Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Két álom

2008

(Hétfő)
A parkolóban kifröccsent majonézes tubus, mintha odahokiztak volna. Rögvest ez jut eszembe.
Csoda-e az éjszakai álmom után.
Megérkeztem egy különös intézetbe, ahol – úgy éreztem – sok időt fogok tölteni.
Egy ötven feletti, magas nő jön elém, erősen festett, de a szeme kisírt. Rögvest azzal áll elő, hogy most közölték vele: ki van rúgva. Közel hajol hozzám, beleszuszog a nyakamba, kinyújtja a nyelvét. Érzem, hogy legszívesebben kefélne. Ehelyett rábíz egy nénire, olyan apácaféle, mamuszban totyog előttem, a nehéz ajtókat alig tudja nyitni, segítek neki.
Zegzugos épület, sok lépcsővel. Nyögök már, a bőröndöm nehéz. Aztán egy kerengőfélébe érünk, négy oldalt körben oszlopsor. Itt van az én szobám is.
Gyereksírást hallok a szomszédból. Na, gondolom, szépen vagyunk. Elméletileg tudom, mennyi időt kell (lehet, nem is kell, kötelezően – én jöttem, mert jó) itt töltenem, de meg nem tudnám mondani pontosan.
Lenézek, hirtelen több emelet magasból látom az igazgatónőt. Egy padon ül, előrenyújtott lábbal, a ruhája alatt a keze, bizonyosan önkielégítést végez. Valamiért azt érzem, le kellene rohannom hozzá, de hogy is tehetném, amikor ki se pakoltam.
Lesz még elég idő az effélére. Már amennyiben. Hiszen nem ezért jöttem ide.
A gyereksírás erősödik, fura, tompa zajok társulnak mellé, mintha vernék a szerencsétlent.
Újból lenézek, a nő sehol, az én vénséges kísérőm bóklászik az udvaron, szemetet szed, mint a régi parkőrök, hegyes botra döfi a papirosokat, banánhéjat. Bemennék a szobába, az ajtó azonban zárva. A fenébe, nem nyitotta ki az öreglány az ajtót? Kulcsot nem kaptam. Mérgesen rángatom a kilincset. A gyereksírás abbamarad, mintha elvágták volna. A következő pillanatban kinyílik az ajtó, a nő áll a szobában. Hosszú szipkából cigarettát szív, földig érő, dohányszínű selyemruha van rajta. Látom, hogy a csomagom, amit oly keservesen cipeltem fel, már az ágy mellett áll. Mintegy menekülésképp még
egyszer kihajolok a kerengő korlátján, megnézni, mi van az öreganyóval. Összekucorodva alszik az udvar sarkában, a hegyes vasbot mellette fekszik, még mindig rajta van a sok összeszedett szemét. Mire visszanézek, a nő az ágyon ül, szétterpesztett lábbal, a hosszú szipkát a puncijába illeszti, nevet.
Ajtócsapódást hallatszik. Kiugrom a folyosóra, ahol egy mezítlábas, pelenkás gyerek ácsorog. Nem lehet eldönteni, fiú-e vagy lány. A szeme narancssárga, és akkora is, mint egy-egy narancs.


(Szombat)
Törökországban vagyok, elhagyom a hotelt. Hosszú, esti főutcán bandukolok végig, sok a nyitva tartó vendéglő, boltocska. Egy telefonfülke szinte vonzani kezd, valamiért onnan akarok telefonálni. Bemegyek, bezárom az ajtót, pénzt dobálok be a készülékbe, közben folyamatosan pásztázom az utcát, lesem, mintha én nem lennék látható, hogy mi történik. Egy vékony, szíjas izmú férfi egy gyümölccsel, zöldséggel megrakott kordét húz el előttem. Távolabb egy lépcsősoron fiatalok ücsörögnek, üvegből iszogatnak. Azt, hogy kivel beszélek, illetve, kit akarok hívni, nem tudom. Ha a telefonálásra, mint tevékenységre gondolok (mert közben azért eszembe jut), egy régi típusú, elegáns bérház egy lakása jelenik meg a szemeim előtt, kietlen, hideg eleganciával berendezett, terem méretű szobák sora. Három vagy négy egymás után. A legutolsó szoba egyik saroktükrében látom meg a thonett asztalkán álló telefont – annak kellene csörögnie hívásom nyomán, de azt hiszem, mélységes csend van.
Aztán rossz érzésem támad, szinte biztosra veszem, hogy itt a telefonfülkében kilopták a farzsebemből a tárcámat. Odakapok, tényleg nincs meg. Kirontok az utcára, ahol egy pajeszos, cigarettázó fiatalember angolul rögvest azt kérdezi, hogy tényleg elrabolták-e a tárcámat. Felajánlja, hogy segít, addig is meghúzhatom magamat nála. Ezt szinte természetes megoldásnak véve elfogadom. Egy hetvenes évek bútorzatát idéző lakásban ébredezek, a másik ágy bevetetlen, összetúrva. Már reggel van, rémlik, mi történt velem, és az is, hogy ki kellene menjek majd a versenypályára, elvégre ma rendezik a futamot, dolgoznom kell, bár a belépőm sincs nálam, nem tudom, mi lesz. Bemegyek a fürdőbe, ami csak egy kis kabin, még az sem, falusi budira emlékeztet hirtelen. Hátsó fala nincsen, valami homályos helyiségben folytatódik. Meztelen nő áll ott, fürdés után törülközik, hatalmas mellét csábítóan dörzsölgeti a fürdőlepedővel. Hasonlít egyik alsós tanítónőmre, akitől állítólag megkérdeztem, hogy mért nincs férje, és ettől sírórohamot kapott. Egyáltalán nem izgat fel, inkább megkérdezem gyorsan, hol van a Jóska. Megsértődik, bevágja az ajtót, ami az előbb még nem is látszott.
Erre a mozdulatra előkerül az esti srác, javasolja, hogy menjünk. Elmagyarázom neki, hogy nincs semmim, pénz, bankkártya, igazolvány elveszett, még jó, ha a hotelemben maradt, esetleg. Szótlanul bólogat, sietősen megy előttem. Lejtős utcákon ereszkedünk le, a környező házak erkélyén, de az út mentén is sok a burjánzó zöld, szinte nehéz szagú növény. Egy hat-hét fős társaság ül nádszékekben egy teraszon, ahogy elhaladunk mellettük, az hallom: - És a Batthyanyi Pisti…
Csak ennyit.
Megállok. – Maguk magyarok?
Ősz hajú, Rodolfo-bajuszt, a nyakában selyemsálat viselő férfi néz fel a székből.
- Mi itt mind Batthyányiak vagyunk – mondja.
Megfogja a kezemet, paskolgatja. A hölgyek szinte visítanak.
- És szokott találkozni a Kimivel is? – kérdi az egyik öregasszony, a fejét ingatva. Tehát mindent tudnak rólam. Vagy máris elmeséltem?
Leültetnek, hogy meséljek. Felnézek a magasba, a sok egymás fölé épült ház fölött az égre.
Látom, hogy az általam Jóskának nevezett fiú az egyik bokor tövében guggol, lódenkabátja a földig ér. Hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva szinte kétségbe esve szívja a cigarettáját.
Jó érzéssel nézek végig a társaságon: biztos helyen vagyok, sok-sok Batthyányi között. A paddock-belépőmet sajnálom csak kicsit, de valamiért biztos vagyok benne, hogy meglesz.