Kurányi Andor ugyanott támadt fel, ahol összeesett holtan: a házuk előtt, a járdán állva.
Minden olyan volt, mint azon a melegfrontot hozó október eleji szombat délelőttön. Azzal a különbséggel, hogy már február járta, hó nélküli, száraz és csípős hideggel.
Az ügyvéd a kapu előtt a kulcscsomóját kereste. Felrémlett benne, hogy ez a mozdulat ismerős neki, ugyanez történt a múltkor is, nem volt a kulcs a zsebében, és ezért emelte fel a lábát, hogy a táskáját a combján egyensúlyozva abban kezdjen el keresni.
Pont akkor történt. Pedig már látta a kulcsot, ott, a táskája egyik rekeszében, a mélyben. Mostanában sok mindent elfelejtett, elpakolt, saját magát bosszantva a leginkább.
A járdán feküdt, és egy fölötte guggoló mentőorvos azt mondta, Meghalt.
És most megint itt állt, és egyre inkább fázott. A korán sötétedő délutánban fel-feltámadt a komisz, jeges szél, ami átfújt a vékony nadrágon és a mohaszínű dzsekijén, amit tavasszal és ősszel szokott hordani.
A táskája viszont nem volt sehol.
Kurányi Andornak nem volt más választása, mint hogy becsöngessen saját otthonába. Két rövid, egy hosszú. Ez volt az egyezményes jel, akkor lehetett tudni, hogy családtag érkezett.
Fázósan húzta össze magát. De nem történt semmi. A csöngetésre nem gyulladt fény az előszobaablak mögött, a függönyt sem húzta el senki.
Még egyszer csöngetett, gyorsabban, kapkodóbban, igazából csak három rövidet. Aztán egy nagyon hosszút. Hátha Edit lent van a pincében. Vagy a padláson. De ugyan mért is ment volna bármelyik helyre? Ilyenkor?
Kurányi most igazából megborzongott. Előbb az villant át az agyán, hogy úgy meg fog fázni, a végén nem tud elmenni annak szegény mókusnak tárgyalására, pedig milyen jó esélyük van arra az elcsalt végkielégítésre, ha nem is nagy pénz, de ha egyszer jár, munkahely helyett, akkor jár.
Aztán eszébe jutott a dugikulcs. Amit a sufnieresz alá rejtett a felesége, arra az esetre, ha kizárnák egymást, vagy valaki nem tudna bejutni a házba.
Csakhogy ehhez át kell mászni a kerítésen.
Kurányi ügyvéd körülnézett, már majdnem teljesen sötét volt. Kicsit nehezére esett magasra emelnie a lábát, a kezét pedig szinte égette a jeges vasrács. De lendületet vett és felhúzta magát a kerítés kőpárkányára. Végül is, jobban ment ez a tornamutatvány, mint várta. A kerítés tetejére támaszkodva kinyomta a testét, aztán újból láblendítés következett, és már át is tuszkolta magát a túloldalra. Egyedül a mohaszínű kabátkája akadt be egy kiálló dróttüskébe, ugrás közben érezte, ahogy az anyag reccsenve szakad. Anyád, mormogta Kurányi Andor, de amúgy nem izgatta, mert a következő pillanatban szinte ruganyos könnyedséggel leugrott a földre, és sietős léptekkel igyekezett a ház mögé. A sufni régóta vita tárgya volt közte és a felesége között. Az asszony javasolta, hogy bontsák le, olyan düledező, putriszerű az egész. Így mondta, Méltatlan hozzánk. Kurányi ilyenkor csak legyintett, és azt felelte, Ha én nem szégyellem, ugyan mit bánod te. A sufni tehát maradt, és ha igaz, az eresz alatt ott kellett lapuljon a ház kulcsa is.
Az ajtó fölött kinyúló tartógerenda mellett kezdődött az eresz, oda nyúlt be először. De csak a jeges bádogot érezte, és mögötte, a láthatatlanban a fal és az eresz közötti ezeréves törmeléket morzsolták az ujjai, ami lassú dermedtséggel pergett le a vakolattal együtt. Így, vakon tapogatózva haladt végig a sufni mentén. Már rettentően fázott, A sírban nincs ilyen hideg, gondolta, és szabályosan megremegett.
Ez az önkéntelen rángás vitte egy kicsit feljebb a kezét, és a harmadik gerendáról levert egy kis fémdobozkát. Rögvest emlékezett is, Gáborka hajlítgatta valaha gyakorlati órán, büszkén hozta haza, lám, mit tud: hamutartó! Senki sem dohányzott a családban.
Koppant a betonlapon, és Kurányi Andor tudta, csak ebben lehetett a kulcs. A sötétben hiába meresztette a szemét, már semmit sem látott. Le kellett ereszkednie a földre, és tapogatva járta be a tenyerével a körülötte lévő területet. Érezte a kő rücskeit, az őszről maradt a legkisebb mozdulatra is porrá eső levélmaradványokat, az apró rögöket. És minden hideg volt, jeges, borzongató.
Előbb a fémdobozra lelt rá, kicsit meg is sértette az alumínium éles sarka a mutatóujját, de ez most egy csöppet sem érdekelte. Sokkal fontosabb volt, hogy néhány tenyérrel odébb a kulcs is a kezébe akadt. Madzagon lógott, és Kurányi azonnal látta a szeme előtt a vaskos, kék spárgát, amire Edit felfűzte.
Felállt, önkéntelenül is leporolta magát. A kert sötét volt, a házuk fekete várként magasodott előtte. Ide kell most belépnie.
A gyepen vágott át, a cipője alatt szinte reccsentek a fagyott fűszálak.
Senki nem járt az utcán, a túloldali lámpa fényét mintha felszippantotta volna az este, épp csak az égő körül libegett egy gyönge fénykör, különben minden teljesen sötét volt.
A kulcs nehezen csúszott be a zárba, és csak a harmadik, erőteljes fordításra engedett a nyelv. Amint bent volt, az előszobai konvektorhoz lépett, és a legnagyobb fokozatra tekerte a gombját. A régi szerkezet vad kattogásba kezdett, és Kurányi Andor érezte, ahogy a meleg nagy elszánással megindul feléje, mintha tudná, hogy ezúttal nem egyszerű meghűlést kell kikúrálnia. Az általa adott meleg lesz az élet melege is.
Nem is érzékelte, meddig állt így, szorosan a kályhához tapadva. Csak amikor a szobából kihallatszott az üveges óra ütése, akkor tett egy lépést előre.
És a megszokott mozdulattal felkapcsolta a villanyt.
A világosság végigfutott az előszobán, jobbra kanyarodott és bekúszott a nappaliba is. A konyhaajtó csukva volt.
Kurányi ügyvédet különös nyugtalanság kerítette hatalmába. Megmagyarázhatatlan idegenségérzet lepte meg, ami furcsa, tüskés hiányérzettel párosult. Az előszobai fogason alig lógott valami. Télvíz idején! Csak a felesége posztókalapját látta, amit ő nemigen állhatott, és egy fekete, malaclopószerű kabátot, ami ismeretlen volt a számára. Még egyszer felnézett az ajtó melletti falszegélyre. Igen, hiányzott a fából készült lókép. Amit a nagyapja faragott a hadifogságban. Ügyes keze volt az Ali papának, bár kétségtelen, egy csöppet sem volt képzett, és hát az a ló is olyan volt, amilyen, kissé suta. De az maradt tőle az egyetlen kézzel fogható emlék néhány kifakult, meggyűrt fényképen túl. És most nem látta a helyén. Editnek mindig is bántotta a szemét. Azért volt száműzve az előszobába. Hát innen is eltűntette.
A szobában a szokásos rend és tisztaság fogadta. A szőnyeg rojtjai egyenesre kefélve. Ki tudja, miért, az ablak felé kapta a tekintetét, ott vannak-e a párnacsíkok a huzat ellen. A homályban is látta, hogy igen, hát persze. Mennyit szokott vesződni ezekkel a rémes szivacskígyókkal, amikor szellőztetett. Ha nehezedre esik ki- és betenni őket, majd én megcsinálom, mondta a felesége, amikor látta, hogy csak úgy hajigálja őket. Egy mozdulat az egész.
Egy mozdulat, gondolta most Kurányi Andor. Végül is, minden egy mozdulat, sosincs egyszerre két mozdulat, csak egy.
A nappaliból átlátott a sötét hálóba. Az egyik ajtószárny állt nyitva, ezen át derengett a dupla ágy. A két szekrény. A pianínó.
Bement, lámpát gyújtott.
Csak a felesége ágya volt megvetve. Ott, ahol ő szokott aludni, csak egy virágos, kopott terítőt látott.
Át akart öltözni. Ledobta a mohaszínű kabátkáját, és a szekrényéhez lépett.
Kinyitotta, majd döbbenten hőkölt hátra.
A szekrény, ami ingeit, alsóneműjét, zoknijait, pulóvereit és kedves kardigánját rejtette, üresen tátongott. Még a polcok csomagolópapír-borítása is eltűnt, a puszta deszkát érintette hitetlenkedő keze.
Lehajolt, ahol régi cipői, fürdőpapucsa, egyéb limlomjai hevertek, a többségük zacskókba, dobozokba rejtve. De ott sem látott semmit. Benyúlt, és csak a szekrény hátsó falába ütközött az ujja.
A szíve is kiürült egy pillanat alatt.
Az ággyal szemközti fal felé fordult, ahol negyvenhét éve függött a bekeretezett esküvői fotográfiájuk: egy tűzoltófrizurás, sovány, de jóképű fiatalember vállára hajtotta a fejét a szikrázóan kék szemű, a műtermi mester által kipirosított arcú ifjú feleség, fátyolosan, karjára fektetett sárga rózsákkal.
De ez a kép csak Kurányi Andor fejében létezett, mert a falon semmit sem látott, még a szöget is eltávolították, amin függött.
Érezte, ahogy remegni kezd. Nem úgy, mint kint az utcán, ettől a vacak, februári hidegtől. Az úgyis elmúlik majd, jön a március, az április, megint meleg lesz, még izzadni is fognak.
Ez, amit ő érzett, más. Didergős ős-didergés, kiirthatatlan. Szinte csöndes, bensőséges, csak az övé. Ami, szinte biztos volt benne, most már sose múlik el.
Kapkodva kereste mohaszínű kabátkáját. Nem mintha az segített volna, csak hirtelen mehetnékje támadt. Nem tudta volna megmondani, hová, merre, csak innen el.
Végigbotorkált a lakáson, sietős mozdulatokkal rázárta az ajtót. A kulcsot…, a kulcsot előbb a zsebébe süllyesztette, de aztán mást gondolt. Szaladni kezdett lefelé a Névtelen utcán, és mintegy véletlenül, belepottyantotta a kulcsot az első csatornába.
És aki egy másodperccel később itt végigtekintett volna, megértő bólogatással nyugtázta volna, amit lát: sehol senki ebben a komisz, beretvaéles szélfutamokkal keresztülfújt utcán. Ugyan, kinek is lenne kedve kidugnia az orrát ilyen kutyaidőben. De szerencsére nincs már messze a tavasz.
Jön a meleg, amikor életre kapnak még a holtak is.
Kurányiné, az Editke csontig fagyott, mire hazaért a templomból. Fel kellett hívja a fiát, és akárhogy is fogadkozott magában, hogy erős lesz, kétszer is elsírta magát a telefonba.
Eltüntettem szegénykém ruháit a szekrényből, mind egy szálig. Rettenetes munka, elhiheted. De olyan nyomasztó érzés volt, hogy mindene ugyanúgy állt ott, mintha csak azt várná a sok tiszta holmi, mikor jön haza, és veszi fel őket. Miközben sose jön már.
Hüppögött egy sort. A fia a vonal túlsó végéről nem nagyon tudott mit mondani. Így ment ez már négy hónapja.
Kurányiné sóhajtott egy nagyot.
Tudod mi történt? Le kellett vegyem az esküvői képet a falról. Feküdtem esténként az ágyban, és nem tudtam nem odanézni. Csak folytak a könnyeim. Nem tudtam elaludni, érted? Hát levettem. Talán most már könnyebben jön az álom. Úgyis mindig róla álmodom.
A fia a vonal túlsó végén erre csak annyit felelt, Jól van, anyuska, akkor alukáljál. Jó éjszakát.