Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Tung Sen Huan álma

2008

Milyen érdekes ez: úgy álmodni valakiről, hogy valójában ismertem, tehát valós személyről van szó, ám minden, ami az álomban történt, merő elmejáték; mintha az illető emléke szülne engem, beleránt egy mesébe úgy, hogy az történik, amit ő akar, elvisz valahová, ahol csak ő ismerős, én legfeljebb az ő ismerőse. Örülök neki, hiszen régen láttam, otthonosan érzem magamat a társaságában, mivel jól esik, hogy – szinte – visszatérhetek egy régvolt időbe, általa.
Tung Sen Huan a szemközti padon ült, répát vagy retket rágcsált, széles vigyora láttatta ritkás fogait, vastag ínyét. Rögvest tudtam, hogy ő az, noha majd' negyvenöt éve nem láttam, és különös melegséggel töltött el, hogy visszatért hozzám. Ez valahogy nyilvánvaló volt. Mármint az ő visszatérése, még akkor is, ha akár ez a jelenet a régi napok része is lehetett volna, egy kirándulás, igaz, olyan helyre, ahol vélhetőleg még sosem jártam, én legalábbis nem. Körben vad hegyek magasodtak, sötétzöld színben, ugyanakkor meleg napfény ömlött szét mindenütt, ami ezt a zord zöldet bársonnyá varázsolva.
Huan rágta a retket, nekem nem adott. Majd felkerekedtünk, ő elöl, és egy meglehetősen szűk ösvényen, afféle hegyi kaptatón igyekeztünk valahová. Csak a hátát láttam, amin igazi, békebeli vászon hátizsákot cipelt, érzékelhetően súlyos holmikkal teletömve. Botot fogott a kezében, és ütemesem lépkedett előre, felfelé. Ahogy haladtam mögötte, megvallom, egyre erőltetettebb menetben, mindig a botja által szúrt lyukakat lestem a porban, mintha ezekből lehetne erőt meríteni.
Aztán Huan nagyobb sebességre kapcsolt, amin felettébb elcsodálkoztam, mert felrémlett bennem, valaha mennyire nem bírta tartani velem a lépést, ritka kirándulásaink alkalmával már akkor kipurcant, amikor én még csak épp belemelegedtem a gyaloglásba. Hiába, ezek szerint mostanra gyökeresen megváltozott a helyzet, és én fáradtam el.
Ziháltam, illetve hallottam, amint a légzésem szaporábbá válik, a szívem is mind inkább kalapált. Eltunyultam, szűrtem le magamban újfent, ami egyben azt is jelenthette, hogy mégis csak eltelt némi idő a valahai, Huannal töltött évek óta. Ezt igazolta az is, hogy amikor Huan hátranézett, már nem a jól ismert, vagyis emlékeimben élő arcát láttam, hanem egy olyan távol-keleti öregemberét, akiket a tévében szoktak mutogatni, keskeny, ráncos arccal, vékonyka és gyér, lecsüngő bajusszal. Csak a szeme emlékeztetett Huanéra, csillogott, de szólt egy mukkot sem, ám a szemöldökével intett, hogy nosza, rajta, nehogy már azt akarjam mondani, hogy elfáradtam.
A következő pillanatban már egy zegzugos, alagsori helyiségben vonultunk, ahol meglehetősen sötét volt és porszag. Nem kecsegtetett semmi jóval ez a környezeti változás, különösen azok után, hogy Huan még jobban szaporázni kezdte, szinte már futott. Nem tudom mért éreztem úgy, hogy minden áron a nyomában kell maradnom, minden esetre azt sem szerettem volna, ha elszakadok tőle - valamiért úgy éreztem, ha lemaradok, ő nem fog megállni, minden lelkiismeret-furdalás nélkül itt hagyna. Hát igyekeztem utána, tovább zihálva és izzadva immár. Lépcsők jöttek, hol lefelé, hol felfelé ugráltunk néhány fokot, majd ügyesen surrantunk tovább a betonfalak mentén. Mind szűkösebb lett a hely, szinte vájatszerűvé vált. Huan ismerős lehetett errefelé, hiszen biztos léptekkel haladt, bár a bot eltűnt a kezéből. Igencsak szerettem volna megkrédezni tőle, hová tartunk, de tudásszomjamat valamiért elnyomta az a tudat, hogy vakon bízhatok benne, és egyben úgy éreztem, voltaképp értem történik mindez.
Végre valami fény kezdett derengeni a messzeségben – és mintegy varázsütésre már be is léptünk: egy fordrászüzletbe. A baj csak az volt, hogy ettől kezdve Huan eltűnt, és én ott ültem széken, amin ezer éve megrepedezett a műbőr, ahogy megmoccantam, a repedésekbe becsípődött a bőr a combom alján. Rengetegen nyüzsögtek, mintha inkább piac lett volna, mint fodrászat, bár kétségtelen, hogy körbe lehetett látni néhány fodrászt, akik hajat nyírtak, kizárólag géppel, gyors, már-már vad mozdulatokkal, férfiakat, nőket vegyesen. A kezemmel óvatosan megérintettem a fejem, és döbbentem érzékeltem, hogy teljesen kopasz vagyok. Ám fura módon nem is a kopaszságom feletti iszonyat töltött el annyira, mint annak a felismerése, hogy ezek szerint feleslegesen ülök itt, nincs is mit lenyírni. Felapattantam, és az egyre sűrűbb tömegben nyújtogattam a nyakamat, Huant kerestem, aki – úgy festett – galád módon itt hagyott. Megkérdeztem az egyik fodrászt, magyarul, hogy nem ismeri-e Tung Sen Huant, mire igazi kínai alázatossággal meghajolt előttem, és azt felelte:
– A doktor úr ma nem rendel.
Azzal visszafordult a vendégéhez, és nyírta tovább a haját.
Ekkor láttam meg magamat a tükörben, ami, esküszöm, egy másodperccel előbb még nem volt sehol. Bár előttem ült a vendég, előttem állt a fordrász, akivel beszéltem, ők nem látszottak, csak én egyedül. Úgy néztem ki, mint amilyennek ismertem magamat. A hajam is megvolt, rendesen vágva, azt is mondhatnám, kedvem szerint valóan. De nem mert odanyúlni a fejemhez mégsem.
Hirtelen nagy csönd lett.
És Huan lépett mögém. Mosolygott, ezúttal azzal a régi mosollyal, amire a régi időkből emlékeztem. Az egyik kezében ott volt a fehér répa vagy reteg, de épp csak a szájához emelte, nem harapott bele.
A másik kezét a vállamra tette. Megláttam, hogy a körmei lilák, a bőre pedig foltos. A szemébe akartam nézni, ám a tükör már nem volt sehol. Egy hosszú, vizesen csillogó utcát láttam magam előtt, az aprócska, deszkából eszkábált házak lapos tetetéből kiálló vaskémények között épp most bukott le a nap, narancssárgában úszott az úttest.
Huan kezét továbbra is vállamon éreztem. És tudtam, hogy nem szabad megfordulnom. Illetve..., úgysem lett volna hozzá erőm.
Felébredtem, és folytatódott tovább az élet, amit nem lehet megálmodni.

* * *

Tung Sen Huan egy évvel fiatalabb nálam, de az eltérő kínai képzés miatt mindketten 1956-ban fejeztük be orvosegyetemi tanulmányainkat. Ő Pekingben, én Pécsett. Emlékezetem szerint 1933-ban született, az apja Nankingban lett egy gyár munkásigazgatója, egy öccse valahol Peking környékén dolgozott.
A pécsi gyermekklinikán 1957 szeptemberében jelent meg, de tudtuk, hogy már egy éve Magyarországon van a nyelv elsajátítása végett. Az 1956-os forradalom idején Budapesten tartózkodott, de erről soha egyetlen szóval sem tett említést. Magyarul mindenesetre ekkor már elég jól tudott, ismert valamennyit a magyar irodalomból, például szépen el tudta mondani a Szeptember végén című Petőfi-verset, angolul is beszélt, ezt még Pekingben tanulta. Kerpel-Fronius Ödön professzort jelölték ki patronálójának. Amikor a professzor megkérdezte tőle, miért éppen Pécset, ezt a fővároshoz képest kicsi várost választotta, Huan szó szerint így felelt:
– Kis város, nagy tudós.
Elsősorban tudományos munkával foglalkozott. Ebből eleinte csak annyit láttunk, hogy nyulakat futtatott a klinika udvarán, illetve munkája vége felé különböző só- és vízháztartási zavarokkal járó betegségekben szenvedő gyermekektől vett vért. A megadott téma szakirodalmát nagy szorgalommal olvasta és jegyzetelte. Hamarosan világossá vált előtte, hogy az akkori és főképp a régebbi szakirodalom jelentős része németül és franciául van. Akkor kért meg, hogy e két nyelv alapjaival ismertessem meg. Nem kívánt németül vagy franciául beszélni, mihelyt eljutott arra a szintre, hogy a szakszöveget megértse, abbahagyta ezeket tanulmányokat. Még most sem tudom, hogy szorgalma vagy nyelvtehetsége folytán sajátította-e el a két nyelv alapjait olyan rövid idő alatt. Szolgálataim fejében felajánlotta, hogy mindennap megtanít egy kínai betűre, és így a négy év alatt az alapokat el is sajátíthatom. Még ma is sajnálom, hogy a kezdeti lelkesedésem hamar lelohadt. Aki ugyanis ismeri a kínai írást, a beszélt nyelv ismerete nélkül, saját anyanyelvén tudja felolvasni a kínai szöveget.
Tudományos eredményeinek születését nem folyamatosan kísérhettem figyelemmel. De amikor az értekezés összeállításához érkezett, gyakran velem nézette át a magyar szöveget - a leírt szöveg nyelvi szempontból jóval gyatrább volt, mint beszélt nyelve.
A tudományos tevékenységen kívül Huan igyekezett a klinika mindennapi életében is részt venni. Ez elsősorban a viziteken, referálókon, különféle oktató és tudományos összejöveteleken való részvételében nyilvánult meg. Önálló osztályos munkát nem végzett, ám az ügyeletes orvosnak rendszeresen besegített. A nagyviziten mindig jelen volt, figyelt, mindent feljegyzett, ami nem volt világos előtte, aztán a vizit végén a listát valamelyik gyakornokkal, gyakran velem beszélte meg. Az biztos, hogy a négy év folyamán egyre kevesebb segítségre szorult.
A klinika orvosai szabadidős elfoglaltságaikba is bevonták. Többször jött el velünk mecseki kirándulásokra, ami nagy kihívás volt, mert Huan minden fa, virág és madár magyar nevét is meg akarta tudni, csakhogy a kérdéseire nem tudtunk mindig kielégítő választ adni. A kirándulásokon szembeszökő volt gyenge állóképessége.
A klinikai kosztot ette, néha főzött magának, legnagyobbrészt rizst, kínai módra: ott az összeragadó csiriz lehet az ideál. Amikor a híres vagy inkább hírhedt kínai ínyencségekről kérdeztük, a száznapos tojásról, a fecskefészekről, azt felelte, hogy ilyeneket még sohasem evett, mivel ezek az ételek náluk roppant drágák. Anyagi lehetőségei nagyon szűkösek lehettek, ahogy lassan rájöttünk, az ösztöndíja jóval kevesebb volt, mint az akkori magyar egyetemi hallgatóké.
Hazájáról csak kérdésekre válaszolva mesélt. Ő is érezte a két világ közti hatalmas különbséget és erről nem szívesen beszélt. Szűkebb körben vagy különösen velem, négyszemközt közlékenyebb volt.
Az ottani politikai rendszer feltétlen elkötelezettje volt, ebben sok minden motiválta, de elsősorban az, hogy 1948 óta felszámolták az éhezést és az ötvenes évek végén már senki sem halt éhen Kínában; hogy megvonták a családfő ama jogát, hogy az újszülött világrajövetele után szuverén módon döntsön a jövevény vízbefojtásáról vagy életben hagyásáról; hogy megnyílt a tanulás lehetősége mindenki előtt. Megszabott időnként járt el a budapesti kínai nagykövetségre, soha nem mondta el, hogy ott mit tapasztalt vagy hallott. Rendszeresen olvasta a némi késéssel megérkező Zsenminzsipaót. Amikor Mao átúszta a Sárga-folyót, és a központi pártlapon keresztül minden kínait arra buzdított, hogy tanuljon meg úszni, hiszen a kínaiak átlagos fizikuma gyenge, arra kért meg, hogy tanítsam meg úszni. A Balokány-füdő nagy közönsége előtt több héten át tanítottam, ami nem volt könnyű feladat, hiszen magam nem vagyok úszóoktató, de igyekezete minden akadályt leküzdött és végül mellen és háton egyaránt jól megtanult úszni. Attól kezdve Mao tanácsára rendszeresen úszott. Ekkor zajlott Kínában a legyek kötelező irtása és bizonyos súlyú tetem kötelező beszolgáltatása, valamint a leszálló verebek folytonos zargatása (a veréb nem sokáig bírja a repülést, így kifárasztható és megfogható az emberek elől gabonát elevő kártevő). Mi ezeket a dolgokat alig akartuk elhinni, de ő tanúsította, hogy ezeket a parancsokat minden kínai komolyan veszi. Amikor 1962-ben megjelentek az első feszültségek a szovjet-kínai viszonyban, némi haraggal fakadt ki, hogy miért kell Magyarországon mindenben a Szovjetuniót utánozni.
Mindig más világba tartozónak éreztem. Próbáltuk rávenni, hogy meséljen kínai vicceket. Egy sem akadt, amit megértettünk volna. Igaz, „cserébe” ő sem értette a magyar humort. Arra a kérdésemre, hogy ők is olyan egyformának és kortalannak látnak minket, mint mi őket, azt válaszolta, hogy nem, de az európaiak nagy szemét csúnyának tartja, és egy kínai anyának elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy nem tudhatja előre, leendő gyermekének milyen színű szeme lesz. Amikor arra kértük, hogy becsülje meg a kollégák korát, mindig magasabb kort jelölt meg a valóságosnál, még hölgyek esetében is. Kiderült, hogy ez szándékos, a kínai ember a másik korára irányuló kérdésre mindig többet mond annál, amennyit gondol: ez bók, hiszen a magasabb kor több bölcsességgel jár.
Huan a magánügyeiről nem szívesen beszélt. Rendszeresen küldött haza csomagokat - ezt onnan tudom, hogy a feladóvevény kitöltésében kérte segítségemet. A csomagok tartalma rendkívül szerény volt, de szerinte ezeknek a dolgoknak otthon nagyon örülnek.
Öt éves magyarországi tartózkodása alatt egyszer utazott haza, mégpedig vonattal, Nankingig - ez több hetet vett igénybe. Visszatérve csak annyit mondott, hogy még sok nehézség van Kínában. Többek közt az is kiderült, hogy sok a beri-beris beteg, és sajnos az édesanyja is ebben szenved. Felajánlottam, hogy megveszem a patikában a B1-vitamint és a legközelebbi csomagban elküldjük Kínába. Nem fogadta el, mondván, annyit úgysem tudnék adni, amennyi minden beri-beris kínait meggyógyítana, és igazságtalan lenne az édesanyját kivételes helyzetbe hozni.
Még itt, Magyarországon nősült meg 1961 augusztusában, ám erről szándékos mellékességgel számolt be: Budapestről írt levelében hosszan írt arról, milyen szakirodalmat sikerült megszereznie, mennyit haladt az értekezés összeállításában, levelét pedig így zárta: „Nyárom sokat úsztam, és megnősültem is. Feleségem Je-csin Csin, akit ismersz.” Valóban ismerte az egész klinika a Huannal egykorú kolléganőt, aki ugyancsak öt évet töltött az országban, a budapesti II. gyermekklinika gyermeksebészetén, és ezalatt néhányszor megfordult a Pécsett is. Kifejezetten csinos, roppant okos, magyarul tökéletesen, minden akcentus nélkül beszélő kedves hölgy volt.
Huan 1961 őszén gyorsan megvédte értekezését, mivel a szovjet-kínai (és ezt természetszerűleg követően a magyar-kínai) viszony drasztikus romlása miatt a tervezettnél korábban tértek haza a kínai ösztöndíjasok. Hogy érzelmi szálak is fűzték hozzánk, csak ekkor derült ki, ugyanis ajándékokkal halmozott el minket. Engem különösen kitüntetett: nyolc kis kékporcelán lószobrot kaptam tőle, mindegyik ló más mozgáshelyzetben van. Adott még egy kis barna vázát, melyen kínai betűk hirdetik, hogy a madár énekel és a virág kinyílik. Legfőképpen a harmadik ajándéktól hatódtam meg: ez a nagyapja által saját kezűleg készített selyemkép volt, amelyre parafareszelékből rakták ki egy tipikus kínai tájidillt. Távozásuk után még három évig leveleztem vele, így tudtam meg, a Pekingi Fővárosi Gyermekgyógyászati Intézetbe került, ám 1964-től kezdve nem válaszolt. Később, a pécsi élettani intézet kínai ösztöndíjasa azt izente, hogy ne írjunk nekik, mert bajuk lehet belőle. Megfogadtam a tanácsát, hiszen Huannak semmi körülmények között sem akartam rosszat. Furcsa, hogy ez a „jóakarat” eredményezte, hogy ettől fogva örökre nyomát vesztettem.

* * *
Nem tudom, ki volt az a Huan, aki az álmomban megjelent. Biztos, hogy nem egy a régi, az „én Huanom”. Mintha az eltelt, ismeretlen évek ismeretlen történetei is benne lettek volna a tekintetében, ahogy különös utunk során hátra-hátranézett. Szívesen gondolok arra, hogy Huan ugyanaznap, ugyanazon az éjszakán velem álmodott. Talán ugyanazt, amit én. Mentünk valahová, ketten. Hátra-hátranéztem rá, majd elvittem a fodrászhoz, hogy végre-valahára belenézhessen egy tükörbe. Utóbb, amikor felébredt, Huan is eltöprengett azon, hogy én, akit látott, akire ráismert és akinek megörvendett, egy kicsit én voltam, a régi ismerős, tán azt is mondhatom: barát, de annál több is – az, aki most vagyok, egy megőszült, nyugdíjas orvos, aki voltaképp már mindent tud, bár a szeme még mindig ugyanolyan kíváncsian csillog, mint régen.
Képes vagyok elhinni, akármennyire is furcsán, sőt, leginkább hihetetlennek hangzik, hogy találkoztunk, most, negyvenöt évvel azután, hogy utoljára – valószínűleg tényleg utoljára – láttuk egymást.