindenkinél jobban szeretek.

A nehéz fagolyóval ellátott szobakulcs hangosan koppant az asztalon. Lezöttyent a fotel karfájára. Az asztalról maga elé vette a telefont. Benyomkodta az ismerős számokat. Az első csöngetés sem ért véget, anya máris felkapta a kagylót.
Tudtam, hogy te vagy az, fiam. Egy anya megérzi az ilyet.
Akkor jó lehet anyának lenni.
Most hülyéskedsz?
Isten ments. Komolyan gondoltam.
Veletek sose lehet tudni… És? Ott vagy?
Hol?
Mi az, hogy hol? Hát Teplicén.
Igen, itt.
Találtál valamit? Kiderült bármi is?
Ugyan mit mondjon erre? Negyvenhárom év? Kétszer negyvenhárom év? Ezer év? Világokat felfaló sejtek, és mindaz, amit egyáltalán nem lehet sejteni.
Semmit se találtam, semmi se derült ki, felelte.
Na, mit mondtam. Ezért kellett odabumliznod.
Esik az eső, minden szürke és mindenki szomorú.
Remek lehet. Gyere haza minél előbb.
De a meghalásra nagyon alkalmas hely. Lehet, hogy én is idejövök majd, ha eljön az ideje.
Te nem vagy eszednél! Miket beszélsz összevissza?
Ne haragudj.
Be vagy rúgva?
Dehogy. Két sört ittam, ez minden. Krusoviceit.
Érdekel is engem, milyen sört ittál. Azt mondd meg inkább, mi lesz most? Hazajössz még, vagy rögvest mész vissza oda… a nagy szabadságba?
Nem tudom. Egyelőre itt maradok. Még egy napot biztosan.
Aztán mi a fenének?
Mert két napra vettem ki a szobát.